A Kutatók éjszakáján, szeptember 29-én, egy késő délutáni séta keretében bejártunk a Ludovika körüli 1956-os emlékhelyek közül néhányat. Az Üllői út kulcsszerepet játszott az itt állomásozó (és a később újra ideküldött) szovjet tankok budapesti mozgósításában és a fővárosba való bejutásában. Ezért is találunk a szovjet megszállók ellen kifejtett fegyveres ellenálláshoz kapcsolódó sok emlékhelyet a környéken.
Az általunk meghirdetett sétára elsősorban a környék lakói jöttek el: fiatal és középkorú párok, nyugdíjasok és gyerekek is, anyukájuk kíséretében. Az Örökimádás temploma előtti kis téren találkoztunk. Ez a templom a Fortepanon archivált képsorozat szerint is az ’56-ban legjobban megrongálódott fővárosi épületek egyike.
Forrás: Fortepan/Nagy Gyula
A ma már felújított neoreneszánsz templom XX. század eleji alapkőletételénél maga Ferenc József is megjelent személyesen, hogy a néhány évvel korábban egy tébolyult olasz anarchista által meggyilkolt felesége, Sziszi emlékének adózzon. A tragikus végzetű királyné emléke az ’56-os hősökével együtt drámai aurába vonja az Örökimádást.
A templom elől a Viola utcán át befordulunk a Ferencváros egyik nevezetes utcájába, a Tűzoltóba, ahol ’56-ban önálló felkelőcsapat működött a harmincéves Angyal István vezetésével. A forradalom alatti tevékenysége miatt kivégezett Angyalnak az utcáról nyíló kis parkban áll a szobra: a fehér geometrikus formákból kirakott – absztraktként induló, de figuratív plasztikában végződő – szobor a tragikusan fiatalon megölt fiatalember kifejező emlékműve. Világító fehérség a park sötét zöldjében: az emberi kegyetlenségen felülemelkedő humánum szikrázó emblémája. Angyal nemcsak 1956-ban nézett szembe a halállal: fiatal életére már korábban is rátörtek. 16 évesen megjárta Auschwitzot, ahonnan édesanyja és nővére sosem tértek haza.
Jelképes, ahogyan az Angyal-testvéreket megölték. A nővért a magyarok 1944-es temetőjében, Auschwitzban az egész tábor szeme láttára akasztották fel, mert szökni próbált. Öccsét pedig majd egy bő évtizeddel később a magyar forradalomban és szabadságharcban végzett szerepéért végezték ki. A magyar történelem legtragikusabb pillanatainak sűrített levegője vesz körül, amikor fejet hajtunk a nyilas terror önfeláldozó apácaáldozatáról, Salkaházi Sáráról elnevezett parkban található Angyal-szobor előtt.
Most átkelünk az Üllőin, és befordulunk a Vajdahunyad utcába, ahol át kell evickélnünk a XXI. századi bevásárlóközponton, a Corvin Plázán is. Eszembe jut: vajon mit szólnánk az egész géppisztolytárakkal telelyuggatott falú épületek között és gyakran azok tetején, Molotov-koktéllal a kezükben is ügyesen lavírozó felkelők most ehhez a látványhoz? Mit szólnának a kellemesen halk zene mellett vásárolgatók fogyasztásra épülő, nekik még teljesen ismeretlen életmódjához? De aztán nem foglalkoztat ez a kontraszt: végül is a polgárosodás is a céljaik között szerepelt, amiből a mai fogyasztói társadalom is elágazik.
Még mindig találni 1956-os golyónyomokat a testükön viselő házakat az utcában. Meg is állunk az egyik előtt, kissé már alkonyodik, de a lyukak tátongó sötétje mélyebb, mint a szeptemberi szürkület. A Corvin-köz egyik mellékutcájáról van szó, ám a Corvin-köziektől független, önálló csoport működött itt is a Jánoky testvérek vezetésével. A Corvin-közbe mint az 56-os földindulás pesti fegyveres epicentrumába befutó egyik kis artériáról van szó. A Vajdahunyad utcaiakat két felvétel is megörökítette – a képeket másolatban körbe is adom a séta résztvevőinek. Az egyik fotó még a forradalom alatt, a francia vagy éppen a dán 1944-es ellenállására emlékeztetően, sietősen felkapott, változatos civil és különféle egyenruhákba öltözötten, felfegyverkezve mutatja őket. A másik a november 9-én, az időközben megfogyatkozott (emigráció mellett döntő) csoportról, már az ausztriai eisenstadti menekülttáborban készült.
Forrás: Phil Casoar – Balázs Eszter: Budapest hősei. Scoar Kiadó, 2016. 31. és 109. oldal
A Vajdahunyadiak közül most csak a nőket említjük: nem csak a Corvin-közben, de itt is gyakran megfordult Wittner Mária és Havrilla Béláné Sticker Katalin, akik mindketten súlyos árat fizettek azért, hogy fegyverrel pózoltak az októberi napokban készült felvételen. A fegyverrel harcoló nők mintegy 120-an lehettek Eörsi László kutatása szerint – Pesti lányok, 1956 c. könyve (Budapest: Ab Ovo, 2019). De Wittner Mária és Havrilláné is elsősorban beteget ápoltak, hírt és élelmiszert hoztak-vittek, ahogy az számos nő is, aki dokumentálhatóan részt vett a forradalomban. A kádári megtorló perekben mintegy félszáz nőt ítéltek el. Wittner Mária és Havrilla Béláné Sticker Katalin kijutottak Ausztriába – a kistermetű Katalin az eisenstadti felvételen is látható. Ám sajnos hittek az amnesztia ígéretének, hazajöttek, s letartóztatás, bírósági tárgyalás és a legsúlyosabb ítélet (a halálbüntetés) várt rájuk. Végül az 1956-ban még a huszadik életévét be nem töltő Wittner Mária mégis kegyelmet kapott – már ha kegyelemteli életfogytot kapni, és leülni az egyik leghosszabb börtönbüntetést, amit ’56-osokra kiszabtak a Kádár-kori Magyarországon.
Sponga Júlia sorsa a menekülésben kapcsolódott össze a Vajdahunyadiakkal – mesélem a csoportnak, megmutatva nekik a róla és fegyveres felkelőtársáról a Phil Casoar francia újságíróbarátommal közösen készített, franciául és magyarul is megjelent könyvünket (Budapesti hősök). Jutka, mert ez volt a beceneve, 1956 egyik médiasztárja volt: október 30-án, a fegyverszünet napján több nyugati fotós is lencsevégre kapta. Róla és a vőlegényéről, Berki Györgyről (akinek a személyazonosságát a lányénál jóval később sikerült csak kiderítenünk) az amerikai Russ Melcher – a Paris Match francia képes hírmagazin szabadúszó fotósa – készített három felvételt a Nemzeti Múzeum kerítése előtt, a Múzeum körúton. Egyik másik belvárosi helyszínen, a Felszabadulás téren (ma Ferenciek tere) pedig Mario de Biasi kapta le őket az olasz Epoca újság számára, melyek közül az egyik publikálatlan (és negatívon maradt) felvételen, ahol egymás kezét fogják, jól látszik, hogy a fiatalok nemcsak egymás mellé sodródtak a forradalom hevében, hanem valóságos párt is alkottak. De Biasi Eisenstadtban készült felvételein már csak a lány látható – addigra a fiú már rég halott volt, homlokon találta egy golyó a Köztársaság téri harcokban október 30-án, azon a napon, melynek reggelén Melcher elkészítette róluk a Paris Match-nak köszönhetően később világhírűvé vált felvételét (megjelenés a Köztársaság téri harcokban elhunyt francia fotóriporter, Jean-Pierre Pedrazzini neve alatt: Paris Match, 1956. november 10.). Ugyanakkor még november elején, mielőtt Jutka elmenekült volna, a United Press riportere is készített a lánnyal egy villáminterjút, amelyet a kaliforniai The Desert Sun részlegesen átvett. (Erre az egyre bővülő digitalizált újságarchívumoknak köszönhetően bukkant rá néhány éve francia kutatótársam.) Jutka tudta, hogy sok van a rovásán – ő Molotov-koktélokat is hajigált az Üllői úti háztetőkről –, ezért Ausztriából nem tért haza, hanem Svájcon keresztül Ausztráliáig menekült. Ott alapított családot és megnyerte az ausztrál lottó főnyereményét is. Ugyanakkor szülei és testvérei figyelmeztetését komolyan véve, soha többé nem tette be a lábát a kommunista Magyarországra. Az 1990-ben, mindössze 53 évesen elhunyt szabadságszerető Sponga Júlia hamvait gyerekei Melbourne-nél az óceánba szórták.
Nyitókép: Phil Casoar – Balázs Eszter: Budapest hősei c. kötetének címlapja.
