Franklin D. Roosevelt mérföldkőnek számító elnökségét követően mind utódai, mind pedig a sajtó és a közvélemény kényszeresen reklámozza és életben tartja az első száz nap mítoszát, melyre sok esetben úgy tekintenek, mint egyfajta igazodási pontra: ez szabja és jövendöli meg az adminisztráció négyéves tevékenységét. Az időszak értékeléséhez mindig megvizsgálják, hogy az elnök mennyi rendeletet írt alá, mennyi törvény lépett hatályba, hogyan teljesít a gazdaság, hová utazott és hogy milyen az elfogadottsága.
Lélektani szempontból azért van jelentősége az első száz napnak, mert az elnökök hivatalba lépésükkor rendelkeznek a legtöbb politikai tőkével, melyet – jobb esetben – a beiktatásuk még jobban fel tud erősíteni, hogy aztán megvalósíthassák napirendjüket. Tanulmányok sora mutat rá arra, hogy a törvényhozás szempontjából ez a legproduktívabb időszak. Roosevelt óta az elnökök elszántan és már-már betegesen követik és próbálnak eleget tenni a média rövidtávú ítéleteinek és véleményeinek, melyek elnökségük minden egyes apró mozzanatát értékelik, ezzel pedig befolyásolják a közvélemény hangulatát is. Ebbe az ördögi körbe nemcsak a sajtó, de maga az adminisztráció is szervesen részt vesz azért, hogy elnyerhessék a sajtó kegyeit egy-egy pozitív véleménycikkért cserébe.
Az elnökségek történetét vizsgálva megfigyelhetjük, hogy az első száz nap sikere vagy kudarca nem igazán volt hatással a következő választásra. Hiszen minden elnöknek voltak fel- és lefelé ívelő időszakai, ahogy pozitív és negatív hangvételű újságcikkek, elemzések, riportok is. Ezt pedig még az olyan, mesterien kommunikáló elnökök sem tudták elkerülni, mint John F. Kennedy vagy Ronald Reagan.
Maga a száz nap fogalma amúgy nem Roosevelttől, hanem Napóleon száz napos uralmától (Cent-Jours) származik – valójában 111 nap volt –, melyet a drámai teljesítmény és átalakulás időszakaként szokás jellemezni. A fogalom Egyesült Államok szerte Franklin D. Rooseveltnek köszönhetően terjedt el, aki a nagy gazdasági világválság (1929-1933) ideje alatt lépett hatalomra, így törvények és elnöki rendeletek sokaságára volt szükség a gazdaság stabilizálásához. Első száz napján 76 javaslata emelkedett törvényerőre, ezt csak Trumannak sikerült megközelíteni 53-mal. A legkevesebb George W. Bush nevéhez köthető, akinek első száz napján mindössze 7 javaslatát sikerült átvinni. FDR híressé vált „kandalló melletti beszélgetések” című rádiósorozata során összegezte első száz napját.
Dwight D. Eisenhower 1953-as hivatalba lépésekor a Washington Post tudósítója olyan kedvező jogalkotási környezetről írt, mely FDR óta Eisenhowernek adatott meg először. A száz nap közeledtével azonban a tudósítások kiábrándítók voltak. Arthur Krock, a New York Times újságírója szerint az elnök „lassú kezdését… az időzítés és az értelmezés téves számításai” szerint lehet értékelni. Ez azonban semmilyen szempontból nem befolyásolta azt, hogy Eisenhower – egy golfozás során szerzett infarktust is túlélve – megnyerje a következő elnökválasztást is.
Arthur Schlesinger Jr. volt az, aki talán a legpontosabban fogalmazott az első száz nap kapcsán azzal, hogy „csapdának” nevezte azt. A tanácsadó szavait John F. Kennedy elnök is osztotta, aki egy magánbeszélgetés során arról beszélt, hogy „fárasztó olvasni” azt, hogyan fog az adminisztrációja száz nap alatt csodát tenni. Nem véletlen, hogy beiktatási beszédében úgy beszélt programjáról, mint amit „nem lehet befejezni az első száz nap alatt. Még ezer nap alatt sem… [és] életünk hátralévő évei alatt sem lehet.” Habár beiktatási beszédét követően 72 százalékosra nőtt az elfogadottsági aránya – melyet azóta sem sikerült senkinek sem túlszárnyalnia –, első száz napja során „az Egyesült Államok történetében ritka… kudarcsorozatot tudhat[ott] maga mögött,” többek között a Disznó-öbölben elszenvedett csúfos vereség okán. Johnson 1965-ös megválasztása után megparancsolta munkatársainak, hogy szedjenek össze minden „átkozott kis törvényt”, amit sikerült megvalósítaniuk, hogy ezzel is mutathassák elnökségük sikerét. Richard Nixon is hasonlóan gondolkodott, aki egy formális „száz napos csoportot” állított össze tanácsadóiból, hogy bizonyíthassák, milyen aktív az adminisztráció. Gerald Ford elnök beiktatása után egy hónappal „teljes és abszolút kegyelemben” részesítette Richard Nixont az Egyesült Államok elleni bűntetteiért, melyeket hivatali ideje alatt elkövetett vagy elkövethetett. Jimmy Carter első száz napja teljesen jelentéktelen volt, míg Reagan elnök ellen a hatvankilencedik napon követett el merényletet John W. Hinckley, aki tettével Jodie Foster színésznőt akarta elkápráztatni. Reagan-hez hasonlóan Bill Clinton is egy nehéz gazdasági időszakban vette át az ország irányítását és nem rövid-, mint inkább hosszú távban gondolkoztak gazdaságpolitikájukat illetően. George H.W. Bush első száz napja pedig valójában Reagan elnökségének folytatása volt.
A XXI. századba átlépve, az ifjabbik Bush Irakot bombázta, Barack Obamának pedig egy szomáliai kalózok által elrabolt amerikai hajóskapitány kiszabadításával kellett foglalkoznia, miközben első száz napján egy FDR-nél grandiózusabb gazdaságélénkítő csomagot jelentett be. A képzeletbeli listán Obama volt a legtöbbet utazó (9) amerikai elnök. Donald Trump első száz napjának – melyet maga csak egy „mesterségesen felállított korlátnak” vélt – eredményeit elhomályosította proaktív Twitter-kommunikációja.
Az első száz nap teljes sikere FDR óta és FDR-nek köszönhetően eleve kudarcra van ítélve. Egy nem mindennapos helyzetben tudott nem mindennapos eredményeket felmutatni, mely „mércét” saját maga állított fel. A mindenkori elnököknek pedig a sajtó és a közvélemény nyomása ellenére is azt kell szem előtt tartaniuk, hogy a mézeshetekben szerzett sikerélmények politikailag hosszú távon is tartósak legyenek. Történészi szemmel nézve a száz napnak koránt sincs akkora jelentősége, mint a napi politikai elemzések, valamint a hírfolyamok tükrében, ahol egyszerre jelenik meg egyfajta kényszerként és lehetőségként mind a politika, mind a sajtó számára, hogy értékelje a mindenkori elnök első száz napjának tevékenységét.
Joe Biden elnökségének száz napját az Amerikai Tanulmányok Kutatóintézet április 29-én fogja értékelni egy kerekasztal-beszélgetés keretében.
