Egy új monográfiája azt elemzi, hogy a dualista Magyarország románok lakta térségeiben élő személyek és települések miképpen használták neveiket a mindennapokban, és hogyan szabályozták a névhasználatot a hatóságok.
Berecz Ágoston alapos levéltári kutatómunkán alapuló monográfiája (Empty Signs, Historical Imaginaries: The Entangled Nationalization of Names and Naming in a Late Habsburg Borderland, Berghahn, 2020) a dualista Magyarország tömegesen románok lakta térségeiben élő személyek és települések nevének spontán használata és hatósági szabályozásuk történetét veszi górcső alá. Egyrészt az ún. „nemzetiségi kérdés” szövevényes problematikája felől azt vizsgálja, hogy a magyar államnacionalizmus és a rivális nemzeti/nacionalista mozgalmak miképp versengtek abban, hogy a nemzetileg kezdetben közömbös néptömegeket minél mélyrehatóbban áthassák az egymással párhuzamosan kiteljesedő nemzeti magaskultúrák szimbolikus elemeivel. Másodsorban arra mutat rá, hogy a nemzetileg releváns szimbólumok között kiemelkedő jelentőségük dacára sem igazán kapott ezidáig helyet még a kultúrtörténészek írásaiban sem a tulajdonnevek használatának és szabályozási környezetének a kutatása. Végül a névhasználat nacionalista üzenetek közvetítésére vagy kijátszására való képességének alapos elemzésével határozottan a nemzetkutatás „alulról” megközelítését részesíti előnyben.
A három részre tagolódó könyv kilenc fejezete időrendi és szerkezeti értelemben egymásra épülő logika szerint rendeződik el. Elsőként a hétköznapi emberek és lakóhelyük hagyományos névadási szokásai (Parasztok), majd az államépítő/nemzetiesítő elitek révén a névhasználat egyre erősödő ideologizálása (Nacionalizmusok), végül a kereszt-, család- és helynévhasználat hatósági szabályozása révén az állami beavatkozás színterei (Állam) kerülnek sorra.

Berecz vizsgálatai értelmében az utónevek terén a tipikusan „nemzeti” (történelmi vagy pogány, a románok esetében pedig latinizáló) keresztnevek használata igen eltérően alakult a vizsgált térség elitjei és parasztsága között. A román parasztok ráadásul nemcsak a magyar névváltozatok adaptálására voltak fogékonyak (ellentétben szász társaikkal és a 19. századi román és szász elittel), hanem a nemzeti (latinizáló) nevek elterjedése is meglehetősen lassan ment csak végbe a körükben (1. fejezet). A magyar állam valójában azután kezdte el szabályozni a hazai személynévadás hivatalos praxisát, hogy az 1890-es években végérvényesen átvette az anyakönyvezést az egyházaktól (7. fejezet). A terepvizsgálatok viszont azt mutatják, hogy a legtöbb helyi tisztviselő a hatályos rendelkezések ellenére továbbra is a keresztnevek köznyelvi alakja és anyanyelvi írásmódja szerint használta tovább a nemmagyar utóneveket, miközben azokat az anyakönyvi nyilvántartásban hivatalos magyar alakjukban rögzítette. Sőt, a nyugati és bizánci rítusú naptárak közötti erős eltérésből adódóan a minisztérium által az országos névjegyzék magyarosítására felkért szakértők „a román nevek jelentős részét vagy lefordíthatatlannak nyilvánították, vagy pusztán kozmetikai magyarosításnak vetették alá, vagy egyenesen újralatinizálták őket” (170. o.).
A vezetéknevek használata jóval bonyolultabban alakult. Az erdélyi szászokhoz és magyarokhoz képest a román családnevek viszonylag új keletűek voltak, és sokáig nem tekintették őket valódi etnikai határjelzőnek (2. fejezet). Berecz rámutat a magyarországi román lakosság körében a (különböző típusú) magyar hatású vezetéknevek hagyományosan magas és a családnevüket magyarosítók viszonylag alacsony számarányára (4. és 5. fejezet). E figyelemre méltó és egyben kölcsönösen zavarba ejtő jelenség két egymást kiegészítő, ám valójában alaptalannak tekinthető mítosz meggyökeresedését táplálta: az egyik a térség román tengerében elsüllyedt magyarságot siratta, a másik pedig a „mindenkori” magyar elitet vádolta azzal, hogy századokon keresztül erőltette a román parasztok elmagyarosítását. Az első toposzt alátámasztani látszott, hogy a románok lakta területek bővelkedtek a magyar eredetű településnevekben, míg az utóbbi mítosz hívei a korabeli (csupán 1880 után tömegesebbé váló) családnévmagyarosítási mozgalmat vetítették vissza a ködbe vesző távoli múltba. Míg a vezetéknevek önkéntes magyarosítása tipikusan felső középosztálybeli mozgalom maradt (közmondásosan gyakori a neológ zsidóság körében), nem kevésbé volt jellemző a korabeli Magyarországon, hogy minél feljebb állt valaki a társadalmi ranglétrán, annál kevésbé volt szüksége öröklött családneve megváltoztatására (pl. a Bánffy-korszakban, az 1890-es évek végén is többnyire alacsonyabb beosztású állami alkalmazottakat sürgettek csupán a vezetéknevük magyarosítására). E tekintetben a nemesi nevek jelentették a mércét: adott esetben még erősen nemzeti elkötelezettségű román politikusok is ragaszkodtak a magyar vezetéknevükhöz az írásmódját is beleértve, amennyiben annak származása tiszteletet parancsolt. Ráadásul a román helyesírási hagyományok sem jelenthettek fogódzót a román családnevek „hiteles” írásmódját szorgalmazó értelmiségieknek, az etimológizáló (latinista) irányzat ugyanis mindössze néhány évtizedes múltra tekinthetett csak vissza mielőtt az 1870-es évektől érvényesülő fonetikus (helyesebben: fonémikus) helyesírási irányzat felemelkedésével párhuzamban viharos gyorsasággal kezdett elavulni (8. fejezet).
A jelentéstani szakkérdések és ideológiai elvárások iránt közömbös hagyományos falusi lakossággal (3. fejezet) ellentétben a 19. századi nacionalisták számára a helynevek már nagyon is szimbolikus tulajdonjogot vindikáltak az általuk jelölt területek vonatkozásában. Ahogy Berecz éleslátóan hangsúlyozza: „az átnevezési kampányokért felelős tisztviselők és szakértők […] azt az elvet érvényesítették, hogy a helynevek az államban megtestesült egész nemzeté, nem pusztán a használóiké” (241. o.). Az 1898-tól kezdődő hivatalos magyar átnevezési kampány (amelyet a könyv leghosszabb, 9. fejezete részletekig hatoló alapossággal tárgyal) nemcsak nemzetközi tekintetben számított igen korainak, hanem kidolgozottságában és volumenében is kitűnt. A tárgyalt területre vonatkozó új helynevek azonban csak 1910 körül váltak hivatalossá (két dél-erdélyi megye kivételével, amelyek a háború miatt teljesen kimaradtak), így a települések hivatalos elnevezéséről szóló törvény hatályba lépését – ironikus módon – annak horvát megfelelője is megelőzte 1907-ben, amely viszont a magyar névváltozatok nyilvános használatát korlátozta Horvátország-Szlavónia területén. Az átnevezési folyamat részben magyarosítást, részben a településnevek egyszerű egyértelműsítését jelentette, és statisztikusok, levéltárosok és egyéb szakemberek bevonásával zajlott, akik döntéseikről a helyi tanácsokkal és megyei közgyűlésekkel is egyeztettek. A helybeliektől és a megyei közgyűlések részéről érkező megalapozatlan magyarosítási javaslatok zömét mindenesetre az Országos Községi Törzskönyvbizottság egyaránt elutasította. Összességében a térségbeli helységnevek közel 20 százalékát magyarosították az átnevezési kampány során, igaz, óriási területi különbségekkel (amíg a szász megyéket alig, a többi román többségű erdélyi megyéket pedig csak csekély mértékben érintette, a Bánságban és Kelet-Magyarország sűrűn román lakta részeiben annál nagyobb változást eredményezett). Bár a településnevek szabályozását a közigazgatás modernizációja indokolta, és helyenként valódi történelmi nevek visszaállítását is eredményezte, az újonnan alkotott helyneveknek kevesebb, mint egyharmada alapult hiteles levéltári forrásokon. A frissen magyarosított román helynevek közül számos ráadásul őshonos, magyar eredetű exonímát cserélt le: más szóval autentikus, de a magyar fül számára eltorzított hangzású változatok magyarosodtak tömegesen újra – ezúttal persze felülről előírva.
Berecz összefoglaló megállapításai közül kiemelendők a 19. századi magyar nacionalizmus túlnyomórészt elit jellege, a vidéki tömegek nemzetiesítésének lassúsága és nehézségei, valamint azok a nem elhanyagolható intézményi korlátok, amelyekkel a magyar államnacionalizmusnak szembe kellett néznie, különös tekintettel Erdélyre, ahol az egyházi és közigazgatási autonómiák évszázadok óta szilárd bázisát képezték az etnikai elkülönülésnek.