Hamvas Béla a magyar filozófiai hagyományban
Hamvas Bélát, a XX. század egyik jelentős filozófiai életművét maga után hagyó, magyar nyelven író gondolkodóját maga a magyar filozófiai szakma a mai napig nem igazán fogadta be.
A 2010-es és a 2020-as években is történtek ugyan kísérletek Hamvas filozófusként való akceptálására, munkáinak és életművének az eddigieknél kiegyensúlyozottabb értékelésére, Hamvast azonban ma sem szokás a szó szoros, vagyis szaktudományos értelmében vett „filozófusnak” tekinteni. Thiel Katalin például Maszkjáték című, Hamvas Béla bölcseleti munkásságát tárgyaló írásában Hamvast – Németh László 1930-as évekbeli meghatározása nyomán, jelezve egyúttal a kategorizálás nehézségeit – „gondolkodó írónak” nevezi.
Thiel Katalin megállapítása szerint Hamvas „Életművének gerincét egy olyan személyes filozófiai–antropológiai–etikai alapállás adja, amely szigorúságában leginkább Kierkegaard-éhoz és Nietzschééhez közelít. Az életmű egészét átfogja egy jól kitapintható fejlődésvonal. Ez a fejlődésvonal a válsággal kapcsolatos útkeresésből ered, aztán az úgynevezett hagyomány tanulmányozásán keresztül az élet felé, pontosabban az életrendi alkalmazás (realizálás) felé ível.”
Ahogyan Balassa Péter írta róla az 1980-as években: „Megszólalásának szokatlansága – Magyarországon – érthetővé teszi a különleges jelző használatát, noha sietve hozzáteszem, hogy európai értelemben egyáltalán nem volna szükséges különlegesnek, szokatlannak nevezni azt, ahogyan Hamvas Béla írt, legföljebb céhen kívülinek.”
Ismeretes, hogy Lukács György a kommunisták magyarországi kulturális hegemóniáját megvalósítva, a hazánkban hosszú távra berendezkedő szovjethatalom egyik vezető ideológusaként minden szovjetellenes, vagyis „idealista” és „polgári” (vagy rosszabbik esetben: „fasisztának” nevezett) nézettel szemben kíméletlen kritikát fogalmazott meg, így – az egyébiránt éppen hozzá forduló – Hamvassal szemben is hasonlóképpen járt el.
Hamvasnak az 1940-es években Hamvasnak feleségével, Kemény Katalinnal közösen írt műve, a Forradalom a művészetben (melynek eredeti címe: Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon) állt Lukács György (és az őt követő Keszi Imre) kritikájának tűzkeresztjében. Lukácsék Hamvas gyakorlatilag teljes munkásságát, a hamvasi szemléletet és gondolkodásmódot – teljesen politikai és hatalmi-ideológiai szempontok által vezérelve – bélyegezték időszerűtlennek, reakciósnak „a semmibe való absztrakciónak.” Lukács nagyon pontosan látta, hogy a hamvasi eszmék – még akkor is, ha Hamvas a második világháborút követően éppenséggel megpróbált közeledni a baloldali gondolkodáshoz is (nem az ortodox marxizmushoz vagy a sztálini kommunizmushoz!) –, Hamvas szemlélete ideológiailag nem használható fel a szovjet típusú kommunizmus hazánkban való „építéséhez.”
Van azonban egy másik, talán ennél fontosabb tényező, amely miatt Hamvas életműve nehezen értelmezhető marad filozófusaink többsége számára. Ez a tényező a lukácsi kritika „nehezítő” szerepének utóéleténél is szerteágazóbb, sokrétűbb. Egyik lényeges eleme abból fakad, hogy – Csejtei Dezső filozófiatörténész szavaival élve: – Hamvas filozófiai portréja kétségtelenül azok közé tartozik, melyek „legfeljebb csak úton – fél úton – vannak afelé, hogy elérjék a nyugat-európai filozófusi lét szoborszerű portréjának verzióját.” Csejtei fel is teszi a kérdést, vajon „[m]ilyen okokra vezethető ez vissza, minek köszönhető[…]” Hamvas Béla filozófusi portéjának „torzó” mivolta?
Csejtei válaszában azt a valóban lényeges meglátást is megtaláljuk, amely a hamvasi Weltanschauung egyik elemére éppúgy rávilágít, mint a filozófiai gondolkodás általános magyarországi helyzetére:
„Sok minden más mellett annak is, hogy minden előzmény és folytonosság nélkül, a semmiből kellett megalkotnia, megformálnia önmagát.[…] Itt a monstruozitás gyökere: ami hiányzik, az a háttér, az alap, a kulturális folytonosság. Egy Kant vagy egy Dilthey, egy Gadamer nem utolsósorban azért is válhatott tökéletes körplasztikává, mert a filozófiai szakmát magas szinten művelő, névtelen professzorok százainak tudott a vállára lépni, mert a zseni mögött ott van a magas átlagszínvonal.”
A probléma másik, és még hangsúlyosabb, még nehezebben megoldható, a magyar filozófiai hagyomány számára talán még problematikusabb vonatkozása abban rejlik, hogy Hamvas azonban – ahogyan azt Thiel Katalin is megjegyzi – maga is tiltakozott volna az efféle filozófusi meghatározás ellen. („Hamvas nem tartotta magát filozófusnak.”)
Amennyiben a filozófus szónak a ma leginkább elfogadott értelmezéséből indulunk ki, vagyis abból, hogy a filozófus a filozófia pontos diszkurzív-racionális fogalmi keretekkel, terminológiával és a filozófiatörténészek által meghatározott irányzatokkal rendelkező tudományág, akkor Hamvas Béla persze valóban nem nevezhető filozófusnak. Hamvas ugyanakkor nyilvánvalóan filozófus – és minden valószínűség szerint annak is tartotta volna magát, eredeti értelemben. Amennyiben a filozófus szó alatt nem (csak) egy, az európai tudományfejlődés során kialakult filozófiai diszciplinát művelő embert, szaktudóst értünk, hanem a „bölcsesség szeretőjét” – vagyis platóni–püthagoraszi értelemben vett „philosophost”, akinek számára a bölcsesség szeretete egy platóni–szókratészi értelemben felfogott életgyakorlatot Hamvas messzemenően filozófusnak nevezhető. Farkas Szilárd ugyanakkor joggal jegyzi meg:
„Annak ellenére, hogy a hamvasi korpusz jelentős részét szépirodalmi műként kell meghatároznunk, azt semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagynunk, ahogyan ő azt a Hell Judit, Lendvai L. Ferenc és Perecz László által jegyzett meghatározó magyar filozófiatörténeti munkában olvashatjuk, »az irodalmat nem valamiféle bölcseletpótléknak tekinti: a válságlegyőzés és a hagyománykeresés adekvát megoldásának« tartotta.”
Thiel Katalin értékelése szerint:
„Hamvas esszéisztikus írásaiból eléggé jól körvonalazható az az affirmatív jellegű filozófiai alapállás, amelynek az a lényege, hogy a tanúsítás jellegű bölcselet nem öncél, hanem megvalósítandó életpraxis.”
Irodalom
Lengyel András: „…szólj Szókratész, van értelme még?” Hamvas Béla filozófia-képe. Forrás, 37. évf. 2005/10, 87–100., 87.
Thiel Katalin: Maszkjáték. Hamvas Béla Kierkegaard és Nietzsche tükrében. Veszprém, 2002, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 16
Csejtei Dezső: Bevezető szavak. Thiel Katalin Maszkjáték című könyvéhez. (utolsó letöltés: 2022. 10. 26.)
Farkas Szilárd: A regény, és ami mögötte van – Hamvas Béla egzisztenciális regényfelfogásának szerepe a válság megoldási lehetőségeiben. In. Farkas-Szilárd-Szemes Péter-Zóka Péter (szerk.) Hamvas Béla és a hagyomány. Esszék, tanulmányok Hamvas Béla emlékére. Kaposvár, 2020, Pannónia Kulturális Egyesület. 119–149, 119.
Nyitókép forrása: Wikipedia
