A Nemzeti Közszolgálati Egyetem támogatásával 2022 júliusában lehetőségünk adódott arra, hogy a Nyitrai Állami Levéltár (Štatny Archív v Nitre) Nyitraivánkán (Ivánka pri Nitre) található levéltárában egyhetes kutatóút keretében forrásfeltáró vizsgálatot végezzünk. A magyar történetírás szempontjából különösen fontos, hogy ez a levéltár őrzi számos egyéb irat mellett három szomszédos vármegye, Komárom, Bars és Nyitra teljes feudális kori iratanyagát (bár a komáromi anyag elhanyagolható mennyiségű töredéke a Magyar Nemzeti Levéltár Komárom-Esztergom Megyei Levéltárába, Esztergomba került).
Kutatásunk egy több évesre tervezett projekt keretei között arra irányul, hogy körülbelül 1790-től fogva az 1832-ben kezdődő diétáig vizsgáljuk vármegyei szinten, az országgyűlésekkel és az ott született magyar nyelvet és kulturális intézményrendszert illető törvényekkel párhuzamosan a hivatalos nyelv használatának, illetve a nyelvi-kulturális nemzetiesítésnek (magyarosodásnak) a kérdését. Az ország különböző részeinek vármegyéi nem csak a vezető helyi rendi elitek politikai nézeteit tekintve különböztek egymástól, de nagyon eltérő társadalmi (vagyoni, rendi, felekezeti, nyelvi és etnikai stb.) adottságokkal rendelkeztek úgy a nemesi eliteket, mint a kiváltságokkal rendelkezők és nem-rendelkezők közösségeit tekintve. A fenti három megyével kapcsolatban tehát mindenekelőtt a territoriális autonómiák keretei közötti hivatalos nyelvhasználat alakulására, a helyi elitek által foganatosított magyarosító intézkedésekre voltunk kíváncsiak.
A kutatásra rendelkezésre álló szűkös időkeretben szükséges volt bizonyos kompromisszumokat kötni, hiszen a hatalmas méretű, eltérő szintig rendezett, ebből a szempontból hosszú évtizedek óta nem kutatott anyagon nem vállalkozhattunk arra, hogy a hivatali nyelvhasználat szempontjából mindhárom vármegye igazgatási, bíráskodási és politikai gyakorlatát kiterjedésében és mélységében térképezzük fel. A szakirodalom és a hazai megyei levéltári anyag ismeretében abból a feltételezésből indultunk ki, hogy bizonyos, az országos politika szempontjából kulcsfontosságú pillanatokban kellene próbafúrásokat végeznünk, egyelőre csak a közgyűlési indexekben és jegyzőkönyvekben. A nyelvkérdéssel kapcsolatban ezért egyrészt azokra az évekre koncentráltunk, amikor az ügyben a diéta törvényt alkotott (1805, 1807, illetve 1830) és a megyékben ezt valamilyen módon – az etnikai magyar nemesi többséggel rendelkező, magyar érzelmű megyékben nem ritkán a törvényeket túlértelmezve, proaktívan – végrehajtották. Másrészt a húszas-harmincas évek fordulóján ismét az országos politika előterébe került rendszeres bizottsági munkálatok (operata systematica) köznevelési munkálatára (De re litteraria) 1831–32. évi megyei tárgyalására fókuszáltunk. Ami az utóbbit illeti, a rendszeres bizottságok még 1791 és 1795 között működtek, kiküldésükre az 1791. évi 67. törvénycikk nyomán került sor. Feladatuk az 1790–1791. évi diéta, illetve az országgyűlést kísérő közéleti viták során felmerült legfontosabb, a diéta által nem rendezett társadalmi, politikai, gazdasági, közjogi és „kulturális” kérdések tárgyában olyan átfogó tervezetek kidolgozása volt, amelyek a következő országgyűlésre halasztott döntéshozatal alapját képezték volna az adott témákban. A reformjavaslatok napirendre tűzésére azonban végül csak az 1825–1827. évi országgyűlésen került sor, amikor is a rendek egy újabb bizottságot küldtek ki azzal a feladattal, hogy az vizsgálja felül a három évtizeddel korábban kidolgozott munkálatok anyagát. Az országos bizottság által elkészített operátumokat a megyék 1831 eleje és 1832 ősze közt vitatták meg.
A következőkben egy rövid bevezetővel ellátott bejegyzést közlünk Nyitra vármegye 1832-es közgyűlési jegyzőkönyvéből. A rendek a vármegye 1832. augusztus 21-étől, Nyitra városában, ocskói Ocskay Ignác alispán elnöklete mellett tartott közgyűlésén augusztus 29-én tárgyalták a rendszeres bizottsági munkálatok ügyét és ennek egyik elemeként a nyelvkérdést. Nyitra – Barshoz hasonlóan – a vegyes lakosságú vármegyék közé tartozott, többségi szláv (szlovák) lakossággal, magyar, német, illetve jelentős zsidó kisebbséggel. Ennek fényében nem különösebben meglepő, hogy a jegyzőkönyveket 1830 végéig csaknem kizárólag latinul vezették. Ugyanakkor adott ügytípusok esetén, amikor az adott nem-latinnyelvű iratot szó szerint jegyzőkönyvbe iktatták magyar, szlovák és német nyelven is találhatunk bennük bejegyzéseket.
A hivatalos nyelv használatának tekintetében éppen az 1830-as évek legelején figyelhető meg éles váltás, ekkortól ugyanis már egyértelműen és demonstratív jelleggel a magyar dominál a jegyzőkönyvekben. Ez „a nemzeti nyelv használatáról” szóló 1830. évi 8. törvénycikk rendelkezéseivel függ össze. Ez több dologról határozott, amelyek érintették a végrehajtást, a bíráskodást, a hadügyi igazgatást, továbbá a hivatalnoki állománytól és a leendő ügyvédektől megkívánt nyelvi kompetenciákat. Egyrészt, hogy a helytartótanács a megyéktől hozzá intézett magyar felterjesztésekre magyarul volt köteles válaszolni, továbbá „többi intézvényeit is” a latin körlevelek kivételével ezen a nyelven tartozott kiküldeni; másrészt a királyi kúriának a magyarul fellebbezett perekben magyar nyelven kellett határoznia, az ilyen pereket pedig magyar kivonat mellett előadnia, harmadszor a kerületi táblák, a vármegyei és városi, illetve egyházi bíróságokat előtt lehetővé tette a perek magyar nyelven való vitelét, azzal a kitétellel, hogy amelyeknél a magyar nyelv mindaddig nem volt használatban, a perekben magyarul vagy latinul határozhassanak. A negyedik paragrafusa úgy szólt, hogy „a ki a magyar nyelvet nem tudja” ne legyen az ország határain belül közhivatalra alkalmazható, azzal a kitétellel, hogy „nem értvén ide a tényleg müködő egyéneket”. Az ötödik pedig 1834. január 1-jével kötelezővé tette az ügyvédi vizsgához a magyar nyelv „kellő” ismeretét. Végül meg kell jegyeznünk, hogy a karok és rendek a diétán „hálás tisztelettel” fogadták az uralkodó, I. Ferenc kegyét, hogy intézkedett a magyar ezredeket (köztük a határőrvidékieket) és a belföldi katonai parancsnokságokat illetően, hogy kötelesek legyenek magyar okiratokat is elfogadni. Hogy mit értett a törvényalkotó közhivatalokon, az vitatott: vajon csak a központi kormányszervekre vagy egyúttal a megyei választott tisztségekre is gondolt?
Tudjuk, hogy a latinról magyarra történő nyelvváltásra egyes megyékben már hamarabb sor került, és hogy e folyamat végül az 1848. évi áprilisi törvények azon rendelkezésében kulminált, amely megtiltotta, hogy a megyékben a magyaron kívül más hivatali nyelvet használjanak. E megyei szinten megfogható (részleteiben még nem kellőképpen ismert) jelenségkör azon, a korszakban zajló átfogó, országos érvényesülő folyamatba illeszkedik, melynek során a rendi-nemesi nemzettudaton belül a nyelvi-etnikai komponens, konkrétan pedig a magyar nyelv egyre inkább előtérbe került.
A hivatali nyelvhasználatban történő váltásnak ugyanakkor regionális szinten is nagy jelentősége volt, hiszen a felső-magyarországi megyékben a helyi közéletben tömegesen résztvevő kisnemesség túlnyomó többsége szlovák anyanyelvű volt, akik magyarul nem vagy csak rosszul tudtak. A nyelvváltás nagyfokú feszültséget okozott a térség politikai életében, az 1840-es évek megyegyűlésein a kisnemesség rendszeresen tiltakozott, azt sérelmezve, hogy nyelvi kompetencia híján kiszorulnak a helyi döntéshozatalból. Ezen északi, illetve északnyugati megyék (elsősorban Turóc, Árva, Liptó és Trencsén, de emellett Nyitra és Zólyom is) az 1840-es évektől kezdve erőre kapó szlovák nemzeti mozgalom fő bázisát jelentették.
Ha figyelembe vesszük, hogy Nyitrában a szlovákság össztársadalmi szinten is abszolút és túlnyomó többségben volt: Fényes Elek általában magyarok iránt elfogult adatai szerint a megyében 253.358 tót, 50.515 magyar, 19.759 zsidó, 15.731 német és 50 görög lakos élt, a tótok tehát a lakosság háromnegyedét adták. Fényes szerint 39 mezőváros közül 25 „tiszta tót”, 5 magyar, 1 német, 5 „tót–német”, 1 magyar–tót, 1 magyar–tót–német, 1 magyar–német–tót, 413 falu közül pedig 360 „tiszta tót”, 36 magyar, 7 német, 5 magyar–tót, 4 tót–magyar, 1 tót–német. A megyében magyarok főképpen a Vág vizének alsó mellékén és a Ghymes körül éltek, a németek pedig a bajmóci járásban, a mezővárosokban igen jelentős zsidó lakosság élt, Például Szénásfaluban (Szenicz), melyet Fényes „eleven tót” mezővárosként jellemzett 922 katolikus és 873 evangélikus mellett 950 zsidó is élt, a lakosok „közt számos nemesek és mesteremberek találtatnak”. A felsőmagyarországi szlovák megyékben, ahogyan arra Demmel József felhívta a figyelmet, a statisztikák alapján ahol a nemesek száma meghaladta a magyarokét, ott egyértelműen szlovákajkú nemességről beszélhetünk. Nyitrában azonban a lakosságon belül a nemesség etnikai-nyelvi megoszlása pusztán a statisztikák alapján meghatározhatatlan (nem beszélve a többes identitások problémájáról), annyi bizonyos, hogy a II. József kori 1785-iki összeírás 9620 nemest tartott nyilván, az 1840-es években a számuk meghaladta a 15 ezret, a nemesi kiváltságokkal rendelkezők aránya az összlakosságon belül az időszakban 3-ról 5%-ra nőtt. A 19. század második felének nyelvi-kulturális nemzetépítő, magyarosító törekvéseinek hatékonyságát segíthet felbecsülni Sziklay János megállapítása, amely szerint az 1890-es népszámlálási adatok alapján míg a megyei németek közül már 19.40% tudott magyarul, a tótok közül csupán 5.74%, holott a Nyitrától keletre fekvő, szintén szlovák többségű Barsban ez az arány 10.47% volt. Összességében hangsúlyoznunk kell, hogy az egyes megyék hivatalos nyelvhasználatának, illetve nemzetiesítő, s azon belül magyarosító intézkedéseinek vizsgálatakor a helyi elitek politikai beállítódásának vizsgálata mellett bizonyos mélységben mindig szükséges a lakosság nyelvi-etnikai, illetve rendi megoszlásának a hozzávetőleges rekonstrukciója is.
A nyitrai jegyzőkönyvek kései és nem teljes nyelvváltásból (1831 körül), illetve bizonyos ügytípusok esetén korábbi többnyelvű gyakorlatából három dologra – illetve ezek valamilyen kombinációjára – is gyanakodhatunk: egyrészt, felvethető, hogy a helyi nemesi elitek többsége tradicionalista volt a kérdésben (ahogy amúgy a diétán Nyitra a „konzervatív” megyék közé tartozott) és meglehetősen sokáig ragaszkodtak a latinhoz (ellentétben például egyes dunántúli és tiszántúli törvényhatóságokkal), másrészt előfordulhat, hogy maga az ügy nem volt annyira fontos – tekintve, hogy az érintettek maguk is jól beszéltek a megszokott politikai nyelv szerepét betöltő latinul, harmadrészt pedig az is felmerülhet, hogy a hivatalviselők, illetve a közgyűléseken rendszeresen résztvevő nemesi elit többsége nem vagy nem tudott jól magyarul (tehát szlovák volt az anyanyelve), politikai nyelvként pedig a latint használta. E hipotézisek igazolások azonban további kutatások lennének szükségesek.
Az alább olvasható 1832. augusztus 29-i határozat, illetve az ehhez kapcsolódó hivatalos levélminta, mely tehát a rendszeres bizottsági munkák közgyűlési tárgyalása során, az 1830-as nyelvtörvényt követően, de még az 1832. december 16-ára kitűzött diétát megelőzően keletkezett kiemelkedő jelentőségű dokumentuma a magyar nyelv ügyének Nyitra vármegyében. Nyitra közönsége magával a határozattal és az arról a szomszédos megyéket tudósító levél kiküldésével demonstratív politikai tettet hajtott végre: nem csak kötelezővé tette a magyar feliratok közterületeken való használatát mellett, de egyúttal tettét a más törvényhatóságok számára is felmutatta, egyúttal példájával serkenteni igyekezett azokat hasonló intézkedések megtételére. De miről szólt valójában a közgyűlés határozata? Ilyen rendelkezéseket az 1830-as nyelvtörvény ugyanis nem tartalmazott, tehát ebben az esetben is a már említett proaktív fellépésről van szó. Jellemzően nem foglalkozik a rendelkezés a tót többséggel, hanem mindenekelőtt a német köztéri feliratok magyarral való felváltására irányul, lehetőleg minél gyorsabban. Ez a megye szándéka szerint egyaránt érinti a királyi, a katonai és civil intézményeket, illetve egyéb középületeket, valamint a kereskedőket, sőt a céhek nemcsak külső, de belső életét is. Az intézkedés a magánosok közül a gyakorlatban minden bizonnyal az iparos, kézműves, kereskedő német és a zsidó kisebbséget érintette elsősorban, a közintézmények közül pedig állami-kormányzati intézményeket, mint a magyar kamarai igazgatás alá tartozó harmincad-, só-, stb. hivatalokat, valamint a katonai igazgatást is, ami a nyelvhasználat dimenziójában ellenzéki állásfoglalásként is értelmezhető. Ez utóbbi lépések jól mutatják a nyitrai rendelkezés alapvetően politikai élét és társadalmi mélységének hiányát, amely így önmagában aligha gyakorolhatott bármilyen hatást a lakosság elmagyarosítására.
„Az országos rendszeres munkák megvisgálása tárgyában folytatva tartott Közgyűlés alkalmával:
A nyelv adván a Nemzetnek polgári létet, a Társasági Szövetségnek erőt; az együtt élő Népfajoknak, az Egység béllyegét illő és szükséges, hogy mind azon föliratokhöz jelek, és czímzetek, mellyek akár a közintézeteknek, és helyeknek, akár a polgári foglalatosságoknak, és kereseteknek Jegyei, a Nemzetség, és nemzeti nyelv életét, gyarapodtát hirdessék. Ennél fogva a Nemzet díszével, méltóságával, és függetlenségével meg nem eggyeztethetvén az egybengyűlt Rendek azt, hogy nem csak a Királyi mind Hadi, mind Polgári Intézeteknél, Kálmároknál, Boltosoknál, és egyébb középületekeben és helyeken Német föliratok, czímzetek, ’s jegyek látszanak ’s olvastatnak, azt rendelék, és határozák, hogy ezen a Nemzeti nyelv csorbúlásával járó külföldieskedés eltörlése végett, a járásbéli szolgabíró urak, ezen Megye kebelében lévő minden Posta, Só, Harminczadi, Kamarabéli, és Hadi Hivatalokat jövő Közgyűlésig kiszabott határnap alatt, minden kifüggeztett fölírásaiknak, czímtábláiknak, és Jegyeiknek Magyar Nyelvre való fordítására, és szerkeztetésére fölszóllítván, egyszersmind Szabad Királyi Szakolcza Várossának [Skalica / Skalitz / Sakolcium], mező városoknak, és minden Czéheknek szorossan haggyák még, hogy az útczáknak, közintézeteknek, épületeknek, helyeknek, úgy szinte minden némű kézi művészségnek, mesterségnek, kálmárságnak, kereskedésnek föliratit, bellyegeit, czímlapjait, ennekutánna magyar nyelven szerkezzék, és a fönlévőket szinte a kiszabott föntebbi határnap alatt magyar nyelvre változzák, és ruházzák által e jelen végzés foganatját ne talán gátlók iránt pedig minden eléforduló esetben a Közgyűlésnek környülállásos tudosítást tegyenek. Melly hatarozásról, és annak hasonló divatba hozásáről a szomszéd Nemes Megyék is atyafiságos barátsagos szeretettel tudósítattak és megkérettek.
Nagyméltóságú etc.
A Nemzetiség és nemzeti nyelv életét ’s gyarapodtát hazafiui ügyelletbe vévén, melly közhatározatot és Megyénk kebelében lévő minden Polgári és Hadi Intézeteket Királyi és mezővárosokat és helyeket illető Rendezkedést f[olyó] e[sztendő] Kisasszony hava 29-én tartatott Közgyűlésünkben alkodtünk légyen azt ide túl rekesztett végzésünk tartalmaiban Nagyságtok Kegyelmetekkel atyafiságos baratságos szeretettel közöljük tapasztalt leghőbb buzgalmokban telyes bizodalmunkát helyezvén, hogy evéli közérdekű Intézkedésünket önkebelükben is hasonló határozatikkal divatositni és előmozditni fogják. Kik egyébáránt etc.
Költ 1832. august 29ei Nyitrán folytatva tartatott Közgyűlés[ben].”
Forrás: Štatny Archív v Nitre (sídlo v Ivánka pri Nitre), Nitrianska župa I. Kongregačné zápisnice 1572–1847, Zápisnica č. 65 1832
Felhasznált irodalom
Demmel József, Pánszlávok a kastélyban: Justh József és a szlovák nyelvű magyar nemesség elfeledett története, Pozsony, Kalligram, 2014.
Fényes Elek: Magyar Országnak, ’s a’ hozzá kapcsolt Tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben, II, Pest, Trattner–Károlyi, 1837, 251–337.
Kecskeméti Károly, Magyar liberalizmus 1790–1848, Budapest, Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 2008.
Szekfű Gyula (szerk., bev.), Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez 1790 –1848, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1926.
Sziklay János, Lakosság = Magyarország vármegyéi és városai (Magyarország monografiája): Nyitravármegye, szerk. Sziklay János, Borovszky Samu, Budapest, „Apollo” Irodalmi Társaság, 1899, 169–215.
Nyitókép: Flickr / Vintage Printery
