RECENZIÓ – A politikai gazdaságtan történeti kezdeteit leginkább François Quesnay vagy Adam Smith munkásságához szokás kötni. Ám mindkét vélekedés téves, állítja Ryan Walter Before Method and Models című frissen megjelent monográfiájában.
„Az okoskodók, ökonomisták, számítgatók kora jött el, s örökre oda Európa dicsősége”
(Edmund Burke)
A politikai gazdaságtan történeti kezdeteit leginkább François Quesnay vagy Adam Smith munkásságához szokás kötni. Ám mindkét vélekedés téves, állítja Ryan Walter Before Method and Models (A módszer és a modellek előtt) című frissen megjelent monográfiájában. Walter szerint ugyanis merő anakronizmus Smitht, Burke-öt vagy Malthust rendszer- vagy modellalkotó gondolkodóknak tekintenünk, mivel az olyan fogalmak is, mint a „módszer”, a „modell” vagy akár a „politikai gazdaságtan” későbbi korok szülöttei csupán. Amikor tehát kortárs filozófia- vagy tudománytörténészek az említett fogalmak segítségével igyekeznek korábbi szerzőket aktualizálni, történeti szempontból helytelenül járnak el, ami pedig a félreértések valóságos melegágya. Walter állítása szerint ugyanis még a politikai gazdaságtaninak tűnő 18–19. századi viták középpontjában sem olyan kérdések álltak elsődlegesen, mint a protekcionizmus vagy szabadpiac-pártiság, hanem a törésvonal sokkal inkább a politikai racionalizmus és az ún. politikai kazuisztika között húzódott.
„Merészen revizionista történetírás” – olvashatjuk Walter könyvének egyik ajánlójában. Maga ez a megállapítás közel sem merész, figyelembe véve, hogy Walter nem kisebb neveket igyekszik a politikai gazdaságtan kánonján kívülre helyezni, mint Adam Smith vagy Thomas Malthus, a diszciplína kezdeteit pedig David Ricardo munkásságában igyekszik megállapítani. Walter már az előző monográfiájában (A Critical History of the Economy, Routledge 2011) is fogalomtörténeti húrokat pedzegetett, amikor is a „gazdaság” mint különálló vizsgálódási terület kialakulását igyekezett feltárni. A fő tézise ott az volt, hogy a „gazdaság” tematikája a politikai tanácsadás egyik részterületeként vált népszerűvé a 17. század derekán, a Before Method and Models című legújabb munkájában pedig az utóbbi folyamat folytatását követi nyomon: azt, hogy a politikai gazdaságtan hogyan vált módszeres diszciplínává.
A gondolatmenet középpontjában két főbb politikai probléma, az aranystandard (bullion controversy, 1797–1811) és a gabonatörvények (corn laws, 1813–1815) korabeli kérdése áll. Míg az aranystandard körüli vita arról szólt, hogy a whig fennhatóság alatt álló Bank of England továbbra is jogosult legyen-e korlátlanul (vagyis aranyfedezet nélkül) nyomtatni bankjegyeket, a gabonatörvények kapcsán kibontakozó perpatvar során egyesek azt a gyakorlatot vonták kérdőre, hogy helyesen teszi-e Nagy-Britannia, ha alapvető élelmiszerek esetében is az olcsó, főleg Lengyelország területéről érkező importra hagyatkozik (az utóbbi ugyanis kifizetődő, de sokak szemében felettébb kockázatos eljárás volt).
Waltert azonban a legkevésbé sem a fent említett viták végkimenetele, vagy az ott született döntések helyessége érdekli, hanem a résztvevő felek érvelésmódja foglalkoztatja. A könyv fő tézise szerint ugyanis épp az utóbbi az, amit mindezidáig nagyban eltorzítottak azok a (prezentista) értelmezések, melyek módszeres gazdasági gondolkodókként igyekeztek beállítani olyan szerzőket is, akiknek eszük ágában sem volt a módszeresség. Walter a cambridgei iskola (kiváltképp J. G. A. Pocock és Quentin Skinner) módszertanát alkalmazva mutatja be, hogy az említett viták a közhiedelemmel ellentétben nem is annyira a szabadkereskedelem vagy a protekcionizmus (112), hanem sokkal inkább az innováció (innovation), a megszállottság (enthusiasm) valamint a tapasztalat vagy kísérletezés (experience, experimentation) és a gyakorlat (practice) kulcsszavai köré szerveződtek.
Meglepőnek tűnhet, de az innováció a 18–19. században közel sem volt annyira pozitív csengésű szó, mint amilyennek a modern fül számára tűnhet (ezt a kérdést alaposan tárgyalja John Patrick Leary, Keywords: The New Language of Capitalism című munkájának vonatkozó szócikke), hanem sokkal inkább a bevett szokásoktól való veszélyes eltérést jelentette. Walter Boyd, William Pitt egyik kiábrándult követője például akképpen kárhoztatta a miniszterelnököt, hogy „az innováció volt az a fő veszély, mellyel szemben a kormányzata fel kívánt lépni”, végül azonban mégis az innováció útjára lépett a pénznyomtatás engedélyezésével (79). Mint azt Walter példák sokaságán keresztül mutatja be, az innováció szándékával vádolt személyek kapcsán rendre az a gyanú merült fel, hogy – korszerűtlen szóval élve – felforgató politikai ideológiák iránt köteleződtek el (enthusiasm) ahelyett, hogy döntéseiket történelmi tapasztalatokra alapoznák, vagy a bevett gyakorlatok szerint járnának el.
Ennek a fajta nyelvhasználatnak az első megnyilvánulásait Walter Edmund Burke-nél véli felfedezni, aki a politikai elméletalkotást (amely az innováció egyik fajtája volt szerinte) éppen azért tartotta veszedelmesnek, mert az könnyen vezethetett beláthatatlan politikai következményekhez. Burke szerint ugyanis a politikai igazságot, amelynek mércéje a gyakorlati hasznosság, meg kell különböztetni a metafizikai vagy matematikai igazságoktól (41): „a politikai racionalitás a számolás elvére épül [political reason is a computing principle]; igaz erkölcsi értékek összeadására, kivonására, szorzására és osztására – nem metafizika vagy matematikai, hanem etikai alapon” (Edmund Burke, Töprendések a Francia Forradalomról, Atlantisz 1990, 150). A politikai döntéshozatalnak ennélfogva nem absztrakt elvek alapján kell végbemennie, hanem a tapasztalatokra kell alapozni azokat.
Walter Burke hatásának tulajdonítja, hogy a 19. századi Nagy-Britanniában alig akadt olyan politikai gazdaságtani gondolkodó, aki fel akarta, vagy fel merte volna vállalni az elméletalkotó, vagyis a politikai racionalista szerepét. Állítása szerint pedig éppen ezért válhatott bevett szokássá az általa politikai kazuisztikának nevezett eljárásmód a korszak során. Eredeti jelentésében a kazuisztika a jezsuita morálfilozófia azon módszere volt, amelynek során egyedi cselekedetekre alkalmaztak általános erkölcsi elveket, és azt igyekeztek megállapítani, hogy az adott cselekedet körülményeit is figyelembe véve, az bűnösnek tekinthető-e vagy sem. Walter pedig hasonló retorikai stratégiát vél felfedezni a legtöbb politikai gazdaságtani szerző esetében is a korszak során (141): a fent említett viták résztvevőinek megfogalmazásaiból ugyanis az derül ki számára, hogy az általa tárgyalt szerzők még a látszatát is kerülni igyekeztek bármiféle innovációs szándéknak. Ennek legszembetűnőbb jele pedig az volt szerinte, hogy elveik legitimálása során nem azok tudományos erényeit domborították ki, hanem gyakorlati hasznosíthatóságukat hangsúlyozták.
Természetesen szép számmal akadtak olyan szerzők is, akiknek az esetében nem kell azt feltételeznünk, hogy a fent említett retorikai stratégia valamifajta politikai racionalizmus elleplezését szolgálta volna. Közéjük tartozott például Thomas Malthus is, aki – Walter szerint – ténylegesen is úgy vélte, hogy nem léteznek „örök és megmásíthatatlan” politikai gazdaságtani törvények, ennélfogva pedig a mindenkori körülményeknek kell meghatározniuk a mindenkori politikai cselekvést (120). Mások, mint például David Ricardo esetében azonban Walter szerint is fennáll annak a gyanúja, hogy a politikai körülményekre vagy a gyakorlati hasznosságra tett gyakori utalások csupán elleplezni voltak hivatottak azt, hogy szerzőjük általános, absztrakt alapelvek szerint kívánja megreformálni politikai közösségét. Walter gondolatmenetének konklúziója értelmében tehát Ricardo ténylegesen is rászolgált volna a Burke-i értelemben vett megszállottság (enthusiasm) ódiumára, ugyanakkor viszont éppen emiatt tekinthetjük őt a modern politikai gazdaságtan talán legelső képviselőjének (Quesnay, Fergusson vagy akár Smith helyett).
A Before Method and Models meggyőzően mutatja be azokat a retorikai törésvonalakat, amelyek a 18–19. századi politikai gazdaságtani vitákat jellemezték Nagy-Britanniában. Az olvasónak azonban mégis könnyen hiányérzete támadhat ezen „merészen revizionista” narratíva láttán: a kötetben ugyanis még említés szintjén sem bukkan fel Gregory M. Collins nem sokkal korábban megjelent Burke-monográfiája, amely hatvan év után először tett kísérletet a szerző politikai gazdaságtanának átfogó bemutatására, és amely épp olyannak ábrázolja Burke-öt, amilyennek Walter a legkevésbé sem szeretné látni (ti. egy politikai gazdaságtani elgondolás, a szabadpiac elkötelezett hívének). De még ennél is komolyabb hiányjelként vetül Walter kötetére annak a kérdésnek a szinte teljes mellőzése, hogy Adam Smith miért is nem tekinthető „módszeres” gondolkodónak (a szó Walter által meghatározott értelmében), valamint annak tárgyalása, hogy miként is értelmezzük Burke Smith iránti állítólagos nagyrabecsülését.
Mindazonáltal a fenti hiányjelek ellenére is kétségtelen, hogy Walternak sikerült merőben újszerű szempontokat felvetnie a 18–19. századi politikai gazdaságtan történetét illetően.
Ryan Walter: Before Method and Models, Oxford: Oxford University Press, 2021.
