Az orosz Marija Bocskareva halálzászlóalja és más női katonai alakulatok
Az első világháború abból a szempontból is fordulópontot jelentett, hogy nők is kijutottak a frontra, ahol fegyverrel harcoltak, mégpedig nagyobb számban, mint korábban bármikor. Mondhatni: harcképtelenekből ekkor váltak harcképesekké, bár a valóságban nagy többségük, ahogy korábban, most is „csak” harcközelben segédkezett (például a sebesültek ápolásában vagy az adminisztrációban). Szerepük abban is megragadható volt, hogy az adott ország vezetői gyakran rajtuk keresztül emelték ki hadseregük humánus, civilizált vonásait.
Míg az első világháború alatt a civil társadalmak mindenhol részt vettek az ún. háborús erőfeszítések támogatásában, a nők harctéri jelenléte továbbra sem volt evidens. Ahogy Joanna Bourke felhívja rá a figyelmet, „a nőknek, akik részt vettek a harcokban, továbbra is a harcoló férfiassághoz képest kellett meghatározni magukat”. (Bourke, 2014, 161. o.) 1914 és 1918 között a hadviselő országok többségétől még távol állt a nők felfegyverzésének és hadseregbe történő integrálásának gondolata. Csak Nagy-Britanniában (ahol, mint az köztudott, 1916-ig nem volt sorozás) kaptak kiképzést és háborús érdemeikért kitüntetést is a nők. A sajtó és a politikusok is egyaránt elismerték „hazafias szerepvállalásukat”. Egyedül itt állítottak fel az első világháborúban hivatalosan a hadseregen belül ápolónőkből álló alakulatokat, illetve nők nem harcoló feladatkörben is a hadsereg tagjaivá váltak. Olyanok is voltak, akik közülük fegyveres kiképzést is kaptak, ám végül nem vetették be őket a harcokban.
Bár a brit női katonák szolgálatait a szövetséges francia sajtó is elismerte, Franciaországban nem voltak ehhez hasonló alakulatok, és a nők körében a férfias bátorság példáit is csak ritkán ismerték el nyilvánosan. A német nők sem harcolhattak a fronton, a polgári egységekből is kizárták őket, sőt – szemben brit vagy francia társaikkal – még a hadiiparban sem helyezkedhettek el. 1914 és 1918 között a hadviselő államokra inkább az volt a jellemző, hogy egy-egy nő önkéntesként csatlakozott saját országa hadseregéhez.
Az első világháború Oroszországban is mérföldkő volt a nők szerepvállalása szempontjából: először a történelemben az 1917. februári polgári forradalmat követően hoztak létre átmeneti jelleggel önálló női fegyveres alakulatokat, amelyeket be is vetettek a harcokban. Ennek az intézkedésnek kimondottan az volt a célja, hogy megszégyenítsék a frontról tömegesen távozó férfiakat, és így ösztönözzék őket a harctérre való visszatérésre. Úgy vélték, hogy a női katonák jelentős propagandaértékkel bírnak, és példát mutatnak az orosz hadsereg demoralizált férfi tagjai számára. Alekszandr Kerenszkij, az ideiglenes kormány vezetőjének parancsára az orosz hadügyminisztérium engedélyezte is tizenhat különálló, kizárólag nőkből álló katonai alakulat létrehozását: négyet gyalogsági zászlóaljként jelöltek ki, tizenegyet kommunikációs különítményként és egyet haditengerészeti egységként. Bessie Beatty, az ekkor Oroszországban tartózkodó amerikai riporter 1917 őszén ötezerre becsülte a nemi alapon elkülönített egységekben szolgáló nők számát, de csak az 1. orosz női halálzászlóalj és az 1. petrográdi zászlóalj került ki a frontra. Ugyanakkor a katonai vezetők között nem volt konszenzus a női katonák hadi értékét illetően, és csak félszívvel támogatták az egyenruhás női alakulatokat. Sokan kivárták, hogy lássák, hogyan teljesítenek a nők a harcban, és hogy lesz-e pozitív hatásuk a férfi katonákra. Miután azonban az 1. orosz női halálzászlóalj nem érte el azt a kívánt hatást, hogy felélénkítse az orosz hadsereg háborúban megfáradt katonáit, a katonai hatóságok kezdték megkérdőjelezni a női egységek egészét. A polgári kormány pedig csak nehezen tudta megindokolni, hogy miért fordítják a szükséges forrásokat egy ilyen megbízhatatlan vállalkozásra. 1917 augusztusára a katonai vezetés végképp elbizonytalanodott a támogatásukat illetően, és egy hónap múlva a hivatalos támogatás megvonásával szembesülve a 2. moszkvai női halálzászlóalj fel is bomlott. Közvetlenül a feloszlatás előtt azonban mintegy ötszáz önkéntest – saját kérésükre, a katonai hatóságok tudta és engedélye nélkül – a frontra küldtek. 1917. november 30-án az új bolsevik kormány azonban elrendelte a megmaradt női katonai alakulatok hivatalos feloszlatását. Ettől függetlenül az 1. petrográdi és a 3. kubáni női zászlóalj tagjai 1918 elejéig a fronton maradtak.
Forrás: discover.hubpages.com
Az 1914 és 1918 között a fronton harcoló orosz nők között a leghíresebb Marija Bocskareva volt. Ő volt az első orosz nő, aki katonai egységet irányított. Paraszti származású volt, apja a cári hadsereg őrmestereként szolgált az orosz–török háborúban. Kétszer is férjhez ment, majd bántalmazás miatt elvált. Az első világháború kitörésekor, 1914-ben Bocskareva önkéntesnek jelentkezett az orosz hadsereg 25. tomszki tartalékzászlóaljánál, ahonnan a Vöröskereszthez irányították. Amikor azonban továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a férfiakkal harcoljon, táviratban II. Miklós cárhoz fordult személyes jóváhagyásért. Miután zöld utat kapott, három hónapos kiképzés után a frontra küldték. Először sebesült katonák terepről való kimentéséért tüntették ki, majd miután megsebesült, és nővérként dolgozott, tizedesként térhetett vissza a frontra. Újabb sérülése után rangidős altisztként folytatta tovább a harcot. 1917 tavaszán, amikor az orosz hadsereg bomlásnak indult, a katonai vezetésből egy kizárólag nőkből álló harci egység létrehozására kapott felkérést azzal a céllal, hogy megállítsa a hadsereg morális elbizonytalanodását. Bár a nők toborzása ellentétes volt a hadsereg szabályzatával, a csak nőkből álló zászlóalj, amely az első ilyen volt a történelemben, Bruszilov és Kerenszkij jóváhagyását is bírta. Bocskareva halálzászlóaljába kezdetben mintegy kétezer női önkéntes lépett be, de a szigorú fegyelmi intézkedések miatt háromszáz kivételével mindenki távozott az egységből. Egy hónapos kiképzés után Bocskarevát és egységét – amelyet a szokásos módon fel is szenteltek – az I. Szibériai Hadtesthez csatolták, és az orosz nyugati frontra küldték, hogy részt vegyen az ún. Kerenszkij-offenzívában. Az egység 200 foglyot ejtett a harcokban. Bocskareva ekkor hadnagyi rangot kapott. Egysége egy nagyobb csatában küzdött Szmarhon városánál, a mai Fehéroroszország területén, majd az októberi forradalom idején is a fronton maradt, de nem vett részt a Téli Palota védelmében – egy másik női egység, az 1. Petrográdi Női Zászlóalj viszont igen. Ezt követően feloszlott, miután a fronton maradt férfi csapatok részéről egyre nagyobb ellenségeskedésbe ütközött. A bolsevikok két alkalommal is őrizetbe vették, de végül külföldi útlevelet kapott, és elhagyhatta az országot. 1918 áprilisában a Sheridan nevű gőzhajóval az Amerikai Egyesült Államokba utazott. Nyugati körútja során hősöknek kijáró tiszteletben részesült, olyasmiben, amit otthon nem kapott meg: Woodrow Wilson a történelem első női hadnagyaként üdvözölte, míg a brit király „második Jeanne d’Arc”-ként emlegette. Megírta a memoárját, ami angolul Yashka: My Life As Peasant, Exile, and Soldier címmel jelent meg (Constable and Company Limited, 1919). Bocskareva későbbi sorsa azonban tragikusan alakult. Miután visszatért Oroszországba, és a fehérek oldalán bekapcsolódott a polgárháborúba, fogságba esett, a bolsevikok pedig négy hónapig tartó vallatás után kivégezték. Utóbbiak és a fehérek is felhasználták alakját egymással ellentétes propagandacélokra.
Míg Bocskareva alakja közismert, kevésbé maradt fenn azoknak a nőknek az emlékezete, akik lelkes honleányként egyenként és illegálisan jutottak ki a frontra, hogy férfi (egyen)ruhát öltve férfi katonatársaik oldalán harcoljanak. Hagyományosan mindig is ez volt a módja annak (Oroszországban és máshol is), hogy a nők, csekély számban ugyan, de fegyveresen részt vegyenek a harcokban. 1914–1918 között elsősorban a keleti fronton bukkantak fel, ahol a csapatok gyakori és gyors átcsoportosítása olyan instabil katonai és társadalmi helyzeteket teremtett, ami destabilizáló hatással volt a hagyományos nemi szerepekre is. Ugyanakkor az ehhez hasonló, magányosan fegyvert fogó nők reprezentációja alig változott a korábbi korokhoz képest: „maszkulinizált szűz harcosoknak” voltak beállítva, akik az egyenruhának köszönhetően testüket hősies „férfitestté” transzformálják, és büszkék a tisztaságukra (szüzességükre). Az orosz női önkéntesek példaképei Jeanne d’Arc és Nagyezsda Durova voltak – utóbbi a napóleoni háborúk idején volt önkéntes tiszti rangban az orosz hadseregben. Ők mindketten az orosz társadalmat inspiráló hősnőkként jelennek meg a XIX. századi orosz gyerekkönyvekben.
Bocskareva mellett egy másik első világháborús női hőst is meg kell említenünk: a Bukarestben érettségizett, szintén paraszti származású Ecaterina Teodoroiut, aki miután ápolónőként segédkezett, önkéntesként a román hadsereg tartalékos alakulataihoz csatlakozott, amikor Románia 1916 augusztusában belépett az antant oldalán az első világháborúba. Ahogy Bocskareva a cár engedélyével, ő is a román királyi család külön engedélyével mehetett a frontra – egyébként maga Mária királyné is gyakran feltűnt a frontvonalhoz közel, a katonák között. A harcok idején Teodoriut a „Zsil folyó hősnőjeként” emlegették, és hivatalosan is megkapta a Katonai erényért járó érdemrendet (Medalia „Virtutea Militară”). Sebesülését követően is visszatért a frontra, ekkor Ferdinánd király tiszteletbeli alhadnaggyá (sublocotenent) nevezte ki. Az uralkodó egy huszonöt fős szakasz parancsnokságával is megbízta, így ő lett az első női román katonatiszt. Amikor 1917 szeptemberében elesett a harcokban, sírkövére az a Jeanne d’Arc-ot idéző felirat került, hogy „szűz hősnő” (fecioara Eroină). Teodoriu lett az első női személyiség (vagyis nem allegorikus nőalak), aki felkerült egy román bankjegyre (2018-ban is csak egy centenáriumi százlejesen előzte meg őt Mária királyné).
Nyitókép: Ecaterina Teodoroiu a 2021-ben kibocsátott húszlejesen. Forrás: BNR.ro
A blog alapjául a következő tanulmányok szolgáltak
Eszter Balázs – Anita M. Madarász – Balázs Sipos: Gendered War Heroism and Heroisation During the 20th Century, ME-DOK, 2018, n° 3. 27-50.
Bourke, Johanna, Gender roles in killing zones. In J. Winter (Ed.), Cambridge History of the First World War, Vol. 3: Civil Society, Cambridge: Cambridge University Press, 2014. 153–177.
