“Közös múlt – eltérő emlékezetek”-sorozat (4. rész)
A sorozat korábbi részei itt olvashatók vissza.
Romániában idén is megemlékeztek a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójáról. Noha az erről szóló törvényt már 2020-ban megszavazták – és már tavaly is felidézték a történelmi eseményt –, a jogszabály végleges elfogadása elhúzódott, és a koronavírus járvány sem kedvezett a nyilvános rendezvényeknek. A 101. évfordulón azonban újra lehetőség nyílt a román diadal megünneplésére.
Egyes román nacionalista csoportok ezzel – újra – éltek is, és felvonulást szerveztek a székelyföldi Sepsiszentgyörgyre. Bár maga a megemlékezés, csakúgy, mint a tavalyi, szerencsére konfrontáció nélkül zajlott, mégsem maradt teljesen következmények nélkül. A főleg máshonnan érkezett román nacionalisták rendezvénye után ugyanis másnap magyar nemzeti színek és egy „Trianon 1920” felirat jelent meg az ünnepség egyik helyszíneként szolgáló, a városközpontban álló Vitéz Mihály (Mihai Viteazul)-szobor talapzatán. A rongálást a magyar városvezetés és a magyar prefektus is azonnal elítélte, a rendőrség pedig gyorsan be is azonosította a feltételezett elkövetőket: négy magyar nemzetiségű, kiskorú fiatalt. Noha a friss emléknap nem igazán foglalkoztatta a román médiát, ez az incidens már felkeltette a figyelmét. A „három román országot” elsőként egyesítő havasalföldi vajda – 1982-ben felállított, kiemelt román nemzeti emlékműnek számító – szobrának „vandál” megrongálásáról nem csak a helyi, hanem több országos román lap is beszámolt.
Akármi is lesz a folytatás, az ügy jól mutatja, milyen kockázatokat rejtenek magukban az egymás ellen irányuló nacionalista emlékezetpolitikák – románok és magyarok egyaránt –, illetve azok a törekvések, amelyek egymással szembenállókként jelenítik meg a közösségi identitásokat, konfliktusok láncolatára szűkítve a valójában jóval sokszínűbb együttélést. A szoborrongálás, mint ahogy a néhány napra rá, június 10-én megtartott újabb úzvölgyi román megemlékezés, arra mindenképp jó volt, hogy tovább erősítse a Székelyföld mint „zűrös vidék” reprezentációját. Pont ezért tekinthető problematikusnak a 2020-as román „Trianon-törvény”. Az ellentmondásos érzelmeket kiváltó, Románia állampolgárait megosztó esemény ugyanis évente visszatérő lehetőséget kínál a hasonló incidensekre, hiába bizonygatta a törvényt kezdeményező Titus Corlățean, hogy a román Trianon-emléknap nem irányul más ellen, „sem egy romániai nemzeti kisebbség, sem pedig egy másik ország ellen”.
2010-ben Titus Corlățean – az akkor ellenzékben lévő Szociáldemokrata Párt (PSD) szenátoraként és a szenátus külügyi bizottságának elnökeként – hevesen tiltakozott az épp hivatalba lépő Orbán-kormány első, szimbolikus jelentőséggel is bíró intézkedései ellen. Corlățean fellépését az váltotta ki, hogy a budapesti szocialista–liberális kormányokhoz képest jóval markánsabb nemzetépítést és emlékezetpolitikát folytató Fidesz–KDNP-koalíció 2010. május 26-án elfogadta a kettős állampolgárság megszerzését megkönnyítő törvényt, öt napra rá pedig a „nemzeti összetartozás napjává” nyilvánította a trianoni békeszerződés évfordulóját. A román szociáldemokrata politikus később is bírálta a magyar kormányzat, illetve különféle magyar politikusok megnyilvánulásait. Például 2013 nyarán – akkor már Victor Ponta második kormányának külügyminisztereként – a Jobbik akkori elnökének autonomista fellépését kifogásolta, ősszel pedig a magyarországi választások romániai beszűrődése (valójában Tőkés László tusványosi kijelentései) ellen emelte fel a szavát. 2015-ben ő volt a kezdeményezője annak a kilencven szenátor által benyújtott törvényjavaslatnak (a PSD, UNPR és PNL részéről), amely „A trianoni békeszerződés napjaként” illesztette volna be június 4-ét a romániai emléknapok közé. Noha a tervezetet még ugyanabban az évben viszavonták a benyújtói, 2019-ben, a századik évforduló közeledtével újra aktuális lett. 2020 májusában – a romániai parlamenti választások évében – a román törvényhozás jelentős többséggel el is fogadta. Bár az emléknap kapcsán árnyaltabb vélemények is elhangzottak, a kezdeményezők mellett több történész is kiállt mellette Romániában, Klaus Iohannis elnök pedig hiába küldte vissza, az év végén újra megszavazták.
A következőkben Corlățean és néhány további politikus és történész (Alfred-Robert Simonis és Adrian Solomon /Szociáldemokrata Párt/, Adriana Săftoiu és Daniel Gheorghe /Nemzeti Liberális Párt/, Varujan Pambuccian /örmény kisebbség/, Marius Pașcan /Népi Mozgalom Párt/, továbbá Constantin Hlihor /történész/) 2010–2020 közötti parlamenti felszólalásai, illetve nyilatkozatai alapján próbálom meg röviden összefoglalni a törvény hátterét képező múltszemléletet, amelyből kiindulva – és amellyel azonosulva – a román törvényhozók túlnyomó része támogatta az emléknap bevezetését. A törvény elfogadásának főszereplője, Titus Corlățean egy lap számára kijelentette, hogy a „történelmi szavazással” elfogadott jogszabály hétéves munka eredménye volt. A szociáldemokrata párti politikus nem csak a sajtónak – például a Q magazine közéleti-politikai folyóiratnak – nyilatkozott az emléknap kapcsán, hanem egy tanulmányt is publikált a világnyelveken megjelenő Transylvanian Review történeti folyóirat 2020 nyári számában, The Need for a Law to Declare 4 June as the Trianon Treaty Day címmel.
A megnyilatkozásokból kiderül, hogy a trianoni békeszerződés román szempontból is rendkívül fontosnak számít, mivel nemzetközi viszonylatban szentesítette a nemzeti önrendelkezést és az 1918–1919 folyamán megvalósult román nemzetegyesítést. Az évfordulóról való megemlékezés pedig azért bír szimbolikus funkcióval, mert segíthet tudatosítani a jelenkor és a jövő nemzedékek számára a békeszerződés jelentőségét, illetve az elődök hősiességét és áldozatát. A román törvény alapvetően két 2010-es magyarországi kezdeményezésre kívánt választ adni. Az egyik a magyar „Trianon-törvény” (pontosabban „Törvény A Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről”), amely állítólag azzal a céllal született, hogy a magyarság visszaszerezze a Kárpát-medencét, megkérdőjelezve a versailles-i békerendszert, míg a másik etnikai alapon teszi lehetővé a magyar állampolgárság megszerzését – eltérően az európai standardoktól, valamint a történelmi-erkölcsi jóvátételként elfogadott hasonló román rendelkezésektől –, a budapesti politikai pártok választási terepévé alakítva Erdélyt. A kezdeményezők szerint ezen kívül reagálni kellett a Jobbik és a Fidesz nemritkán provokáló vagy sértő jellegű lépéseire is, azok ugyanis a történelem revizionista szellemiségű átírására, értelmezésére és meghamisítására, illetve a trianoni békeszerződés instrumentalizálására irányulnak, és elfogadhatatlan volt, hogy csak a történelem magyar változata jelenjen meg a nyilvánosságban. Végül pedig mivel a magyar állam is elfogadott egy törvényt a békeszerződés kapcsán, Romániának is joga van megünnepelni ezt a nagyon fontos eseményt, méltó és józan módon, kulturális-tudományos rendezvényekkel és műsorokkal.
A román „Trianon-törvénynek” nemcsak a (kül)politikai indoklása tűnhet némiképp egyoldalúnak, hanem a számos nacionalista történeti mítoszt és sztereotípiát felsorakoztató érvek is erőteljesen etnocentrikus szemléletről árulkodnak. A törvény kapcsán született szövegek szerint ugyanis Trianon szentesítette, és nemzetközi szinten is elismerte „Erdély visszatérését az Anyaországhoz” (sic!), illetve az Erdély többségi népességét alkotó románok állampolgári és politikai jogait, amelyekkel nem rendelkeztek az osztrák–magyar dualizmus alatt. Trianon a román nemzeti fejlődés és emancipáció XVII. században (sic!), Inocențiu Micu-Kleinnal (1692–1768) kezdődött folyamatának a végét jelentette, miközben a „Nagy-” vagy „ezeréves” Magyarország valójában csak 1867–1920 között (gyakorlatilag 1918-ig) állt fenn. A békeszerződés aláírását Erdély román többségének döntése, valamint a román hadsereg hősiessége és áldozatai előzték meg az első világháborúban, valamint az 1919-es magyarországi és budapesti hadjáratban, a Magyarországra és a közép-kelet-európai országokra egyaránt veszélyt jelentő Kun Béla bolsevik rezsimje elleni harcban. Noha a nemzeti emancipáció következményeként és a nemzeti önrendelkezés elvének alkalmazásaként létrejött új helyzetet Magyarország nem ismerte el, és megpróbálta visszaszerezni a régiót, a román hadsereg Magyarországot is felszabadította a kommunizmus alól, amiért ma is hálásnak kellene lennie a magyar államnak. Fontosak voltak még Románia politikai és diplomáciai erőfeszítései is, főleg Ion I. C. Brătianu miniszterelnök, továbbá Ioan Cantacuzino, Nicolae Titulescu és Alexandru Vaida-Voevod érdemei, csakúgy, mint Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontja (különösen a nemzetiségek önrendelkezési joga), a szövetségesek segítsége – főképp Franciaországé és a francia katonai misszió tevékenysége Henri Mathias Berthelot tábornokkal az élen –, végül pedig a francia katonák és szakértők támogatása, amely lehetővé tette, hogy a békekonferencia igazságos döntéseket hozzon a magyar–román határ kijelölésekor a nemzeti elv alapján. A „modern román nemzet alkotóelemeiként” pedig a többi romániai kisebbség is üdvözli a trianoni békeszerződés évfordulóját, mivel 1918–1920 között az erdélyi szászok és svábok, a romák, zsidók és ruszinok is egyaránt a Romániához való csatlakozás mellett foglaltak állást.
A Trianonhoz való román viszonyulás fontos axiómája, hogy a békeszerződés jogos, „szilárd, igazságos és tartós” volt, és a mai nemzetközi rend egyik pillérének tekinthető. Bármilyen ettől eltérő értelmezés – például a békeszerződés „diktátumként” való emlegetése vagy „helytelen” összekapcsolása az 1920 utáni kisebbségi kérdéssel – így tulajdonképpen nem más, mint provokáció. A második világháború egyik oka is az volt, hogy egyes politikai és kulturális vezetők nem fogadták el az új geopolitikai helyzetet és revízióra törekedtek. Az „ezeréves Magyarország fantomhatárai” a revizionista politika és a múlt manipulálása következtében beépültek a magyar elit egy részének tudatába, amely a mitizált múlttal tudja mozgósítani a társadalmat. A történelem sikeres politikai instrumentalizálása végül oda vezetett, hogy „a trianoni békeszerződés a magyar népesség egyik legnagyobb manipulálása” lett, és ez a leggyakrabban a választási kampányok idején nyilvánul meg. A Nagy-Magyarországot ábrázoló matricák, térképek és emlékművek fantomhatárai, illetve az irredenta propaganda üzenetei olyan kitartóan és erősen érvényesültek – még napjainkban, a határoknak az Európai Unión belüli eltűnése ellenére is –, hogy Erdély magyar nyelvű lakosságának nagy részében, különösen az „úgynevezett Székelyföldön” kialakulhatott a Magyar Királyság régi határai utáni nosztalgia, megalapozva a politikai autonómia követelését. Trianon, a magyar revizionizmus és a romániai kisebbségi jogok kérdésének – a székelyföldi autonómiának – sajátos módon történő összekapcsolása mellett a magyar kormány aggasztó szándékai is megjelentek egyes megnyilatkozásokban, amelyeket Budapest csak úgy tudna eloszlatni, ha ismételten megerősítené az államhatárok sérthetetlenségét. Egyébként ez a narratíva jellemzi a Trianon-jelenségről 2020-ban megjelent, Trianon, Trianon! című román tanulmánykötetet is.
Hasonló logikából indulnak ki a 2010-ben Magyarországon bevezetett egyszerűsített honosítás román kritikái is. Annak ellenére, hogy Bukarest szintén nagymértékben megkönnyítette a román állampolgárság megszerzését a moldovaiak számára, Corlățean a két törvény közötti eltérésekre helyezi a hangsúlyt, amikre például Irina Culic neves történész is rámutatott. Ám a nemzetépítés szempontjából valójában nem beszélhetünk érdemi különbségről. Mindkét rendelkezés egyaránt a magyar és a román nemzet határokon átnyúló egyesítését szolgálja – csak míg a román elit nem lát kivetnivalót abban, hogy Románia mindenféle módon támogassa a második világháború után a Szovjetunióhoz csatolt Moldovai Köztársaság (Besszarábia) románságát, a magyar nemzetépítés újbóli kiterjesztése Erdélyre már meglehetősen zavarja. Pedig az utóbbi célja messze elmarad Bukarest abbéli törekvésétől, hogy előbb vagy utóbb megvalósítsa Románia és Moldova (újra)egyesítését. A magyar állam nemzetpolitikája – a felelősségvállalás a határon túli magyarokért, illetve a magyar–magyar kapcsolatok intézményesítése – azonban a szerényebb célkitűzések ellenére is versengésre készteti az egységes nemzetállam doktrínájához ragaszkodó román politikusokat. Ők ezért gyakran kifogásolják a különféle magyarországi kezdeményezéseket, legyenek azok a magyar országgyűlés által a romániai magyarságot is érintő – de Bukaresttel való egyeztetések nélkül hozott – törvények, illetve magyarországi politikusok erdélyi kampányrendezvényei, a kollektív kisebbségi jogok – például a székelyföldi területi autonómia – szorgalmazásáról nem is beszélve. Bukarestben mindezt rendszerint a belügyekbe való beavatkozásként, Románia szuverenitása és az európai elvek megsértéseként értelmezik, ami veszélyezteti a francia–német mintát követő megbékélést is (miközben az aggodalmak mögött inkább a román nemzetállam-építés évszázados projektjének a féltése sejlik fel). Ugyanakkor Corlățean egyik nyilatkozata szerint a kisebbségi jogok kérdésében nem érvényesül a kölcsönösség: míg Románia megtette azokat a lépéseket, amelyek az európai kisebbségvédelem átlaga fölé emelték a romániai kisebbségpolitikát, Magyarországról ez már nem mondható el. A trianoni Magyarországon maradt románok – akik számát egyes román történészek 200 ezerre becsülik, de a magyar állam következetes asszimilációs politikája következtében már csak alig 30 ezren vannak – ugyanis szerinte nem rendelkeznek igazi parlamenti képviselettel, és Budapest nem támogatja identitásuk megőrzését sem.
A legkülönfélébb történeti mítoszok, politikai féligazságok és csúsztatások alkalmazása, illetve morális elvek hangoztatása, az európai berendezkedésre és stabilitásra való hivatkozás, valamint a nemzeti önrendelkezési elv érvényesülésének bizonygatása – ami során valahogy mindig elsikkad a tágabban vett Erdély lakosságának 1910-ben még közel 32%-át kitevő magyar nyelvű népesség önrendelkezésének kérdése – elsősorban azt célozza, hogy érinthetetlennek állítsa be Trianont és következményeit. Ez a szándék tulajdonképpen a békeszerződés aláírása óta jellemzi a mindenkori román politikai és értelmiségi elitet. Számára elfogadhatatlan Trianon igazságosságának elvi megkérdőjelezése, de még a romántól különböző értelmezése is, továbbá következetesen ellenzi a kollektív jogok biztosítását, holott a romániai magyarság csak bennük látja annak a garanciáját, hogy hosszabb távon is megőrizhesse identitását. A rendszerváltás utáni magyar kormányok különféle, esetenként valóban egyoldalú intézkedéseit természetesen lehet bírálni vagy vitatni, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy Magyarország gyakorlatilag 1920 óta lépéskényszerben van Trianon kapcsán – valahogy kezelnie kell a békeszerződéssel kialakult helyzetet. A revíziós politika kudarcát – az 1947-es párizsi békeszerződés aláírását – követően viszont sem Budapest, sem a magyar kisebbségek nem törekedtek területi revízióra, és a kisebbségi jogok bővítéséért folytatott küzdelemben is tartózkodtak mindennemű erőszaktól. Ennek megfelelően úgy tűnik, hogy a magyar revizionizmusra való folyamatos hivatkozás csak a 2020-as román „válasz” legitimációjaként szolgál – amely viszont így egyre kevésbé néz ki válasznak.
