Adalékok a nemzetiségi statisztikák elemzési lehetőségeihez.
„Schmidt úr a hivatalban, ahol dolgozott, szlováknak vallotta magát. Kereken nyolc órán át. További nyolc órán át, otthon, magyarnak. A maradék nyolc órát alvással töltötte, s arról nincs értesülésünk, hogy ilyenkor milyen nemzetiségű volt.” Grendel Lajos Hazám, Abszurdisztán című esszékötetének frappáns anekdotája arra mutat rá, hogy a hivatalos statisztikák nemzetiségi adatai mennyire ingataggá válhatnak, ha statisztikai adatok mögött magára az identitás hordozójára, a hétköznapi emberre fókuszálunk. És még csak nem is a tudatos torzításokról, a statisztikai adatokkal kapcsolatos ferdítésekről, trükközésekről van szó, hanem egyszerűen arról, hogy az anyanyelvről, identitásról szóló statisztikai adatok valójában sokszor csak igen korlátozott rálátást biztosítanak az általuk vizsgált tárgyra. Schmidt úrnál maradva lehetséges, hogy a hivatalban őszintén vallotta magát szlováknak és otthon a maga természetességében élte meg a magyarságát, és ha megkérdezik, lehet, hogy egész életében, minden nap ugyanúgy válaszolt volna ezekre a kérdésekre: csakhogy, amint láthattuk, a róla szóló, így, külön-külön felvett adatok nem adnák vissza identitásának összetettségét, de legalábbis nem adnak teljes képet.
A nemzetiségi / anyanyelvi statisztikák ugyanis gyakran küzdenek azzal a problémával, hogy állandó tényezőként (tehát hogy valaki „magyar”, „német” „szlovák”) tételezik az emberi életnek ezt a (Közép-Európában az elmúlt századokban különösen) gyakran változó, külső hatások által sokszor befolyásolt rétegét. Másképp fogalmazva: a statisztika sokszor pillanatfelvétele egy esetlegesen folyton mozgó, olykor oszcilláló vagy épp hol statikus, hol váratlanul dinamizálódó, az adott szituáció kontextusától, a társas helyzettől, a környezettől is nagymértékben függő tényezőnek.
Jól ismert: a magyarországi statisztikák szerint a magyarok száma jelentősen gyarapodott a dualizmus utolsó évtizedeiben, mint ahogy az is közismert, hogy az 1920 utáni, az utódállamokban végzett népszámlálások szerint ez a trend látványosan megfordult, az 1910-ben a magyar statisztikusok által talált magyar tömegek jelentős része az új államok statisztikájából már hiányzott. Jól ismert az a vita is, amely ezekhez az eltérésekhez kapcsolódik: a magyar történészek a magyar, a szlovák, a román stb. történészek pedig a saját nemzeti statisztikáikat tartják hitelesebbnek. Épp ezért lehet érdekes a statisztikák mögé nézni akár egy olyan helyen, ahol nem volt utódállami népszámlálás, ahol tehát csak magyar statisztika áll a rendelkezésünkre: a „melyik népszámlálás torzít jobban” kérdés eldöntése helyett így ugyanis arra koncentrálhatunk, amit a statisztikák – függetlenül a megrendelő államtól és annak nemzeti előfeltevéseitől – elfednek.
Budafok ma a magyar főváros egyik kerülete, 1950 előtt azonban önálló város volt, még korábban, egészen az 1886-os névmagyarosításig pedig Promontor néven német település. Ekkoriban kezdett el rohamosan magyarosodni – a statisztikák szerint. E folyamat hátterében egyrészt a magyar nyelvű oktatás bevezetését sejthetjük, ugyanakkor érdemes megemlíteni a filoxéravészt is, amely a korábban zárt német nyelvű szőlőművelő közösséget jelentősen átformálta – ekkor kezdett szorosabban kapcsolódni a közeli fővároshoz, és ekkor indult meg a betelepülés is, amely szintén az addig egyeduralkodó német nyelv pozícióinak erodálódásához vezetett.
A statisztikákban jól látható ez a folyamat: 1880-ban a német település 4193 lakosából alig 6%, 248 vallotta magát magyarnak, de magyarul is csak a lakosok kevesebb, mint harmada tudott. Egy generációval később, 1910-ben az amúgy is jelentősen megnövekedett lélekszámú, 10 954 lakosú településen a magyarság összlakossághoz viszonyított aránya megtízszereződött, számszerűen pedig csaknem kereken harmincszorosára nőtt (7391 főre), míg a németek aránya 30%-ra szorult vissza. Magyarul viszont még közülük is sokan tudtak: a statisztika szerint a lakosok 84 százaléka beszélt már magyarul.
Az általános előfeltevés szerint a magyarosodás elsősorban a fiatalabb, iskolába járó, illetve mobilisabb, fiatal felnőtt generációt érintette, a statisztikákban megjelenő nem magyarok tehát a feltételezések szerint jellemzőbben az idősebb, magyar iskolába még nem járó, a hétköznapi életben a magyart kevésbé használó, esetleg már bejáratott egzisztenciájukat az államnyelv használata nélkül biztosító generációkhoz tartoztak.
Budafok esetében azonban vannak ennek ellentmondó jelek. Az egyik a helyi újságnak, a Budafok és vidékének a magyarosodást egyébként szorgalmazó 1899-es vezércikkében például az alábbiakat olvashatjuk: „Járásunk községeinek lakossága legnagyobb részben német ajkú. A magyarosodás az utolsó években bár elég szépen halad, mindazonáltal megdöbbentő visszaeséseket tapasztalunk. Azt látjuk ugyanis, hogy az iskolás gyermekek […] megtanulják bár elég jól és szépen a magyar nyelvet, de serdült korukban […] apránként feledni kezdik, később teljesen feledik, s ezzel a magyarosodás azon generatióban csak eredménytelen kísérletté silányul.”
Az aggódó szerző tehát jelentősen ellentmond a nem sokkal később megjelenő statisztikai adatoknak. Ha pedig ellátogatunk a budafoki városházára, és belehallgatunk az ott kötött házasságok ceremóniáiba, fény derülhet arra is, hogy a helyi újságíró bizony valójában jóval pontosabban látta a nemzetiségi viszonyokat, mint a nemzetiségi statisztikák készítői.
Ha beleolvasunk ugyanis a polgári házasságok anyakönyveibe az 1900-as években, a megjegyzés rovatban az anyakönyvvezetőnek egy állandó bejegyzése bukkan fel időről időre, amely így hangzik: „Alulírt polgári tisztviselő magyar nyelvű kérdéseit és kijelentéseit a magyar nyelvet nem értő házasulóknak az általuk értett német nyelven megmagyarázta.” Az anyakönyvvezető tehát alapvetően semleges módon, tényszerűen, a jegyzőkönyv pontossága kedvéért jegyezte le ezeket a sorokat, azonban ezzel bepillantást engedett a statisztika által nem mutatott pillanatokba is. A budafoki házasulók – döntő többségében ekkoriban húszas éveikben járó, vagyis jellemzően az 1880-as években született fiatalok – jelentős része nem beszélt magyarul, még annyira se, hogy az ebben a nyilvánvaló helyzetben elhangzó mondatokat megértse. És bár nem a számadatok a fontosak, arányaiban mégis érdemes érzékeltetni, hogy a huszonéves budafoki házasulók bő fele volt érintett. 1906-ban például a 112 párnak több mint a fele, 58 jegyespár kötötte úgy össze az életét, hogy az ott elhangzó magyar mondatokat legalább egyikük, de általában inkább egyikük sem értette meg. (Érdemes hozzátenni, hogy a születési és a halotti anyakönyveknél is találkozhatunk hasonló bejegyzésekkel, ott azonban sokkal esetlegesebbek ezek az adatok, hiszen csak a bejelentők szerepelnek, akikről ráadásul jóval kevesebb tudható meg). Láthatjuk tehát, hogy olykor a hivatalos iratok is sokat elárulhatnak a nyelvi identitásról és a nyelvtudásról, méghozzá sokszor szándéktalanul.
Ez persze csak egy önkényesen kiragadott példa, ami talán nem is írja feltétlenül felül még a budafoki magyarosodás trendjeiről (az irányáról és a mértékéről) eddig tudottakat sem. Könnyen lehet az is, hogy a házassági ceremóniát nem értő német fiatalok néhány évvel később már magyarként szerepelnek az 1910-es statisztikában. Épp ezért az itt elmondottak nem jelentik azt, hogy valamilyen módon felül kéne írni az eddigi statisztikákat, vagy hogy egyenesen el kell vetni az 1910-es népszámlálás adatait – sokkal inkább azt, hogy a nyelvi, nemzetiségi viszonyok tekintetében a statisztikára a legtöbb esetben szerencsésebb más egyéb források bevonásával együtt támaszkodni, hiszen az egyén identitása általában sokkal komplexebb jelenség annál, minthogy egyetlen kis rubrikába bele lehessen préselni.
Források
Grendel Lajos: Közép-Európa és kísértetei. In: Uő.: Hazám, Abszurdisztán. Pozsony, Kalligram, 1998.
N. n.: Magyar érzelem – német nyelv. In: Budafok és Vidéke. Társadalmi, közgazdasági és vegyes tartalmú lap. 1899. december 10.
Dokumentumok Budafok-Tétény történetéhez. 1731-1950. Szerk.: Czaga Viktória – Garbóczi László – Szabó Csaba. Budapest, BFL, 2002.
www.familysearch.org
Nyitókép: Budafok, Stáció utca, szemben a Czuba-Durozier-kastély. Távolabb jobbra a Sacelláry-kastély, mögötte a Törley-kastély. Forrás: Fortepan / Schermann Ákos
