„Piłsudski ekkor, mint mindig úgy döntött, hogy kockáztat… Tehát elhatározták, hogy Lucjan Żeligowski tábornok bejelenti, hogy nem engedelmeskedik a lengyel kormánynak, mivel a helyiekből toborzott csapatai nem kívánják alávetni magukat a litván fennhatóságnak. Hivatalosan ezt lázadásnak nevezték, amelyért Lengyelország nem felelős, később Piłsudski beismerte, hogy Żeligowski az ő kifejezett parancsára cselekedett, mivel fait accompli elé kellett állítani a világot. 1920. október 9-én Żeligowski csapatai különösebb erőfeszítés és szinte vérontás nélkül kiszorították a litvánokat Vilniusból (a lengyel hadsereg majdnem négyszer akkora volt, a fegyveres ellenállás tehát reménytelennek tűnt). Tizenegy nap múlva a városban és három szomszédos megyében megalakult egy újabb Fiume-Carnaro, a kor tiszavirág életű törpeállamainak egyike, amelyet Żeligowski Közép-Litvániának nevezett el.”
(Tomas Venclova: Vilnius. Egy város Európában. )
Száz évvel ezelőtt ezen a napon, 1920. október 12-én kiáltották ki Wilnoban/Vilniusban Közép-Litvániát, amelynek a létezését egyedül a lengyel kormány ismerte el. A 13 500 km2 kiterjedésű, körül belül félmilliós Közép-Litvánia (Litwa Środkowa) mindössze 18 hónapig létezett. A máig ellentmondásokkal teli 1918 és 1923 közötti időszak a lengyel–litván kapcsolatok egyik mélypontjának tekinthető. A 19. század végétől a multikulturális város Erisz almájához hasonlóan viszályt keltett a lengyelek–litvánok, ugyancsak a belaruszok–litvánok között, miközben több évszázados zsidó kulturális központként az Észak Jeruzsáleme címet is elnyerte. Mindazonáltal Vilnius legjelentősebb történeti hagyománya a Litván Nagyfejedelemség volt, hiszen annak fővárosa, központja volt. Habár a Litván Nagyfejedelemség 1795-ben megszűnt létezni, a nacionalizmus megjelenését követően megkezdődött a korábbi államalakulat emlékezetének nemzetiségi alapon való felosztása is, amelyből különböző formában, de jutott a litvánoknak, lengyeleknek és belaruszoknak is. Habár a litvánok a történeti jogra hivatkozva követelhették a várost, mint megalakítandó országuk fővárosa, hiszen az már a Litván Nagyfejedelemség Lengyelországhoz való csatlakozása előtt is (1385) Litvánia központjának számított.
Közép-Litvánia címere, balra a lengyel sas, jobbra a litván lovag (Forrás: a szerző)
Tovább nehezítette a megegyezés lehetőségét, hogy eltérő értelmezések éltek mind Litvániában, mind Lengyelországban (és Belaruszban is) arról, hogy kit is illet meg a Litván Nagyfejedelemség öröksége. Míg a litvániai értelmezés szerint csak azok tekinthetők ténylegesen litvánoknak, akik a nyelvüket és kultúrájukat megőrizték (vagy ahhoz visszatérni kívánnak), a lengyel értelmezés szerint azonban lehetett litván az is, aki már csak lengyelül beszélt, azonosulni tudott a lengyel kultúrával, de litvániai gyökerekkel bírt. Lengyelországban konszenzus volt arról, hogy az újjáalakuló Litvánia újra lengyel érdekszférába kell, hogy kerüljön, a kérdés csak az volt, hogy ez milyen módon valósuljon meg.
Vilnában a zsidók mellett a lengyelek képviselték a legmagasabb arányt (őket követték a belaruszok és a litvánok), azonban politikai okokból is itt alakult meg az első litván kormány 1918 novemberében, miközben a német csapatok kivonultak a területről. A város környéki lakosság többsége katolikus volt (a vilniusi püspökség kisugárzásának köszönhetően is), jelentős ortodox és izraelita kisebbséggel. A környező vidék falvaiban lengyel tudatú, magát lengyelnek valló, ám tulajdonképpen beloruszul beszélők voltak többségben, akiket gyakran helyieknek, „tutejszy”-nek hívtak.
Mivel a litván kormánynak nem volt saját hadserege, 1919. január 2-án kénytelen volt Kaunasba költözni. A szovjetek ezt követően megszállták a várost, azonban Piłsudski csapatainak sikerült 1919 áprilisában elfoglalnia Vilniust és több mint egy évig, 1920 júliusáig lengyel ellenőrzés alatt maradt. Habár történtek kísérletek a terület integrálására a lengyel államba, Piłsudski marsall nagy álma volt (aki ugyancsak a vilniusi régióban született), hogy föderatív alapon Litvánia csatlakozzon az újjászülető Lengyelországhoz. Ellenben a litvánok félve a beolvadástól, és a nehezen kiharcolt függetlenségük feladásától elzárkóztak a lengyelekkel való föderáció gondolatától. Mindenesetre az újabb szovjet előrenyomulás 1920 nyarán megakasztotta a lengyel integrációs kísérleteket a vilniusi régióban, annyira, hogy a 1920. július 5-16. között megtartott Spa konferencián Lengyelország elismerte, hogy Litvániához fog kerülni a szovjetek előrenyomulása miatt kiürítendő Vilnius. Mire a litván egységek bevonultak volna Vilniusba, a várost már a szovjet csapatok ellenőrizték. Azonban az 1920. július 12-én megkötött szovjet–litván békeszerződés értelmében Litvániához került Vilnius és a várost körülvevő vidék. Ennek ellenére a szovjetek is halogatták a város átadását a litvánoknak, egészen addig, amíg Varsónál súlyos vereséget nem szenvedtek és elkezdődött csapataik visszavonulása kelet fele. A lengyelek felháborodva a litvánok szovjetekkel való együttműködésén, behatoltak a litván hadsereg által ellenőrzött területekre. Azonban 1920. október 8-án a lengyelek és a litvánok megegyezésre jutottak Suwałkiban és meghatározták a demarkációs vonalat, amelynek litván oldalán maradt Vilnius. Ellenben Piłsudski már szeptember folyamán elhatározta, hogy „lázadó” lengyel katonák fogják elfoglalni a vilniusi régiót, ezáltal kész tények elé állítja a vonakodó nyugati nagyhatalmakat. A lengyel marsall a jó barátját, a vilniusi régióból származó Lucjan Żeligowski tábornokot bízta meg a felkeléssel, aki az első litván-belarusz gyaloghadosztályt vezette.
A tervezett „felkelés” néhány órával a lengyel–litván tárgyalások befejezését követően kezdődött. Október 8-án reggel, a vilniusi régióból származó Lucjan Żeligowski tábornok kinyilvánította, hogy nem ért egyet a lengyel kormány döntésével, miszerint Vilnius Litvániához kerül, és hivatkozva a népek önrendelkezési jogára csapataival bevonult Vilniusba. A litván hadsereg nem volt felkészülve a támadásra, hiába tiltakozott a litván kormány, október 9-én délután Żeligowski tábornok csapatai bevonultak Vilniusba. Október 12-én Żeligowski tábornok bejelentette Közép-Litvánia kikiáltását Vilnius fővárossal. A „szuverén” államként működni próbáló Közép-Litvánia rendelkezett fegyveres erőkkel, állampolgárságot is adott lakóinak. A létrehozott Ideiglenes Bizottság a miniszteri kabinetet helyettesítette, míg Żeligowski tábornok diktátor szerepet töltött be a kormányzásban. Ugyancsak felmerült lengyel oldalon az az elképzelés, hogy Vilnius Litvániához való csatolásával el lehet érni, hogy a litvánok föderációra lépjenek Lengyelországgal. Azonban Litvánia úgy tekintett Żeligowski tábornok államára, mint a lengyel agresszió megtestesülésére. A lengyel számításokkal ellentétben Vilnius elvesztése és a lengyel–litván fegyveres összecsapások a demarkációs vonalon Litvániában fokozták a patriotizmus gondolatát és mind katonai, mind politikai tekintetben egyre inkább mozgósítani tudták a falusi lakosságot is.
1920. november 21-re sikerült a litván kormánynak stabilizálni a helyzetet, az állandósult frontvonal következtében megszűnt a veszélye, hogy Żeligowski elfoglalja Kaunast is. Nem vezettek sikerre a Népszövetség által kezdeményezett megoldási javaslatok (népszavazás, Paul Hymans két terve Litvánia kantonizálásáról, és a vilniusi régió autonóm státuszáról), így a konfliktust a szembenálló feleknek kellett volna rendezni. Azonban a megegyezés nem sikerült a két fél között, az 1922. január 8-i közép-litvániai parlamenti választásokon nem vett részt a területen élő litvánok, zsidók és belaruszok többsége, így a részvételi arány csak 64%-os volt. A Népszövetség a „kaunasi Litvánia” mellett szintén nem ismerte el az általuk törvénytelennek ítélt parlamenti választásokat Közép-Litvániában. A választásokat követően több mint 30 litván és belarusz aktivistát, köztük közszereplőket tartóztattak le és toloncoltak Litvániába. Mindezt Litvániában úgy értelmezték, hogy az itteni litvánokat és belaruszokat elnyomják a lengyelek.
1922. február 1-én kezdte meg ülését a vilniusi parlament, amely február 20-án határozatot hozott, amelyben Közép-Litvánia Lengyelországhoz való csatolását kérte. Ezt követően a lengyel szejm elfogadta a kérést és ezáltal Közép-Litvánia Lengyelország integráns részévé vált, betagozódott a lengyel vajdasági adminisztrációs rendszerbe. 1922. április 19-én ünnepelték meg Vilniusban a terület Lengyelországhoz való csatolását, amelyen Piłsudski államfő is részt vett. Négy nappal később Kaunasban tüntetést szerveztek, amelyen kihangsúlyozták, hogy Litvánia ezt követően is küzdeni fog Vilnius visszaszerzéséért. Aktuálpolitikai célzattal 1922. szeptember 29-én ünnepelték ugyancsak Kaunasban Vilnius város első említésének 600. évfordulóját miközben a Vilniusban élő litvánok Szent Kázmér (1458–1484), Litvánia védőszentjének szentté avatásáról (1602) emlékeztek meg.
Habár a Népszövetség kihátrált a lengyel–litván konfliktus mögül, és 1923 februárjában megszűntették a semleges övezetet Litvánia és Lengyelország között, a demarkációs vonal Grodno–Vilnius–Daugavplis vasútvonalon húzódott, amely azt a lengyel oldalon hagyta. Csatlakozva a Népszövetség döntéséhez, a Nagykövetek Tanácsa 1923. március 15-én megerősítette Lengyelország keleti határait, amely egyben a vilniusi régió Lengyelországba történő inkorporálásának elfogadását is jelentette. Habár a kérdéskör veszített nemzetközi jelentőségéből, ez nem állította meg a litván követeléseket Vilnius visszaszerzésére, amelyet mind bel-, mind külpolitikailag is érvényesíteni kívánták. A lengyel–litván kapcsolatok megszakadtak és a közös határukat lezárták. A litvánok történelmi fővárosuk elvesztését követően első sikerüket a Klaipėda/Memel-vidék megszerzésével érték el 1923 januárjában, amely elősegítette Litvánia gazdasági és politikai stabilizálódását is.
Nyitókép: Kaunas, Litvánia (Forrás: Shutterstock)