Háborús időszakban militáns és érzelem dús retorika dukál, amely látványosan kiütközött Trump elnök idei évértékelő beszédében 2020. február 4-én. Pártállástól függően sokan csupán a harmadik vagy immár utolsó évértékelő beszédének tekintették, amelyről mindemellett elmondhatjuk, hogy elnöki ciklusának nyilvánvalóan legnehezebb időszakában zajlott. Az erős szavakban és retorikai fordulatokban bővelkedő beszéd ismételten az Egyesült Államok feltámasztott nagyságát és példaértékű gazdasági és védelmi fejlődését hangsúlyozta – természetesen mindezt a trumpi MAGA (Make America Great Again) stratégiai prioritások eredményeképp értékelve – és olyan ambiciózus terveket is felvázolt, mint az amerikaiak visszatérése a Holdra, illetve a Mars expedíció megvalósítása, amely immár Kennedy elnök nagyratörő űrkorszak tervéhez hasonlítható. Az évértékelő beszéd elengedhetetlen részeként, a sajátos trumpi stílusú adok-kapok jegyében az elnök megemlítette, hogy kongresszusi politikai és média ellenfeleinek minden igyekezete ellenére sikerült talpra állítania a gazdaságot, az ipart és újratárgyalnia az előnytelennek tartott nemzetközi kereskedelmi megállapodásokat, elsősorban a nagy rivális Kínával és a két fontos szomszédos állammal is. A kongresszusi lövészárok-politizálás egyik jellemző és nem túl szép momentuma volt, amikor Trump elnök nem fogott kezet Nancy Pelosival, a Képviselőház Demokrata párti elnökasszonyával, aki, talán erre az udvariatlan gesztusra válaszképp a beszéd után látványosan összetépte az elnöki beszéd írott példányát a Kongresszus pulpitusán.
A szenátusi alkotmányos felelősségre vonást republikánus többséggel túlélő Trump elnök, a botránysorozat és politikai hisztéria ellenére kormányzása legmagasabb támogatottsági, népszerűségi mutatóját (approval rate) és ezzel egyetemben kissé magasabb elutasítottsági arányát tudhatja magáénak. Ez év januári közvélemény kutatások adatai alapján, a Gallup cég által megkérdezett több ezer amerikai választópolgár 49%-a szerint Trump elnök kimagaslóan jól végzi a munkáját, különösképpen a gazdaságpolitikai intézkedések terén, míg 51% szerint természetesen nem. A Gallup elemzőit és számos független politikai szakértőt is igencsak meglepett ez a kimagasló arányszám, Trump elnök korábbi 35% körüli általános népszerűségi mutatóinak ismeretében, hiszen a megosztó személyiségű és stílusú elnök még soha nem emelkedett ilyen népszerűségi magasságokba, mint például idősebb Bush elnök 1991-ben vagy ifjabb Bush elnök a 2001. szeptember 11-i merényletsorozat után.
Ami még különösebbé és izgalmasabbá teszi a történetet, hogy mindez a közel egy éve tartó Demokrata párti alkotmányos felelősségre vonás (impeachment), illetve csak Ukrajnagate néven is elhíresült politikai kampány kicsúcsosodása és egyben lecsengésének idejére esik. A demokraták erősen pártpolitikai jellegű és jogilag nehezen bizonyítható vádjai szerint, Trump elnök sajátos külföldi (ukrajnai) érdekérvényesítése belpolitikai célzattal és személyes érdekeltségből történt, illetve nyilvánvaló politikai befolyásolási kísérletként értelmezhető Trump egyik legfőbb politikai riválisának, Joe Biden elnökjelölt lejáratása, fia Hunter Biden gyanús ukrajnai üzelmei révén (már az ókori római jogból is közismert quid pro quo-gyanú alapján). Nyilvánvalóan, a „mindössze” 11 Demokrata párti elnökjelölt belső csatározásai árnyékában és a párt saját arculatának, 21. századi irányultságának nehézkes kísérlete mellett a demokraták javarészt elérték céljukat, legalábbis saját választórétegük előtt: az amerikai politikai rendszer legdurvább és legbecstelenebb stigmáját (a nagyon ritka és drámai következményű impeachment eljárást) sikerült Trump elnökre ragasztani a Képviselőház döntése alapján. Mindez, természetesen mélységesen megosztotta az amerikai társadalmat és velejéig felrázta a politikai közéletet, ugyanakkor a republikánus szavazókat is radikalizálta, egységesítette, majdhogynem összekovácsolta. Jelzésértékű, hogy a Republikánus pártszimpatizánsok körében az elnök népszerűsége a rekord magas 94%-ra emelkedett a Képviselőházi indítvány megszavazása után.
Tisztult a politikai mozaik, az „aki nincs Trump (és az USA mellett), az csakis ellene (és újabban a szocializmussal is kacérkodó demokratákkal lehet)” egyszerűsítő képlet alapján. A zavaros washingtoni politikai csatározások, retorikai háborúskodás ellenében az inkább konzervatív, vallásos vidéki amerikai átlagpolgár a pénztárcáján, illetve növekvő életszínvonalán is érzi az amerikai gazdaság, ipar erősödését és a több százmilliárd dollárnyi gazdaságélénkítő, illetve adócsökkentő szövetségi kormányzati program hatását. Az amerikai GDP átlagosan 4%-al növekedett évente, 12 ezer új gyáripari létesítmény épült, míg a munkanélküliség aránya fél évszázados, 1969-es mélypontra 3,5%-ra süllyedt Trump elnök kormányzása alatt. Összehasonlításképp, Obama elnöksége, illetve a pénzügyi válság idején 8–11% között ingadozott ez a fontos gazdaságiállapot-mutató, amely kétségtelenül óriási fegyvertény a republikánusok kezében. Olybá tűnhet, mintha a protekcionista gazdaságpolitikát folytató republikánus Trump-kormányzat groteszk módon visszhangozná a demokrata Clinton elnök stábjának egyik legfontosabb kampányszlogenjét 1992-ból, miszerint semmi más nem számít igazán, mint a gazdaság és az emberek pénztárcájának állapota. („It’s the economy, stupid!”). Ugyanakkor, a magasztos politikai eszmék és a megosztó retorika mellett nem árt észben tartani Calvin Coolidge elnök népszerű mondását 1925-ből, hogy végső soron az amerikaiak legfőbb tevékenysége nem más, mint vállalkozni, valami újat és jövedelmezőt létrehozni („the chief business of American people is Business!”). Az elkövetkező előválasztási körök és a novemberi elnökválasztás nagy tétje, hogy mindezt hogyan, milyen módon és milyen politikai alapokon képzelik el az amerikai választók milliói…
Források:
BBC, CNBC, Gallop, The Hill
