Integrált Székelyföld

A romániai közigazgatási beosztás reformja első pillantásra egy szakpolitikai, kevésbé izgalmas témának tűnhet. Ám a romániai nyilvánosságban ezzel kapcsolatban zajló, vissza-visszatérő viták arról tanúskodnak, hogy korántsem ez a helyzet. Mi több, még magyar nézőpontból is különösen fontos kérdésről van szó. 

Az aktuális, 41 megyéből és a fővárosból, Bukarestből álló struktúrát 1968-ban alakították ki, az 1998-ban az Európai Unió elvárására létrehozott, „NUTS-II” szintű fejlesztési régiók pedig továbbra is csak inkább tervezési-statisztikai egységekként szolgálnak, mintsem valódi régiókként. Funkciójuk ugyanis alapvetően az EU-s regionális fejlesztési alapok elosztása – nem rendelkeznek jogi személyiséggel, továbbá jogköreik és erőforrásaik is meglehetősen korlátozottak. Mivel a nyolc régióból álló beosztást kezdettől fogva számos kritika érte, időnként felmerül a rendszer átalakítása, ami akár a megyékre is kiterjedhet. A megyei, illetve régiós struktúra módosításának terve azonban számos politikai és gazdasági érdeket keresztez országos és helyi szinten egyaránt, így a reform mindig komoly ellenállásba ütközik. Noha az érvek általában a közigazgatási egységek arányosabbá tételéről és a különböző térségek kiegyensúlyozottabb fejlesztéséről szólnak, a háttérben jelen van a kisebbségi kérdés is – ahogy arra írásában Manzinger Krisztián is kitért –, mégpedig kezdettől, azaz Nagy-Románia létrejöttétől fogva. 

Az első világháború utáni Román Királyságban, majd a népi demokratikus, végül szocialista Romániában számos közigazgatási reformra került sor. A két világháború közötti időszakban a fő cél az ország egységesítése volt – tekintettel arra, hogy Románia jelentős, eltérő hagyományokkal bíró területeket szerzett az egykori Osztrák–Magyar Monarchiától és az Orosz Birodalomtól –, később, a kommunista hatalomátvétel után pedig a társadalom szocialista „homogenizálása” is fontos szempont lett. Mindez értelemszerűen a magyar kisebbséget is érintette, még ha a „magyar tényező” csak egy is volt a sok közül. Sok XX. századi román politikai vezető és szakember mindenesetre úgy vélte, hogy a magyar kisebbség integrációjára / beolvasztására a magyarok által (is) lakott térségek határainak „megfelelő” módon való átrajzolása – a magyar településterület „fellazítása” – lehet a legjobb eszköz. Ebben a tekintetben különösen a legnagyobb összefüggő, magyar többségű régió, vagyis a román és román–szász lakosságú vidékek közé „idegen testként” beékelődő Székelyföld jelentett kihívást. Az egykori Csík, Udvarhely, Háromszék és Maros-Torda vármegyék magyar tömbjének megbontására kézenfekvő eszköznek tűnt a területi beosztás megreformálása. Még akkor is, ha a román állam hagyományosan centralizált közigazgatása és politikai berendezkedése nem is tette feltétlenül szükségessé a Székelyföld további „darabolását” sem a királyi Romániában, sem pedig a pártállamban. (Mint ahogy a régió egy területi egységbe való szervezése sem garantálta a valódi önkormányzatot – lásd a Magyar Autonóm Tartomány esetét.) A Székelyföld felosztására végül csak egyes időszakokban került sor, ám jó néhány terv és ténylegesen is érvényesített módosítás árulkodik róla, hogy az elképzelés folyamatosan napirenden volt a román politikai gondolkodásban, és lassan már száz éves múltra tekint vissza.

Nagy-Románia első komolyabb közigazgatási reformját a nemzeti-liberális kormányzat hajtotta végre 1925-ben. Az ország egységesítése azonban nem vezetett a korábbi megyehatárok radikális megváltoztatásához, bár egyes esetekben érzékelhető volt az államalkotó (román) nemzet megerősítésének szándéka. Például a történelmi Székelyföld egy részét magában foglaló Maros megyéhez román dominanciájú térségeket csatoltak, amivel a megye román többségűvé vált (de akár Szilágy megye is említhető, amely egy magyar jellegű régióval bővült – megbontva a határ menti magyar sávot).

Ha a nemzeti parasztpárti kormánynak a történelmi régiók intézményesítésére tett átmeneti kísérletét nem számítjuk, akkor lényegesebb változásokat csak II. Károly 1938 februárjában bevezetett királyi diktatúrája hozott. Az augusztusban kihirdetett közigazgatási reform a meglévő megyéket – azokat megtartva – tíz, többnyire a jelentősebb folyókról elnevezett tartományba (ținut) sorolta be. A Székelyföld nagyobb részét a Gyulafehérvár székhelyű Maros (Mureș) tartományba integrálták, déli peremét – Háromszéket (Trei Scaune) – viszont a Bukarest központú, havasalföldi Bucsecs (Bucegi) tartományhoz csatolták (amit Argeș néven is említenek). Ez a beosztás azonban csak alig két évig, a második bécsi döntésig volt érvényben.

A második világháborút és a kommunista hatalomátvételt követően a Román Népköztársaságban – a szovjet minta alapján – rajonokat és tartományokat (raion, regiune) alakítottak ki. Az 1950-ben elfogadott törvény 28 tartományról rendelkezett, és még drasztikusabban kettévágta a székelyföldi régiót: míg az északi feléből Marosvásárhely központtal létrehozta a Maros tartományt, déli felét – Székelyudvarhellyel, Csíkszeredával és Sepsiszentgyörggyel – a Sztálinról elnevezett, Sztálinváros (Brassó) székhelyű tartományhoz (Regiunea Stalin) csatolta. 

Ez a struktúra viszont csak az új alkotmány 1952-es elfogadásáig maradt fenn, az ugyanis 18-ra csökkentette a tartományok számát. Magyar szempontból pedig még fontosabb volt – amint azt Stefano Bottoni részletesen is ismertette Sztálin a székelyeknél című könyvében –, hogy szovjet tanácsadók hathatós közreműködésével megszülethetett a történelmi Székelyföld túlnyomó részét felölelő, Marosvásárhely központú Magyar Autonóm Tartomány (Regiunea Autonomă Maghiară). A nemzeti kérdés sztálini megoldása – a névleges, de egységes területi autonómia – sem bizonyult túlságosan hosszú életűnek. Az „ötletgazda”, Sztálin halála után néhány évvel már módosult is a Maros–Magyar Autonóm Tartományra (Regiunea Mureș-Autonomă Maghiară) átnevezett régió területe: román többségű rajonokkal egészítették ki, déli rajonjait (Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely) pedig ismét elcsatolták, és a Brassóra átnevezett szomszédos tartományba integrálták.  

Nicolae Ceaușescu hatalomra kerülését követően hamarosan újabb mélyreható reform következett, és 1968-ban visszaállították a megyéket. A „megyésítés” előkészítésekor több elképzelés is felmerült a Székelyföld jövőjéről. Ahogy Novák Csaba Zoltán is bemutatta, egyaránt szóba került egy „nagy székely megye” kialakítása és az egykori Háromszék Brassóba olvasztása, de a magyar kommunista vezetők végül elérték, hogy a régiót ne darabolják tovább. Így jött létre a két, ma is fennálló magyar többségű megye – Hargita és Kovászna –, valamint a jelentős magyar lakossággal is rendelkező Maros megye. 

Az államszocializmus 1989 végi bukása óta nem változott a romániai megyerendszer, és csak az említett fejlesztési régiókkal bővült a közigazgatási struktúra. A Székelyföldet ugyan teljes egészében a Központ (Centru) nevű régióba sorolták be, ám annak székhelye Gyulafehérvár lett, a magyar többségű megyék pedig perifériának számítanak a területi egységen belül. Ugyanakkor a román elit a rendszerváltás óta következetesen elutasítja azokat az autonomista elképzeléseket, amelyeket a romániai magyarok politikai képviseletében fellépő pártok és szervezetek (RMDSZ, EMNP, MPSZ, SZNT) fogalmaznak meg, illetve terjesztenek a bukaresti törvényhozás elé. Mi több, a szeparatizmusként értelmezett székelyföldi autonómiatörekvésekre időnként olyan válaszok is érkeznek, amelyek újra felvetik a régió felosztását. Ilyenkor a román nacionalisták kifejezetten a román nemzetállam érdekeire hivatkoznak, de gyakran találkozni nemzetileg „semleges” (gazdasági, közlekedési) érvekkel is, amelyek „csupán” az etnikai és kulturális szempontokat, illetve a magyar kisebbség érdekeit és félelmeit hagyják figyelmen kívül. 

A Székelyföld megbontása már az 1990-es évek legelején felmerült, majd például a szélsőségesen nacionalista Nagy-Románia Párt egyik 2003-as törvényjavaslata egyesítette volna Kovászna és Brassó megyét, Hargita megyét pedig kettévágta volna, román többségű régiókkal csökkentve a magyar lakosság arányát az újonnan létrehozandó megyékben. Egy székelyföldi román nemzeti aktivista a székelyföldi megyék magyar többségének mérséklésére azt javasolta, hogy csatolják hozzájuk Brassó megyét, vagy pedig a székely megyéket egyesítsék román jellegűekkel (Kovásznát Brassóval és Szebennel, Hargitát és Marost pedig Beszterce-Naszóddal). Egy 2011-ben közzétett tervezet Moldva(!), Délkelet-Erdély és Észak-Erdély között osztotta volna el a három, számottevő magyar lakossággal rendelkező székelyföldi megyét. 

Ezeknek az elképzeléseknek a sorát folytatta idén a Romániai Kereskedelmi és Iparkamara már említett, 15 megyés felvetése, valamint egy törvénytervezet, amely 12 nagy megye kialakítását javasolja. Az utóbbiban az egyik (Transilvania Sud Est) Brassó, Kovászna és Hargita megyéket, míg egy másik (Transilvania Nord Vest) Maros, Beszterce-Naszód, Kolozs és Szilágy megyéket foglalná magában. 

De nem csupán ilyen, magyar szemmel fenyegetőnek tűnő ötletek merülnek fel a romániai közigazgatási reform kapcsán. A iași Alexandru Ioan Cuza Egyetem oktatója, George Țurcanașu egy májusban megjelent cikkében például önálló székelyföldi régió létrehozását javasolja – vagy a székely megyék magyar többségű részeiből vagy pedig egy nagyobb, az egész történelmi Erdélyre kiterjedő régión belül.

Felhasznált irodalom

Vofkori László: Erdély közigazgatási és etnikai földrajza. Balaton Akadémia, Vörösberény, 1996. 

Benedek József (szerk.): Románia. Tér, gazdaság, társadalom. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kriterion. Kolozsvár, 2011. 

Dinu C. Giurescu (coord.): Istoria românilor. Vol. X. România în anii 1948–1989. Editura Enciclopedică, București, 2013. 

Ana Maria Petrescu: România. Evoluția istorică a organizării administrative / Delimitări teritoriale actuale. Urbanismul, serie nouă – regionalizare. 56–61.

Ioan Lăcătuşu: Argumente împotriva autonomiei teritoriale pe criterii etnice a aşa-zisului „Ţinut Secuiesc”. Editura Eurocarpatica, Sfântu Gheorghe, 2008.

Zahorán Csaba: „A Székelyföld nem létezik!” A székelyföldi autonómia az 1989 utáni román politikai diskurzusban. In Lagzi Gábor (szerk.): Közép-Európa a 21. század küszöbén – regionális identitás és civil társadalom. Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar, Veszprém 2014.