Október 23-a a rendszerváltás óta annak a tizenkét napnak az ünnepe, amely számtalan politikai-társadalmi tapasztalatot sűrített össze a politika és a politikai közösség működésével kapcsolatban. A közép-kelet-európai régióban a huszadik század folyamán kivételesek voltak ezek a történelmi pillanatok, tekintve, hogy birodalmak, nagyhatalmak és világrendszerek ütköző zónáiként tekintett térség társadalmai az elmúlt évszázadokban csak kivételes alkalmakkor tapasztalhatták meg a független közösségteremtés folyamatát. Ez a tizenkét nap és az azt követő hősies, ám reménytelen küzdelem története rögtön a vereség utáni hetektől politikai szimbólummá változott. A hidegháborús időkben 1956 nyugaton az elnyomott kelet-európai népek szabadsávágyának kifejeződése, keleten a szovjetrendszerek kudarcának tabusított eseménye volt. A rendszerváltás óta Magyarországon folyamatos a harc 1956 szimbólumának „uralásáért”. Ez az alapvetően politikai küzdelem rátelepszik a történeti kutatásra, ráadásul az egyes politikai indíttatású kizárólagosságra, ezen felül pedig intézményi monopolizáltságra törekszenek. Ez jelzi 1956 fontosságát a mai politikai vitákban is, amelyekben természetesen a rendszerváltás környékén kiélesedő politikai frontvonalak vágnak rendet.
Az 1956-ért folytatott harccal kapcsolatban számtalanszor elhangzott már, hogy 1956-ot nem lehet kisajátítani, az mindenkié és a nemzet egységét kellene, hogy erősítse. Csakhogy a politikai szimbólumok nemcsak arra valók, hogy egységet hozzanak létre, hanem arra is, hogy segítségükkel megosszák és uralják a társadalmat. A politikai szimbólumok, és erről Paul Ricœur francia filozófus részletesen értekezett, kimeríthetetlenek, abból a szempontból, hogy mindig tartalmaznak olyan értelmi és értelmezési többletet, amelyet „felhasználójuk” nem aknázott ki. Ezt jól mutatja 1956 eltérő szerepe harminc évvel ezelőtt és a 2010-es években. Míg a rendszerváltás környékén a megbékélés és a nemzeti egység újrateremtésének aktusa kötődött 1956 emlékéhez, addig az elmúlt évtizedek történeti kutatásai kimutatták, hogy 1956-nak mennyi formája és színe volt; ez teremtette meg a politika számára, hogy az egyes narratívák mentén megteremtse saját forradalmát a baloldali munkástanácsok hagyományától a jobboldali, legitimista Mindszenty-recepcióig. Ez pedig úgy történt, hogy az egyes narratívák elmeit a történelmi tények sokszínű zavarától megtisztítva egy-egy normatív 1956-ot állítottak elénk. Ezek mentén pedig kiéleződött a harc 1956 „helyes” értelmezéséért.
Mindeközben az 1956-os forradalom politikatörténeti, diplomáciatörténeti, hadtörténeti, társadalom- és kultúrtörténeti aspektusainak feltárása teljes erőbedobással folyt Magyarországon: kevés mozzanata maradt feltáratlanul az 1956-os forradalom történéseinek, ami óriási teljesítmény attól függetlenül, hogy a politika igyekezett kizsákmányolni és saját képére formálni ezeket az eredményeket. Ez a kiterjedt irodalom lehetővé teszi, hogy az 1956-os forradalom történéseire úgy tekintsünk mint a közösség politikai önteremtésének gyakorlatára, segítségül hívva azokat a fogalmakat amelyek az európai, majd amerikai republikánus hagyományból erednek, és amelyeket az eszmetörténeti kutatómunka hozott a felszínre az elmúlt fél évszázadban.
Olyan hagyományról van szó, amely az antik (spártai, athéni, római) tapasztalatokból és újkori, humanista újragondolásukból egyaránt eredt. A városállam republikánus ideája és a közösség politikai kormányzásának előfeltételei és gyakorlata a régiónkban éppen az olyan esetekben válhatnak értelmezhetővé, amikor a politikai közösség kiszakadva a birodalmi keretek közül, John G.A. Pocock új-zélandi történész teóriáját ide vonatkoztatva „szembe nézzen saját időbeli végességével”. A politikai önteremtés súlyos terheit cipelő, ugyanakkor felszabadító pillanat ez, a veszély, a birodalmi elnyelettetés kapujában. Ez egyúttal egy feladat is a társadalom számára, hogy az addigi elnyomás által strukturált társadalomból politikai közösségé alakítsa magát. Folytatva Pocock gondolatmenetét, ez azzal jár, hogy a politikai közösség „kísérletet tesz arra, hogy saját politikai és morális stabilitását fenntartsa” a kiszámíthatatlan és megsemmisítő erejű fenyegetés árnyékában.
Történelmi léptékkel mérve ez egy pillanat. Ám ez alapozhat meg egy hosszúéletű politikai hagyományt: így válik 1956 a modern magyar politikai közösség szabadságának szimbólumává, azzal, hogy éppen olyan időkben vállalták, amelyek nem kecsegtettek hosszútávú politikai sikerrel. A zsarnokság árnyékában vállalt szabadság a szabadság lényegét fejezi ki, tekintet nélkül a későbbi konzekvenciákra. Ez a pillanat alapozza meg a hősök kultuszát, legyen szó a forradalom mártíromságát választó miniszterelnökről vagy a külvárosi harcos kamaszról. Az indítékaik itt nem is annyira fontosak, mint a szerepükből adódó példa erényetikai megformálása: ki, hogyan viselkedett vészterhes időkben.
Végül pedig a forradalom republikánus pillanata rámutat arra is, hogy ezekben az időkben működött-e a politikai közösségek önteremtő képessége. Ebből a szempontból 1956-ról írott legfontosabb mű Standeisky Éva Népuralom ötvenhatban című vaskos kötete: a szerző azokat a formákat írja le benne, amelyek által a politikai közösségek közösségként jelenhettek meg, kezdhették meg működésüket és vehették számba a múltat. 1956-ban az önteremtés formái, legyenek azok forradalmi bizottságok vagy forradalmi tanácsok, sokszor banális mindennapiságukban mutatkoztak meg, ritkább esetben fennkölt aktusok által. Kötődtek a helyi hagyományokhoz, legtöbbször azokhoz, amelyek a második világháború után alakultak ki az önkormányzás csírájaként, majd a koalíciós időkben elenyésztek. És kötődtek azokhoz a személyekhez, akiket a közösségek a leginkább megbecsültek, több esetben annak ellenére, hogy a hirtelen összeomló rendszer vagy az állampárt emberei voltak korábban.
A forradalom republikánus pillanatának fontosságát jelzi, hogy a kádári hatalom három évtizeden keresztül ragaszkodott ahhoz, hogy annak jellegét letagadja, homályos megnevezésekkel éljen („sajnálatos események”) vagy a visszájára fordítsa („ellenforradalom”) annak értelmét. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956 decemberi határozata „felelősöket” nevez meg a forradalommal kapcsolatban, amely egyaránt él a bűn forrásának retorikai húzásával és kétségbe vonja a politika közösségek cselekvőképességét, azzal, hogy egy rajta kívül létező cselekvőket tételez valódi okként. A határozat és a későbbi pártállami beszédmód így az önteremtő politikai közösségeket visszakényszerítette a társadalom formájába. A társadalmat pedig el lehet nyomni, ugyanúgy ahogy gondoskodni is lehet róla. De ebben a kérdésben már nem a társadalom dönt.
Nyitókép: Fortepan/Faragó György