Benjamin Netanjahu – ha nem is fölényesen, de meggyőző erővel – megnyerte a november elsejei izraeli választást, ami három és fél éven belül az ötödik politikai megmérettetés volt.
Az izraeli parlamentben, a Kneszetben új helyzet állt elő, a Likud-vezette blokk 64 mandátumával kényelmesen kezdhet neki a kormányzásnak. Az elmúlt években alig tudott valaki többségre szert tenni a 120 tagú törvényhozásban, 1–2 mandátum fölénnyel kormányoztak, sokszor nagyon instabil belpolitikai helyzetet eredményezve. A választás történelmet is írt: kiesett a baloldali (vagy inkább baloldali-liberális) legendás Merec párt, mely régen minisztereket is adott a zsidó államnak, és az egyik, most külön induló arab tömörülés (Balad) sem érte el a bejutási küszöböt. Ugyanakkor 14 mandátumhoz jutott a Vallásos Cionisták (Hacijonut Hadatit) nevű szélsőjobboldali párt, nélküle nem állt volna össze Netanjahu többsége. A koalíciót ráadásul erős ideológia-és érdekkapcsolat is összeköti, Izraelt így egy minden eddiginél egységesebb, ám jobboldalibb és ortodoxabb kormányzat fogja vezetni. Ugyanakkor az előző kormányzat – mely baltól a jobbig tartotta össze a Netanjahu-ellenes erőket – szavazóinak száma így sem sokkal marad le a régi-új miniszterelnökétől, ám ez a tábor rendkívül széttartó: így közben belső pártszövetségek bomlottak fel (mint az arab pártok Közös Listája). A most távozó kormányon belüli éles személyi ellentéteket megalapozta az, hogy világnézetileg egymással szöges ellentétben álló politikai erők fogtak össze, melyet egyedül az kötött össze, hogy meg akarták akadályozni Netanjahu visszatérését a politikai hatalomba. Egyébként a Bennett–Lapid kormány – mindezek ellenére – nem volt sikertelen, sok ügyben megtestesítette a nemzeti egységet és – ingatag parlamenti hátországa ellenére – előremutató bel-és külpolitikai döntéseket hozott.
Hogyan állt elő ez a mostani helyzet?
A különféle korrupciós ügyekkel vádolt Netanjahu 2021 tavaszáig bírta az iramot, ami tulajdonképpen egyedülálló volt 1996 és 1999 közti, valamint 2009-től tartó miniszterelnöki pályafutása során; ez az időtartam Izrael történelmében önmagában is szép teljesítmény. Az országban a parlamenti választáshoz szükséges bejutási küszöb az 1990-es évek végéig 1 százalék volt, míg lassan elérte a mostani 3,25 százalékot. A fragmentált, több törésvonalat is felmutató társadalom (a legerősebbek: arab kontra zsidó, szefárd/mizrahi kontra askenázi, vallásos /vagy inkább ortodox/ kontra nem vallásos és nem ortodox áramlatok) politikai életének meghatározó elve volt az – az államalapítástól kezdve –, hogy minden csoport képviseltesse magát a megalakuló parlamentben. Erre az újonnan alakult bevándorló országban igen nagy szükség volt, éppen azért, hogy mindenki magáénak érezhesse az új országot és egyértelmű legitimációt, egyben támogatást biztosítson a formálódó új politikai berendezkedés számára. Több okból is kifolyólag évtizedekig a baloldali szociáldemokrata Munkapárt uralta az izraeli politikai terepet, egészen 1977-ig. A Munkapárt az idők folyamán lassan centrista pozícióba navigált, mindig is voltak vallásos párti koalíciós partnerei is, az ország biztonságpolitikáját pedig meglehetősen kemény kézzel intézte. 1977-ben győzött a jobboldali Likud, felhasználva az askenázi- és elitellenes társadalmi erőket, amelyeket Menachem Begin akkori Likud-vezető sikeresen tudott felhasználni a választási mobilizáció során. Az 1950-es évektől kezdve a Közel–Kelet országaiból folyamatosan érkező zsidó bevándorlótömegek ugyanis már az európai eredetű zsidóság által alapított ország intézményeit és pártjait találták készen az országban, így úgy érezték, ki vannak rekesztve ezekből, azaz a politikai hatalomból. Az államalapítás óta uralkodó Munkapárt pedig egyértelműen a „régi elitek” uralmát jelentette a számukra. A Likudban viszont politikai otthonra leltek, így (askenázi) elitellenességük találkozott a párt politikai ambícióival is.
A Netanjahu-probléma, avagy a hagyományos erővonalak felborulása
A bal- és jobboldali tábor hagyományos szembefeszülése Izraelben is megfigyelhető. Ugyanakkor Netanjahu (kétségkívül karizmatikus) személyisége és korábbi ügyei a hagyományos régi Likud-elittel és több jobboldali szereplővel is szembefordította őt. A Bennett–Lapid kormány több minisztere – beleértve a regnáló/regnált miniszterelnököket – miniszterek és vezetők voltak több Netanjahu-kormányban is, így például az orosz zsidókat képviselő Jiszrael Bejtenu párt vezetője, a kisinyovi születésű Avigdor Lieberman is volt már ebben a szereposztásban. Netanjahu részben megosztja a jobboldalt is, ezért is volt szüksége – a hagyományos ortodox partnerek (a szefárd/keleti Sasz és az askenázi Jahadut Hatora) – mellett egy olyan pártra, a vallásos cionistákéra, mely megadja a választási fölényt. Netanjahu tisztában volt a számszerű erőviszonyokkal: ő győzte meg a két szélsőjobb vallásos cionista politikust, Bezalel Smotrich-ot és Itamar Ben-Gvirt, hogy egyesítsék erőiket. A végeredmény a Vallásos Cionisták 14 mandátuma, így koalíciós partnerré téve egy radikális szélsőjobboldali pártot, melynek az ágendájában a palesztin kődobálók elleni fegyverhasználat, (bizonyos esetekben) palesztin aktivisták deportálása és még sok minden olyan szerepel, amit nem csak a liberális-demokrata izraeli közvélemény figyel aggódó szemmel, de az amerikai és a brit zsidó szervezetek, illetve számos kormány is.
A baloldal válsága
E válság rányomta a bélyegét erre a választásra is. Amikor a vallásos cionista Naftali Bennett és a liberális-centrista Jair Lapid Netanjahu-ellenes koalíciót hozott létre 2021 júniusában, nemcsak a Bibiből kiábrándult jobboldaliakra kellett, hogy támaszkodjon, hanem – a parlamenti logika alapján – szinte mindenkire, hogy meg tudja tartani többségét. A 120 tagú Kneszetben törékeny 61 fős többséget alkotó Bennett–Lapid kormányban nem csak a Munkapárt (élén Kasztner Rezső unokájával, Meirav Michaelival), hanem a baloldali-liberális Merec és egy arab párt, a konzervatív-beduin Raam is szerepelt. Bár többször előfordult az izraeli történelemben az, hogy arab politikai parlamenti erők kívülről támogattak egy-egy kormányt, arab párt még nem töltötte be a kormánypárt szerepét a zsidó államban. Ez a lépés kétségkívül előrelépést jelentett abban a folyamatban, amely az ország legalább 20 százalékát kitevő arabság politikai részvételének és integrálódásának a folyamatát illeti, hiszen az állam iránti bizalmatlanság hagyományosan olyan erős az izraeli arabok körében, hogy még választási hajlandóságuk is jóval alatta marad a zsidó lakosságénak. Az izraeli zsidó többség egy jelentős része, illetve a jobboldal politikai ágenseinek meghatározó körei is bizalmatlanul nézik az arabokat, nehezen tudják elképzelni, hogy olyan ügyek intézését is rájuk bízzák, mint amilyenek az ország biztonsági-katonai dolgai. Ez az aggodalom csak félig indokolt, mivel bár az izraeli arabok egy része még mindig inkább palesztinnak érzi magát, és nem tud azonosulni, sőt ellenérzései vannak Izrael katonai válaszlépéseivel kapcsolatban Ciszjordániában (Júda és Somrón) és Gázában. Ugyanakkor egyre több olyan arab állampolgár van, akik magukat elsősorban izraelinek tekintik és jövőjüket a zsidó állam békés polgáraként képzelik el. Ez nagy szó annak a fényében, hogy Izrael katonai akciói időről-időre belső zúgolódást, kisebb felkeléseket is kirobbantanak az ország arabok által lakott területein.
Az izraeli baloldal évek óta folyamatos visszaszorulásban is van. Ennek nem csak az egész világban tapasztalható általános baloldali ideológiai válság az oka, tehát nemcsak a szocialista utópia elhalása és a létező szocializmus történelmi kudarca, hanem speciális helyi okokkal is magyarázható. Elsősorban a kibucmozgalom válságba került, a gazdaság kapitalizálódott és a baloldal fellegvárának számító kibucok elvesztették korábbi centrális politikai és társadalmi jelentőségüket: ma egy jelentős számú külföldi munkaerőt is foglalkoztató innovatív kapitalista gazdaság részei. Másodsorban az izraeli baloldal – kormányszinten is – elkötelezte magát az 1990-es években az Oslo-i békefolyamat és a kétállami megoldás mellett. Oslo – elsősorban a palesztinok téves, sőt tragikus politikája következtében – összeomlott, annak idején a béketárgyalások mellett Jasszer Arafat az izraeli civil lakosok elleni terrort legitim politikai eszköznek tekintette. Ennek nemcsak Jichak Rabin izraeli miniszterelnök elleni politikai merénylet (1995. november 4.) és az izraeli jobboldal reneszánsza, valamint (1996-ban) Netanjahu első miniszterelnöksége lett a következménye, hanem a baloldal teljes politikai visszaszorulásának a kezdete. Akkor az izraeli jobboldalnak igaza volt abban, hogy nem lehet egyszerre tárgyalni és terrorizálni, ugyanakkor Rabin meggyilkolását szélsőjobboldali hecckampány előzte meg, a gyilkosság miatt pedig az ország politikai klímája komoly sérüléseket szenvedett. Jelenleg a kétállami megoldás csak retorikai szinten van jelen: a palesztin állam megszületése irreálisnak látszik, a hajdan kormányzó Munkapárt alig jutott be a parlamentbe, a már említett baloldali-liberális Merec pedig be sem jutott a Kneszetbe. A főleg Tel-Avivban és az urbánus központokban erős baloldali és liberális tábor mellett létezik egy – általában geográfiai szempontból is elkülöníthető – vallásosabb és jobboldalibb Izrael, mely Jeruzsálemben és az ország tekintélyes részét kitevő határvidékeken (héberül periferia/n) él és amely hagyományosan a jobboldalra szavaz.
Izrael a status quo-ban utazik, jómódú és vallásos – ahogyan mondják
A zsidó állam mára sokkal jómódúbb, mint volt, regionális katonai középhatalom és kezd integrálódni a térségbe. Ha nem tudunk egy problémát megoldani (lásd: palesztin–izraeli válság), fagyasszuk be és próbáljunk az ügyek napi menedzselésére összpontosítani – így vélekedett a Likud adminisztráció és így a megbukott (és egyébként számos pozitív tulajdonsággal bíró) Bennett–Lapid kormány is. Az oslói megállapodás kudarca után ez természetes reakció volt, mint ahogyan az is, hogy a palesztin helyzetet negligálták. Bár az oslói tárgyalások következményei élnek (létezik a Palesztin Nemzeti Autonómia), a zsidó települések épülnek tovább Ciszjordániában, az izraeli hadsereg pedig ellenőrzi az egész térséget. Ez a status quo helyzet korábban kedvező nemzetközi viszonyokkal társult: Trump kezdeményezésére az Egyesült Államok elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosának, az Ábrahám Egyezmények pedig utat nyitottak Izrael és az arab világ csendes kiegyezésének, elsősorban az Öböl-országokban. Ennek a belső politikai status quo-nak azonban két oldala van, nem csak a palesztin állami törekvéseket fagyasztotta be Izrael és nem csak az 1967-es háborúban elfoglalt területeken élő zsidó településeket fejleszti, ám a szélsőjobboldalnak sem engedte meg azt, hogy a törvényen kívül helyezze magát, és hogy a ciszjordániai zsidó településeket ugyanazon jogi státusszal ruházza fel mint például az 1967-es vonalon belül elhelyezkedő területeket. Ezt a törékeny helyzetet éppen a választásokon győztes második izraeli párt, a Vallásos Cionisták akarják felborítani: ez a tábor a szavazatait ugyanis az ezzel a helyzettel (a baloldaltól eltérő okú) elégedetlen, a Law and Order kemény betartatását akaró izraeli rétegeknek (köztük a ciszjordániai zsidó telepeseknek) köszönheti. Akik a rendőrséggel és a katonasággal sem elégedettek, mivel keményebb fellépést követelnek az 1967-es határon belül is: az arab társadalom egy részére jellemző speciális kriminalitás, a Negev-sivatagbeli (Dél-Izrael) beduinok földfoglaló akcióinak tettesei ellen is. Bár az izraeli hatóságok mindig az izraeli államot képviselik ezekben a konfliktusokban, a folyamatokba időnként (alkotmány híján) döntéseivel beavatkozó Legfelsőbb Bíróság munkájába is bele kívánnak szólni a szélsőjobboldaliak, meghatározva a bírók kiválasztását és korlátozva ennek a bíróságnak a jogi hatókörét. Ezek együtt óriási konfliktusforrást rejtenek az új kormány számára.
Ami Magyarországra is vár
Az tulajdonképpen előnyös, bár a most leköszönő kormány is fontosnak tartotta a magyar kapcsolatot. Láthatóan a jelenlegi magyar és az egykori/beiktatásra váró izraeli miniszterelnök, Netanjahu között személyes szimpátia is kialakult, bár a politikai kapcsolódást alapvetően a közös érdekek motiválják. Problémák azzal kapcsolatban állhatnak elő, hogy mind a két kormányzat jó viszonyban volt a republikánus amerikai adminisztrációval (főleg Donald Trump elnökkel), márpedig jelenleg Biden demokrata tábora uralkodik Washingtonban. Másrészt pedig a közép-európai V4-ek szerepének megváltozása is gondokat okozhat. Netanjahu a V4-es csoport külpolitikai támogatásán keresztül próbált megerősíteni egy olyan EU-n belüli tábort, mely sok szempontból szemben állt az Unió Izrael-kritikus álláspontjával. A magyar miniszterelnök az egyértelmű izraeli elköteleződéssel szintén az EU számára üzente meg azt, hogy az ország Izraelt tekintve is saját külön álláspontot képvisel, és ezért számolnia kell az ellenvéleményével akkor, ha Izrael-ellenes határozatokat akarnak elfogadni. Ugyanakkor az orosz–ukrán háború miatt a V4-en belül nézetkülönbségek alakultak ki, amely a csoport lobbierejét is gyengítheti, így az Izraellel kapcsolatos egységes közös álláspont kialakítását is megnehezítheti, továbbá Izrael számára leértékelheti a visegrádi országok szerepét.
Összességében
Izrael új kormánya minden bizonnyal jóval stabilabb lesz elődjénél, hiszen kényelmes többségre támaszkodhat. Ám számos olyan belső problémát is magában hordoz, amelynek negatív bel- és külpolitikai hatásai is lehetnek. A kulcs a koalíció összetételében rejlik: a Likud két ortodox és egy szélsőjobboldali párttal alkot kormányt – és ahogy sokan mondják – nincsen más moderáló erő rajta kívül ebben az alakulatban. Ugyanakkor az ország gazdasági fejlettsége, kreativitása, a széles körű belső autonómiák megléte és Benjamin Netanjahu alkalmazkodóképessége ellene hathatnak ezeknek a tendenciáknak.
Nyitókép: Benjamin Netanjahu. Forrás: Flickr
