Joseph R. Biden elnökségének 100. napjához közeledve érdemes szemügyre venni elődjei, köztük Barack H. Obama elnök teljesítményét. A demokrata előd kiemelése két okból célszerű. Egyrészt bár az Egyesült Államok ma sajátos kihívások előtt áll, az elnöki hivatal helyzetében némiképp déjà vu fedezhető fel, ami az elmúlt évekből leginkább az Obama-adminisztráció indulására emlékeztet. Másrészt Joe Biden 2020-ban részben Barack Obama hagyatékának helyreállítójaként lépett fel, így első 100 napjának értékelésekor is érdemes szem előtt tartani korábbi felettesének első lépéseit. Mivel Obama elnök első 100 napjának bemutatása terjedelmi okokból nem lehet teljes, az alábbiakban a Kelet-Közép-Európa szempontjából kiemelkedő fejlemények kerülnek bemutatásra.
A koronavírus-járvány által okozott gazdasági problémák, az Egyesült Államok hazai társadalmi-politikai feszültségei, valamint a globális aréna biztonsági kihívásai tekintetében a Biden-adminisztráció az Obama-elnökséghez hasonló cipőben érezheti magát. Visszatekintve 2008-2009-re elmondható, hogy az Obama-adminisztráció gazdasági, társadalmi és politikai mozgástere a kezdetektől bizonyos korlátok közé szorult.
A 2008-as Obama-kampány az evidens „Változás”, és a lelkesítő, ámde hasonlóan általános „Képesek vagyunk rá!” mottóra épült, és bár Barack Obama ezt számos ígéretre kivetítette, az elnökségért folytatott versenyt végül beárnyékolta az amerikai ingatlanpiacról a pénzpiacokra, majd a globális gazdaságra kigyűrűző recesszió. Kampányígéretei közül a válságkezelés vált az elnök elsőszámú feladatává: a demokrata politikus Fehér Házban töltött első 100 napja alatt 14 törvény lépett hatályba (Eisenhower elnök óta csak Richard M. Nixon esetében volt kevesebb, 11 törvénnyel), ám ezek közül a legfontosabb a 787 milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomagról szóló törvény (American Recovery and Reinvestment Act) volt.
Kiemelt jelentősége rávilágított az Obama-elnökség óta folyamatosan napirenden lévő gondolatra, miszerint Washington erőforrásai korlátozottak, figyelme pedig egyre inkább hazai ügyekre irányul – ez utóbbit a jóval később (2010-ben) tető alá hozott átfogó amerikai egészségügyről szóló törvény (Patient Protection and Affordable Care Act), avagy Obamacare iránti kiemelt figyelem is jelezte. Mindez a kül- és biztonságpolitikában is érződött: Obama elnök első 100 napja nemcsak a terror elleni globális háború egyes fejezeteinek mielőbbi lezárását hivatott elősegíteni (2009 februárjában bejelentve egy 17.000 fős csapatnövelést Afganisztánban, illetve felvázolva az Irakból való 2011-es kivonulás menetrendjét), hanem elővetítette liberális világképének főbb súlypontjait is.
Az Obama-adminisztráció első 100 napjában három kiemelt kezdeményezést tett, melyek közvetlenül kapcsolódtak az Egyesült Államok térségünkkel kialakított viszonyához. Először is Washington igyekezett javítani a Bush-adminisztráció alatt a 2003-as iraki háború révén kárt szenvedett transzatlanti kapcsolatok állapotán. Formai szempontból erre remek lehetőséget adott a NATO 60. jubileumi csúcstalálkozója Strasbourg/Kehl-ben, ahol az amerikai-európai értékközösségre épülő, globális interdependenciák és közös érdekek révén jelentkező együttműködés szükségességéről beszélt. Obama elnök partnerséget ígért az európaiaknak, akiktől nagyobb szerepvállalást várt cserébe – ez utóbbi tekintetében később csalódnia kellett, mindazonáltal az első 100 napban még élénken élt az elsősorban Nyugat-Európában elterjedt Obamámia optimizmusa. Biden elnök hivatalba lépése hasonlóan kedvező európai fogadtatásban részesült, a transzatlanti partnerség kulcskérdése pedig ma is az, hogy vajon az általában jobb politikai légkör gyakorlati együttműködést is kivált-e Európa részéről.
Az Obama-adminisztráció globális kihívásokra irányuló partnersége a transzatlanti kohézió erősítésének szándékát is magába foglalta. Barack Obama úgy fogalmazott Strasbourgban, reményei szerint elnökségének „egyik öröksége, hogy […] történelmi szövetségünk sokkal hatékonyabb módon történő újbóli egybehozatala lesz.” Így Washington nemcsak a szövetségesek megosztottságát igyekezett felszámolni, hanem támogatta a NATO újabb Stratégiai Koncepciójának elkészítését is, melyről közös döntés Strasbourg/Kehl-ben született. Ma a Biden-adminisztráció is egy új, a nemzetközi biztonsági környezetre jobban reflektáló Stratégiai Koncepció kidolgozását szorgalmazza. Megjegyzendő, hogy utóbbi mögött ironikus módon az az orosz revizionizmus áll, melyet az Obama-adminisztráció kezdetben kevésbé tekintett valósnak.
A NATO 2009-es csúcstalálkozóján a szövetségesek kifejezték szándékukat, hogy javítsanak a 2008-as orosz-grúz háború óta elhidegült NATO-orosz viszonyon. A koncepció jól tükrözte Obama elnök elképzelését, melynek lényege az volt, hogy Washington újraindítaná kapcsolatát Moszkvával. A „reset” néven elhíresült amerikai kezdeményezést még Biden alelnök jelentette be a 2009 februárjában tartott Müncheni Biztonsági Konferencián, mely lépést később Hillary Clinton és Szergej Lavrov külügyminiszterek márciusban szimbolikusan is végrehajtottak. A „reset” lényege az volt, hogy az Egyesült Államok megpróbálja bevonni az Oroszországi Föderációt a globális kihívások, mindenekelőtt a nukleáris proliferáció kezelésébe. A kezdeményezés 2011-2012-re kiégett, azonban fontos eredménye a 2010-es Új START megállapodás volt, amely az amerikai és orosz stratégiai nukleáris fegyverek számát korlátozta. Bár a 2014-es ukrajnai válság és annak folyományai tükrében napjainkban egy hasonló „reset” valószínűtlen, Biden elnök nem hagyta elveszni az idén februárban lejáró megállapodást, megegyezve annak meghosszabbításáról Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. Érdekesség, hogy a nukleáris non-proliferáció vonatkozásában Obama elnök első 100 napjának kiemelkedő pontja volt 2009. április 9-én intézett prágai beszéde, melyben megfogalmazta az atomfegyverektől mentes világ célját (jóllehet, nem elsőként az amerikai elnökök sorában).
Amint arra Fekete Rajmund is emlékeztetett, az első 100 nap értékelésében egy lehetséges támpontot ad az elnök külföldi útjainak elemzése (hova utazott, milyen ügyben). Obama elnök esetében kelet-közép-európai szempontból egy kettősség érződik e téren. Egyfelől a demokrata politikus legelső útjai az Egyesült Államok legszorosabb transzatlanti szövetségeseihez vezettek (Kanadába, az Egyesült Királyságba, a NATO-csúcsra, majd Csehországba). Másfelől 2009 végére maga Obama elnök jelentette ki, hogy ő „Amerika első csendes-óceániai” elnöke, ami nemcsak származására, hanem Washington külpolitikai orientációjára is utalt: az európai fővárosokban az Obamánia mellett az ún. „pivot” (Ázsia felé fordulás) okán jelentkező aggály volt a legerősebb benyomás, amit a „reset” kezdeményezésével kiegészülve térségünk még inkább átérzett.
A fenti három kezdeményezés (globális kihívásokra irányuló partnerségek, szorosabb transzatlanti, valamint jobb orosz kapcsolatok kialakítása) mindegyikének volt közvetlen kelet-közép-európai hatása. A térség geopolitikai értelemben teljesen eltűnt a térképről Washingtonban: a Bush-adminisztráció első éveiben jellemző „új Európa” iránti figyelmet egy „jóindulatú közömbösség” váltotta fel, mely a globális kihívások helyett inkább regionális kérdésekben gondolkodó kelet-közép-európai szövetségesekben aggodalmakat keltett. Később, 2009 őszén Joe Biden úgy fogalmazott: „Amerikában már nem úgy gondolkozunk, hogy mit tehetünk Közép Európáért, hanem inkább, hogy mit tehetünk Közép Európával közösen.” Bár az elmúlt évtizedben a nemzetközi biztonsági környezet komoly változásokon esett át, térségünk szempontjából a legfőbb kérdés, hogy Joe Biden (immár elnöki) csapata ezt hogyan látja, illetve hogy az első 100 napban milyen erre utaló jeleket, lépéseket foganatosít.
Joe Biden elnökségének száz napját az Amerikai Tanulmányok Kutatóintézet április 29-én értékeli egy kerekasztal-beszélgetés keretében.
