Az elnökválasztás január végi második fordulója után Petr Pavel vagy Andrej Babiš foglalja el a cseh köztársasági elnökök irodáit az egykor a cseh királyok és több német-római császár székhelyeként is szolgáló prágai várban. A második mandátuma végével távozó Miloš Zeman utáni új államfő az önálló Csehország negyedik köztársasági elnöke lesz, izgalmasabbnál izgalmasabb személyiségek – a rendszerváltó Václav Havel, majd Václav Klaus, illetve a szociáldemokrata Zeman – utódaként. A sor azonban még érdekesebb, ha az egykori Csehszlovákia mind a kilenc elnökét is az elődei közé számítjuk.
1918 őszén, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után a birodalom északi, legfejlettebb területeiből – a cseh korona országaiból (Csehország, Morvaország, Szilézia) –, illetve a történelmi Magyarország főleg szlovákok lakta régióiból egy vadonatúj köztársaság jött létre Csehszlovákia néven. Noha a háború alatt a Monarchia ellen odahaza és az antant országaiban, valamint szövetségeseiknél egyaránt szervezkedő cseh és szlovák politikusok elképzeléseiben még az is felmerült, hogy a központi hatalmak veresége után az orosz cár kerülne a csehek és szlovákok államának élére – ezt főképp a pánszlávizmus híveként is ismert Karel Kramář szorgalmazta –, végül a köztársasági államforma támogatói kerültek túlsúlyba. A monarchia demokratikus köztársasággal való felváltása egyszerre szimbolizálta a múlttal való szakítást és az új kezdetet, és számíthatott a republikánus Franciaország és az USA nagyobb rokonszenvére is a nagy háborút lezáró békekonferencián. Csehszlovákia első elnökévé így a külföldi ellenállás legtekintélyesebb alakját, Tomáš Garrigue Masarykot választották.
Az 1920-ban elfogadott alkotmány szerint az államfőt a törvényhozás választotta, mégpedig hét évre, és ugyanaz a személy legfeljebb csak két mandátumot tölthet be (ezt a korlátozást Masaryk és Beneš esetében később feloldották). Az államfő az első köztársaság idején viszonylag erős jogkörökkel bírt, Masaryk pedig személyes tekintélyével is tágította a rendelkezésére álló teret. 1948 után, a pártállam kiépülésével viszont a Kommunista Párt vezetése az elnöki funkciót háttérbe szorította. A rendszerváltást és Csehszlovákia felbomlását követően egyértelműen a kormányfő vált a politika meghatározó szereplőjévé, a cseh köztársasági elnök – noha jogkörei szélesebbek például a magyar államfőinél – pedig inkább reprezentációs és szimbolikus szerepet tölt be.
1918 őszén Tomáš Garrigue Masaryk (aki kissé szokatlan középső nevére felesége – Charlotte Garrigue amerikai feminista irodalmár – nevének felvételével tett szert) már hosszú közéleti pályát tudhatott maga mögött. Az első világháború előtti Csehország közéletében a prágai (cseh) Károly-Ferdinánd Egyetem professzoraként és a Birodalmi Tanács (Reichsrat) képviselőjeként ismert figurának számított. Még akkor is, ha a műveltségéből és morális autonómiájából fakadó nézeteivel és fellépéseivel – a cseh romantikus múltszemlélettel vagy az antiszemita fellángolásokkal szemben – időnként magára maradt. 1914-től fáradhatatlanul ténykedett a csehszlovák államalapításért, éveken keresztül összefogva és irányítva a számos különböző érdeket, elképzelést, irányzatot és személyiséget, miközben az egyes antanthatalmak céljai között is óvatosan kellett lavíroznia. Ebben természetesen Edvard Beneš, Milan Rastislav Štefánik, Karel Kramář és még sokan mások is közreműködtek, ám a világháború végén nem okozott nagy meglepetést, hogy 1918. november 14-én a forradalmi nemzetgyűlés az akkor 68 éves Masarykot választotta meg az új ország élére.
„A felszabadító elnökként” aposztrofált Masaryk (hivatalban: 1918–1935) hitt a „csehszlovakizmus” eszméjében – a morva–szlovák határvidékről származott, így számára nemcsak a csehek és szlovákok egymásrautaltsága tűnt magától értetődőnek, hanem nemzeti egysége is elképzelhető volt – és a demokráciában. Államalapítóként ugyanakkor több elvárásnak is meg kellett felelnie: helyt kellett állnia egy rendkívül turbulens időszakban: megbirkózva a háború utáni gazdasági, társadalmi és politikai válsággal, és be kellett töltenie a császár–király atyai alakjának eltűnésével keletkezett űrt is. Mindezzel meglehetősen jól boldogult, tekintélye és politikai aktivitása egyaránt hozzájárult Csehszlovákia stabilizálódásához, és hogy az első köztársaság egyfajta – gyakran mitizált – aranykorként kerüljön be a cseh (és kisebb részben a szlovák) történeti tudatba.

Forrás: wikipedia
Utóda, Edvard Beneš (hivatalban: 1935–1938; 1940–1945; 1945–1948) már közel sem volt ennyire szerencsés. Az első világháború előtti években Masarykhoz hasonlóan Beneš is a prágai cseh egyetemen oktatott. 1914-től bekapcsolódott a hazai ellenállás szervezésébe, később pedig maga is elhagyta a Monarchiát, csatlakozva a külföldi ellenálláshoz. A szlovák Milan Rastislav Štefánik mellett nagy szerepet játszott abban, hogy az antanthatalmak elismerjék és támogassák a cseh–szlovák törekvéseket és igényeket. Masaryk közeli munkatársaként Beneš lett a Karel Kramář vezette első csehszlovák kormány külügyminisztere – de csak jóval az új ország megalapítása után, 1919 őszén tért haza, miután energikusan érvényre juttatta hazája érdekeit a párizsi békekonferencián.
Az első köztársaság külpolitikáját gyakorlatilag végig Beneš irányította. Részt vett a Népszövetség létrehozásában, Csehszlovákia biztonságát pedig a kollektív biztonság politikájára, a Magyarország elleni kisantantra és a Franciaországgal és a Szovjetunióval kötött katonai szövetségre építette. Ám 1935 végére, amikor Masaryk visszavonulását követően a parlament Benešt választotta meg az ország második köztársasági elnökévé, már javában repedezett ez a konstrukció. A Szudéta-vidéket fokozottabban sújtó gazdasági világválság, a náci propaganda és a kisebbségi kérdés rendezetlenségének együttes hatására a határvidéki régiók német lakossága egyre nagyobb arányban idegenedett el a csehszlovák államtól. A helyzetet a szlovák autonomisták törekvései, a magyar revizionizmus és a lengyel–csehszlovák viszony hűvössége tette még baljósabbá. Mivel Prága nyugati szövetségesei nem akartak újabb világháborút a versailles-i békemű következetlenségei miatt, arra biztatták Benešt, hogy egyezzen meg az egyre követelőzőbb – Berlin által is támogatott – szudétanémetekkel. A csehszlovák politikusok – és maga Beneš is – ugyan több megoldási tervvel is előálltak, ám 1938 őszére a németek célja már egyértelműen nem a kisebbségi kérdés rendezése, hanem a csehszlovák határvidék elcsatolása lett. Annak ellenére, hogy a cseh társadalom készen állt megvédeni az ország területét, Nagy-Britannia és Franciaország vezetői nyomást gyakoroltak Prágára, hogy mondjon le a német többségű régiókról – végül pedig maguk állapodtak meg Hitlerrel, Csehszlovákia nélkül. Beneš ugyan fontolóra vette a fegyveres ellenállást, ám egy jövőbeli fordulatban bízva mégis elfogadta a Münchenben 1938. szeptember végén megkötött német–olasz–brit–francia egyezményt. A döntés után néhány nappal lemondott, majd az országot is elhagyta. Helyét az idős jogász, a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság elnöke, Emil Hácha vette át.
Emil Háchának a rövid életű – 1938 ősze és 1939 tavasza között fennálló – „második köztársaság”, majd a német megszállás alatti Cseh-Morva Protektorátus államelnökeként (hivatalban: 1938–1939; 1939–1945) meglehetősen dicstelen szerep jutott. A Szudéta-vidék elvesztése után Hácha nem tudta megakadályozni, hogy Cseh-Szlovákia teljesen német függőségbe kerüljön, leépüljenek a demokratikus politika keretei és a cseh–szlovák viszony is elfajuljon. 1939 márciusában végül Berlinben arra kényszerült, hogy „a Német Birodalom vezérének kezébe helyezze a cseh nemzet sorsát”. A megszállt cseh és morva területek ugyan korlátozott autonómiát kaptak a Német Birodalmon belül, ám a német érdekeket képviselő Reichsprotektorral, az államminiszterrel és más intézményekkel (pl. a Gestapóval stb.) szemben mind az államelnök, mind a cseh protektorátusi kormányzat szinte tehetetlen volt. A megszállók feltétlen lojalitást vártak el a hatóságoktól, amit számos kollaboránstól meg is kaptak. Ugyanakkor több magas rangú tisztviselő kapcsolatban állt az emigrációban lévő politikusokkal, mi több, voltak, akik együttműködtek az ellenállással is. Ez a kettősség volt érvényes Háchára is. Ő maga úgy jellemezte a körülményeket, hogy „egy olyan ember helyzetében vagyunk, akit fegyvertelenül bezártak egy helyiségbe egy állig felfegyverzett őrülttel. Bólogatni kell, és igazat kell neki adni, nehogy az őrült dühbe guruljon, és rávesse magát. Közben pedig folyamatosan az ajtót lesi, és várja, mikor érkezik odakintről segítség.”

Forrás: wikipedia
A náci propaganda és a németek által bevezetett, folyamatos megfélemlítéssel, bebörtönzésekkel és kivégzésekkel járó rezsim nyomását Hácha testileg és lelkileg is egyre kevésbé bírta, a Reinhard Heydrich elleni sikeres merényletet követő terror hatására pedig végképp megtört. A felszabadulás azonban még kegyetlenebb sorsot tartogatott számára: az akkor már nagybeteg elnököt kollaboráció vádjával a pankráci börtönkórházba szállították, ahol rövidesen – 1945 júniusában – méltatlan körülmények között halt meg.
Csehszlovákia élére újra Edvard Beneš került, aki a háború végjátékában győztesként érkezett vissza az országba – Moszkván, majd Kassán keresztül. Beneš Csehország 1939-es megszállása után vette át az emigrációban szervezkedő csehszlovák ellenállás vezetését, és továbbra is elnöknek tekintette magát. A nyugati szövetségesek elismerése mellett igyekezett megnyerni Sztálin jóindulatát is, aminek azonban ára volt – a kommunistáknak a kormányzatba való bevonásán túl Prágának le kellett mondania Kárpátaljáról a Szovjetunió javára. Cserébe viszont a „csehek és szlovákok nemzetállamaként” újjáalakuló Csehszlovákia megszabadulhatott a szudéta-vidéki és szlovákiai német kisebbségétől, igaz, a magyarokat már nem telepíthette ki egyoldalúan. Az új kormányprogram, illetve számos 1945 utáni intézkedés ugyanakkor jelentősen korlátozta a demokrácia érvényesülését. Bár egy ideig még működőképesnek tűnt a közös kormányzás a kommunistákkal, a hidegháború előrehaladásával és a szovjet nyomás erősödésével 1948 elején Csehszlovákiában is sor került a fordulatra, Beneš pedig csak asszisztálni tudott a februári kormányválsághoz, majd a kommunista hatalomátvételhez.

Forrás: wikipedia
Néhány hónappal azután, hogy lemondtak a polgári miniszterek, Edvard Beneš is leköszönt (1948 szeptemberében pedig meghalt), majd 1948 júniusában az addigi kormányfő, Klement Gottwald rendezkedett be a prágai várban (hivatalban: 1948–1953). A morvaországi születésű Gottwald 1929-ben került be Csehszlovákia Kommunista Pártjának (CSKP) a vezetésébe, a párt 1938 végi betiltása után pedig a Szovjetunióba emigrált. A második világháború alatt megállapodott Benešsel a nyugati és keleti ellenállás egyesítéséről. Ennek köszönhetően az emigráns kormány miniszterelnökhelyettese lett, funkcióját pedig 1945 tavaszi hazatérése után is megőrizte, mi több, a Népfront és hamarosan a CSKP élére is ő került. A kommunista államcsíny – az ún. „győzedelmes február” – után Csehszlovákia Gottwald alatt teljesen betagozódott a szovjet blokkba. A politikai változásokon túl megkezdődött a gazdaság, a társadalom, a kultúra – és az élet egyre több szférájának – államosítása és átalakítása. Mindez a marxista-leninista tanok alapján, a Kreml által megszabott, számos konkrét instrukcióban is megtestesülő módon történt. Ide tartozott többek közt a nehézipar erőltetett fejlesztése, a mezőgazdaság kollektivizálásának keresztülvitele, a szabadságjogok korlátozása, a korábbi elittel való leszámolás, de a párton belüli riválisok kiiktatása is. Az „első munkáselnök” azonban csak 1953-ig élvezhette az államfői pozíciót, ugyanis alig egy héttel Sztálin temetése után Gottwald követte a sírba „mesterét”. Noha azonnal megjelentek a megmérgezéséről szóló pletykák, valójában a moszkvai repülőút vált végzetessé amúgy is betegeskedő szervezete számára.
Gottwaldot egy másik kommunista politikus követte az elnöki székben. Antonín Zápotocký (hivatalban: 1953–1957) maga is veterán kommunista vezető volt (egyúttal íróként és újságíróként is ténykedett), aki a háború alatt a német börtönöket és a sachsenhauseni koncentrációs tábort is megjárta. 1946-ban az alkotmányozó nemzetgyűlés elnöke lett, 1948-ban pedig az elnökké választott Gottwald helyébe lépett kormányfőként. Gottwald halála után folytatta elődje munkáját – az ő nevéhez fűződik például a lakossági megtakarítások jelentős részét elértéktelenítő 1953-as „pénzreform“ –, jóllehet a desztalinizáció lassan Csehszlovákiát is elérte. Zápotocký 1957-es halála után – állítólag Hruscsov közvetlen döntésére – Antonín Novotný, a CSKP Központi Bizottságának nemrég megválasztott első titkára került az elnöki székbe.

Forrás: Fortepan / Bauer Sándor
Antonín Novotný (hivatalban: 1957–1968) is folytatta a desztalinizációs folyamatot. Amnesztiát kapott számos, koncepciós perben elítélt személy (többeket később teljesen rehabilitáltak – igaz, egyeseket már csak post mortem), a nehézségek miatt reformokat vezettek be a gazdaság irányításában, a hatvanas évekre pedig a liberalizáció a kulturális életet is elérte. 1960-ban az elnök bejelentette a szocializmus győzelmét, és elfogadták az új, ún. szocialista alkotmányt, amely Csehszlovákia hivatalos elnevezését Csehszlovák Szocialista Köztársaságra változtatta. Módosult a köztársasági elnöki funkció is: a hivatali idő ugyan öt évre csökkent, ám eltörölték a legfeljebb két mandátumra vonatkozó korlátot. Szimbolikus jelentéssel bírt a fővárosban a Moldva (Vltava) fölé magasodó – 1955-ben emelt – Sztálin-szobor felrobbantása 1962 végén. Novotný a „demokratikus centralizmus“ jegyében elutasította a szlovák nemzeti törekvéseket, ami miatt az ország szlovákiai részén nem örvendett túlságosan nagy népszerűségnek. Noha 1964-ben újra elnökké választották, a Párton belüli harcok következtében 1968 elején le kellett mondania az első titkári funkcióról, majd tavasszal az elnöki hivatalt is el kellett hagynia. Mí a Párt élén a szlovák Alexander Dubček követte – akit állítólag maga Novotný javasolt utódjául –, a várba Ludvík Svoboda tábornok költözött be, Novotný pedig teljesen kiszorult a politikai életből.

Forrás: Fortepan / Fortepan
Ludvík Svoboda (hivatalban: 1968–1975) hosszú katonai és politikai pályafutás után került az ország élére. Részt vett az első világháborúban, a csehszlovák légiók tagjaként Szibériában is harcolt, később az első köztársaságban Kárpátalján szolgált (magyarul is megtanult), és oktatott a katonai akadémián is. Csehország német megszállását követően bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, ám nyáron már Lengyelországban volt, ahol a német agresszió után csehszlovák alakulatot szervezett. Lengyelország vereségét követően a Szovjetunióba távozott, de ott is csak a német támadás után nyílt lehetősége közreműködni a cseh és szlovák önkéntesekből álló katonai egység létrehozásában. Svoboda kivette a részét a Csehszlovákia felszabadításáért folyó harcokból is. Beneš még Kassán honvédelmi miniszterré nevezte ki, majd a kommunista pártba is belépett. Az ötvenes években mégis leváltották és le is tartóztatták, ám a börtönt – moszkvai közbenjárásra – elkerülte. Később rehabilitálták, és egészen 1968-ig nemzetgyűlési képviselőként is dolgozott. Svobodát a „prágai tavasznak” nevezett reformfolyamat során választották meg köztársasági elnökké, pozíciójából pedig támogatta a változásokat. A Varsói szerződés csapatainak 1968. augusztus 21-i intervenciója ellen tiltakozott, de elnökként a helyén maradt, és igyekezett megakadályozni a vérontást. Abban bízott – csakúgy, mint számos más reformkommunista –, hogy a brutális beavatkozás ellenére legalább valamit meg lehet menteni a „prágai tavasz” eredményeiből. Ezzel viszont egyúttal a szovjet intervenciót és a fokozatos visszarendeződést is legitimálta. Bár Svobodát 1973-ban újra elnökké választották, de romló egészségi állapota miatt 1975-ben felfüggesztették a funkciójából, helyét pedig Gustáv Husák vette át.

Forrás: wikipedia
Gustáv Husák (hivatalban: 1975–1989) volt Csehszlovákia első (és utolsó) szlovák nemzetiségű köztársasági elnöke (és egészen 1987 végéig ő állt a Párt élén is). Husák már a második világháború előtt belépett a kommunista mozgalomba, 1944-ben részt vett a németellenes szlovák nemzeti felkelésben, majd a szlovák kommunisták egyik vezetőjeként aktív szerepet játszott az 1948-as hatalomátvételben. Az 1950-es években „burzsoá nacionalistaként“ őt is meghurcolták, de végül nem ítélték halálra, és az 1960-as amnesztiával szabadult. Rehabilitálása után a „prágai tavasz“ hívei közé tartozott, ám az 1968-as invázió után a szovjet első titkár, Leonyid Brezsnyev őt szemelte ki a „rend helyreállítására“. A reformerek háttérbe szorítását követően Husák 1969 tavaszától – Svoboda elnök támogatásával – előbb a Párt, 1975-től pedig, Svoboda betegsége miatt, az ország élére is került. Párt- és államfőként hűségesen érvényesítette Moszkva és a konzervatív kommunisták elképzeléseit, neve pedig összeforrott a „normalizációnak” nevezett időszakkal. Az 1968-as reformok egyik fontos vívmánya, Csehszlovákia föderalizációja ugyan 1969. január elsejével formálisan életbe lépett, Husák azonban a centralizáció hagyományát folytatta – igaz, hivatali ideje alatt a központi struktúrákban jelentősen megnőtt a szlovák elvtársak száma, és folytatódott a keleti országrész gazdasági fejlesztése is. Az 1980-as évek második felében a kelet-európai blokkban Gorbacsov kezdeményezésére kibontakozó változásokkal azonban már nem tudta tartani a lépést, és a pártvezetéssel együtt igyekezett elkerülni a komolyabb reformokat. Végül az 1989 végi „bársonyos forradalom” hatására kényszerült lemondani, és nem sokkal később, 1991-ben meg is halt.

Forrás: Fortepan / Fortepan
A Csehszlovákiát az 1989. november 17-i tüntetés után megrengető – és gyakorlatilag néhány hét alatt a pártállam bukásához vezető – eseménysorozat az antikommunista mozgalom egyik vezéralakját, Václav Havelt emelte az ország élére. Havel, a jómódú polgári családból származó drámaíró a „Charta 77“ nevű ellenzéki szervezkedés egyik alapítójaként és szóvivőjeként vált ismertté – külföldön is –, és éveket töltött a normalizáció börtöneiben. 1989 novemberében részt vett a Polgári Fórum (Občanské Fórum, OF) nevű ellenzéki mozgalom – később gyűjtőpárt – megalapításában, és bár Alexander Dubček, a prágai tavasz veteránja is felmerült Husák utódjaként, az OF támogatása és az országos népszerűség Havelt juttatta az elnöki székbe. 1989. december 29-én választotta meg az akkor még kommunista többségű parlament.

Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán
Államfőként Václav Havel (hivatalban: 1989–1992; Csehország elnökeként: 1993–2003) tudatosan épített az első köztársaság és kifejezetten Tomáš Garrigue Masaryk örökségére. Ő is igyekezett érvényesíteni a politikában a morális elveket – például a cseh közvélemény egy részének rosszallása ellenére bocsánatot kért a szudétanémetektől a második világháború utáni kitelepítésükért –, támogatta a zöld mozgalmat, továbbá elkötelezett híve volt a liberális demokráciának, valamint Csehszlovákia nyugatos orientációjának és a visegrádi együttműködésnek. Külföldön is rendkívül népszerű volt, mind a politikai, mind az értelmiségi körökben (egyszerre volt jellemző és emlékezetes pillanat, amikor 1990 nyarán Prágába hívta koncertezni a Rolling Stones-t, az együttes tagjait pedig a várban is fogadta). Havel tekintélye sem volt azonban elegendő ahhoz, hogy megmentse Csehszlovákiát. A „szlovák kérdéssel” már elnöksége kezdetétől szembesült, mégpedig az ország új hivatalos elnevezése körül kirobbant ún. „kötőjel-háború”. formájában. Az egyre kilátástalanabbá váló cseh–szlovák politikai viták hatására pedig 1992 nyarán – miután a szövetségi parlament nem választotta meg a Cseh és Szlovák Föderáció elnökévé – lemondott. Néhány hónappal később azonban Csehország elnökévé választották, és további két cikluson keresztül töltötte be régi-új hivatalát – számos konfliktust is vállalva korábbi politikai szövetségesével, Václav Klaus miniszterelnökkel.

Forrás: wikipedia
Havelt a rendszerváltás és Csehszlovákia felbomlása már történelmi figurává tette – mégha csupán 2011-ben hunyt is el –, ám utódai, Václav Klaus és Miloš Zeman objektív megítéléséhez még el kell telnie néhány évnek. Annál is inkább, hogy mindketten a pártpolitika küzdőteréről léptek át az elnöki hivatalba. A közgazdász végzettségű Václav Klaus először pénzügyminiszterként, 1992 és 1997 között miniszterelnökként, majd a képviselőház elnökeként ténykedett, és Havel 2003-as távozását követően választották meg köztársasági elnökké (hivatalban: 2003–2013). Noha kétségkívül a csehszlovákiai átmenet egyik emblematikus alakjának számít (a nevéhez fűződik például a „kuponos privatizáció“, illetve Csehszlovákia szétválásának lebonyolítása cseh részről), politikai tevékenysége és stílusa nagyban megosztotta a cseh közvéleményt. Ez államfőként sem változott: Klaust sokan kritizálták például EU-szkepticizmusa és a környezetvédő mozgalmakhoz való ellenséges viszonyulása miatt. Az előbbit látványosan fejezte ki, hogy az elnöksége idején, miután Csehország is csatlakozott az Európai Unióhoz, nem volt hajlandó kitűzni az EU lobogóját a prágai várra, amit azzal indokolt, hogy „nem vagyunk az EU valamilyen tartománya“. De később sem félt az erős állításoktól: 2014 tavaszán azt nyilatkozta, hogy a Kelet-Ukrajnában kirobbant háborúért jórészt az EU és az USA volt a felelős, Oroszország pedig csak belesodródott a konfliktusba.

Forrás: wikipedia
Klaust 2013-ban korábbi politikai riválisa, később szövetségese, Miloš Zeman váltotta a Várban (hivatalban: 2013–2023). Zeman is közgazdászként végzett, és ugyancsak 1989 után lépett be a politikai életbe. Eleinte ő is az OF-ben kezdte, majd a Cseh Szociáldemokrata Pártban folytatta, amelynek vezetőjeként először a képviselőház elnöke, 1998–2002 között pedig miniszterelnök lett. Államfővé egy hosszú szünet után 2013-ban választották meg – ez volt az első alkalom, hogy a cseh elnök személyéről nem a törvényhozás, hanem közvetlenül a szavazók döntöttek. Zemanhoz – elődjéhez hasonlóan – szintén számos ellentmondásos megnyilvánulás fűződik: a menekültválság idején például többször is felszólalt a muzulmán „gazdasági migránsok“ ellen, és még 2014 után is számos oroszbarát kijelentést tett (igaz, 2022 után már elhatárolódott Putyintól) –, mint ahogy egy sor belpolitikai beavatkozását is kritizálták. Az egyre többet betegeskedő Zeman második mandátuma azonban idén lejár, és az elnökválasztások második köre után nemsokára új államfő veszi át az államfői irodát.
Felhasznált irodalom:
Jindřich Dejmek a kol.: Československo. Dějiny státu. Nakladatelství Libri, Praha, 2018.
Reflex podzimní speciál 2009 – Osudy dvacetiletí.
https://www.hrad.cz/cs/prezident-cr/prezidenti-v-minulosti
https://plus.rozhlas.cz/emil-hacha-prezident-ktery-se-do-uradu-netesil-7692745
Címkép: A prágai vár a Károly hídról 1954-ben. Forrás: Fortepan / Fortepan