Mint ahogy Jil Muller disszertációjából készült könyvében rámutat, Montaigne és Descartes meghatározó szerepet játszott a bűn fogalmának szekulárissá válásában, ezzel mintegy felszabadítva az embert a teológiai értelemben vett bűn súlya alól. Recenzió.
Jil Muller könyvének célkitűzése, hogy a bűn fogalmát és a bűn orvoslásának gondolatát hasonlítsa össze Montaigne és Descartes filozófiájában. A kutatási kérdést a könyv bevezetőjében fejti ki. Bár a bűnről és főképp a teológiai értelemben vett eredendő bűnről mindkét szerzőnél kevés szó esik (Descartes szövegeiben például nem is szerepel az “eredendő bűn” kifejezés), mindkét szerző komoly figyelmet fordít arra, hogy honnan ered az emberi tévedés, vétség, a morális megromlás, és mit lehet ellene tenni. Montaigne a tridenti zsinatot követő időszakban, a vallásháborúk idején antropológiai és nem teológiai szemszögből vizsgálja a bűn és a vétek fogalmát. Descartes pedig a tudás gazdagítása (mint karteziánus cél) és a tudás gőgje (mint veszély) közötti ellentétet emeli ki. Míg Montaigne inkább az „eredendő rosszról” beszél, ezzel enyhítve a keresztény dogma súlyát, Descartes-nál a bűn fogalma episztemológiai, mert tévedés esetén az akarat nem marad a megértés határain belül (ennek legtisztább kifejtését lásd a IV. Elmélkedésben).
Jil Muller, bár hangsúlyozza, hogy a két szerző antropológiai vagy akár élettani és nem vallási értelmezést ad a test és a lélek megromlásáról, nem választja a pusztán szekuláris olvasatot sem Montaigne, sem Descartes kapcsán. Bár a két gondolkodó az emberi bajokat nem a keresztény tanokból vezeti le, nem hagyják maguk mögött teljesen a keresztény elemeket, például a gőgöt és a kíváncsiságot más vétkek okainak tekintik, Isten pedig soha nem tartható a bűnök vagy vétkek forrásának, mindez az emberi természetből vezethető le.
Jil Muller a bevezetésben részletesen áttekinti a hatástörténeti vitát arról, hogy Descartes olvasta-e, használta-e Montaigne-t. Mivel a kérdésben nincsen szakmai konszenzus, egyes kutatók a párhuzamokat hangsúlyozzák, míg mások elképzelt vagy utólag alkotott analógiának tartják a Montaigne–Descartes-hatás koncepciót, a szerző nem foglal állást, hanem összehasonlító olvasatot javasol a vizsgált kérdésről.
A továbbiakban a terjedelmi korlátok miatt néhány fejezet összefoglalására szorítkozom. Az első rész harmadik fejezete a hét főbűnt vizsgálja Montaigne-nél. Kiemelten negatív a gőg, Montaigne ugyanakkor a keresztény hagyománynál elnézőbb a melankóliával vagy a tétlenséggel szemben. Míg nem marasztalja el a vágyat (tehát a “bujaság mint bűn” hagyományos koncepcióját nem erősíti), határozottan elítéli a nőkkel szemben a vallásháborúk során felerősödő erőszakot. A düh és a kapzsiság azonban valóban bűnök, a túlzás bűnei, az utóbbi pedig valójában betegség.
Az ötödik fejezet Descartes gondolatait vizsgálja a főbűnökről. Descartes vonatkozó utalásai szintén a bűn fogalmának szekularizálását mutatják, a bűn teológiai súlya helyett az emberi természet hibái, gyarlóságai jelennek meg előttünk. A főbűnök nem vallási értelemben értendők, hanem a szenvedélyelmélet kapcsolódási pontjaiként, amelyek – mint a düh – bizonyos fokig mérsékelhetők, bár az erre irányuló akaratunk gyakran túl gyenge. Descartes nem a bűn elítélését tűzi ki célul, hanem a kontroll hiányának hátrányain elmélkedik. A hét főbűn így inkább valamiféle működési hiba az emberben, és nem a bűnbeesés következménye.
A második rész második fejezete Montaigne gondolatait elemzi a gőgről, a tévedésről és a tudatlanságról. A rossz irányú kíváncsiság (le cuider) abban áll, ami az embert a lehetséges tudása határain túl viszi. Montaigne a tudás és nem-tudás kettősségét az emberi lét szükségszerűségeként mutatja be.
A második rész harmadik fejezete Descartes gondolataival foglalkozik a téves ítéletekről és a tudatlanságról. Descartes filozófiájában összeköti a téves megértést és a vétket. A IV. Elmélkedés („Az igazról és a hamisról”) kulcsszöveg ebből a szempontból: amikor Descartes a vétket a téves megértésből vezeti le, bizonyos értelemben meg is szelídíti a vallás bűn-fogalmát. A tévedés nem származhat Istentől, hanem az emberi megértés véges voltából következik, a vétek során ehhez pedig a túlzó akarat is hozzájárul. A fejezet Descartes tágabb értelemben vett szabadságértelmezésének elemzése, amelyben Jil Muller arra is rámutat, hogy Descartes szabadság-koncepciója elvezet az akarat irányításának és a szenvedélyek jó használatának elméletéhez. A fejezet végén kiemeli, hogy Descartes számára a tudás és az önismeret egyetlen veszélye a gőg, ami gondolatait Montaigne-ével rokonítja.
A harmadik rész negyedik, egyben a könyv utolsó fejezete nem csupán Descartes elméleti koncepcióját vizsgálja a szenvedélyekről, hanem ennek alkalmazott olvasatát adja: a szenvedélyek megfelelő használata Descartes-nál a szenvedélyek mérséklése, ez egyben az erény záloga. A test betegsége vagy a halál nem Isten büntetése sem Montaigne-nél, sem Descartes-nál, mint ahogy a szenvedélyek okozta gyötrelem sem átok, pusztán következmény.
A könyv konklúziójában Jil Muller kiemeli, hogy mindkét szerző megújította a bűnről való gondolkodást: a fogalom egyszerre veszített súlyából, egyszerre nyert az értelmezés árnyaltsága által. Montaigne és Descartes is az emberi bajokról, terhekről, vétkekről gondolkodtak, és azt keresték, hogyan lehet az embereket kigyógyítani a szenvedélyek és téves ítéletek okozta gondokból. Filozófiájuknak ez az aspektusa tehát fontos szekularizációs lépés volt.
A könyv témaválasztása igen nehéz terepet jelent, főleg fiatal kutató számára, hiszen olyan kérdést jár körül, amely lexikálisan és kvantitatív értelemben nem ölel fel sok anyagot, ezt azonban nagy korpuszban kell megtalálni és összefüggéseiben elemezni. A szerzőnek tovább kellett vinnie továbbá a Montaigne-Descartes hatástörténet megoldatlan kérdéséből adódó bizonytalanságot is, és így igazolnia munkahipotézisét, amely szerint a bűn és orvoslásának gondolatatát érdemes egymásra vetíteni Montaigne és Descartes filozófiájában. Jil Muller, annak ellenére, hogy első ízben volt monográfia szerzője, a nehéz feladatot elismerésre méltón oldotta meg.
Jil Muller: Soigner l’humain. Péchés et remèdes chez Montaigne et Descartes [Az embert gondozni: bűnök és gyógymódok Montaigne-nél és Descartes-nál], Paris, Classiques Garnier, 2022.
