Az 1956-os forradalom során több szovjet emlékművet is ledöntöttek. A legnevezetesebb forradalmi rongálás a Sztálin-szobrot érte el, de ugyanígy ledőlt a Szabadság-szobrot őrző szovjet katona szobra, a mélybe zuhant a szovjet repülők emlékműve és aláhullt számtalan vörös csillag. A második világháborús emlékműveken többször előfordult, hogy a szovjet győzelem felvésett évszámát áthúzták és egy másik évszámot írtak mellé, legtöbbször szénnel: 1956. De mit is jelentett ez a szimbolikus tett, melyek az értelmezésnek azok a rétegei, amelyek körbefonják e forradalmi cselekedeteket?
A forradalom során ugyanis a két évszám egymással versengő értelmezéseit adták a második világháború vége óta eltelt bő évtizednek. Nem vitás, 1945 és 1956 egyaránt a magyar történelmi emlékezet részei, mai napig fontos helyet foglalnak el 1920-al és 1989-el együtt a magyar nemzeti identitás építőelemei között. Az említett évszámok ugyanis olyan rendszerét jelentik a történelmi-társadalmi szimbólumoknak, amelyben a megelőző és rákövetkező idő is összesűrűsödik. 1920 így nem csak az igazságtalan béke aktusának időpontját jelöli, hanem magába foglalja az elvetélt Tanácsköztársaságot, a hamar megbukó Károlyi-féle köztársaságot, a háború elvesztését és a hosszú háborús éveket, a századforduló társadalmi nyugtalanságát, a kiegyezés rendszere végül tévutasnak bizonyuló nemzetpolitikáját, de az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban feltörő nemzetiségi problémákat is. 1920 pedig a jövője felől szemlélve a külhonba kényszerített magyarok sorsának gondját jelenti.
Hasonlóan összetett 1945 és 1956 szimbolikája is, de itt egymással szembenálló rendszerek, ellenfogalmi apparátusok kibontakozását is megfigyelhetjük. A szimbolikus interakció folyamataiban az összecsapását láthatjuk két olyan ideológiakoncepciónak, amelyek a legelemibb társadalmi érzékelés kapcsán is különbségeket rejt magában. 1945 alapvető jelentésében a háború végét jelzi, amely egyúttal olyan szenvedés végét jelentette a társadalom egy jelentős részének, amely a vég felé közeledve egyre inkább fokozódott. A háború vége élet és halál kérdése volt, egzisztenciális probléma a harcolók és a harcot, a nyilas garázdálkodást és háborús nélkülözést elszenvedők számára is. 1945 értelmezése felszabadulásként ennek az egzisztenciális kérdésnek a feloldását jelentette, amelyet a kezdeti időben kevesen kérdőjeleztek meg. Egy kiterjedtebb idősíkot a horizontra helyezve 1945 egy politikai rendszer végét jelentette, amely ugyan utolsó évtizedében már elveszítette politikai stabilitását, egyre szélsőségesebb kilengéseket produkálva, hogy végül gyökerestül tűnjön el az elveszített háborúval.
Sőt, ha még tovább tágítjuk az imént említett horizontot, nem pusztán egy politikai rendszer, de egy társadalmi rend eltűnését jegyezhetjük fel, amely a megkésett kapitalizálódás közepette a társadalmi hierarchizáltság archaikus formáival való egybeolvadással alakult ki. És bár ez a társadalmi rend visszatérő válságokon és megrázkódtatásokon ment keresztül, mégis erős gyökerekkel tartotta magát az utolsó időkig. A társadalmi rend, a politikai rendszer és a háborúból adódó egzisztenciális félelem felszámolása olyan fordulat, amely egy új, addig ismeretlen civilizációnak, vagy legalábbis, civilizációs projektnek engedett utat.
1945 így nemcsak a korábbi korszakok lezárulásának, hanem egy új kor kezdetének is a szimbóluma lett a hivatalos propagandában. Az új kor a szovjet civilizáció kora, amely egyrészt az áldozathozatal, másrészt a győzelem szimbólumával kívánt belépni a magyar történelembe. A szovjet áldozathozatal a mindennapi élet részévé vált a háborút követő években, elsősorban a köztéri szobrokkal, katonasírokkal és emlékművekkel állítva kikerülhetetlen mementót. A győzelem ezzel szemben a kezdeti időkben a magyar–szovjet kapcsolatban egyoldalúan manifesztálódott: a győztesek uralmában, amelyet körül vett a legyőzöttek félelme és igazodási kényszere. A szovjet–magyar viszonynak a győzelemre irányuló aspektusát a kommunista párt vezette be mint a háború utáni egyetlen lehetséges politikai kultúra meghatározója. 1945 akkor válik győzelemmé, a hivatalos propaganda narratívája szerint, amikor a hároméves terv végére „újjáépül az ország”, a magyar néphadsereg felvonulásával ünneplik (először hivatalos nemzeti ünnepként) április negyedikét 1950-ben, és amikor az ötéves terv indulásával a munka győzelmét harsogja az állami propaganda. 1945 mint kezdet később a reformszocializmus fejlődésnarratívájához szelídül, a kommunizmus végső győzelme a következő évtizedekben az egyre távolabbi jövőbe vetődik.
1945 a szocialista társadalmi és kulturális fejlődés ívének kezdetét jelenti. Ez markánsan megjelenik a huszonötödik (1970) és negyvenedik (1985) évfordulókon: előbbi negyedszázad szocialista építésének vívmányaival, egy modern(izált) ország képével operál, míg utóbbi már ezt a fejlődést az évezredes magyar történelem részévé avatja, helyet találva 1945-nek a magyar történelem csarnokában. Mindazonáltal 1945 ideje a szekvencialitás és liturgikus elemek ismétlődésének jellemzőit mutatják. Nem csak az említett ötéves tervek egymásra következése és a politikai rendszer „megújító” rítusai, azaz az uralkodó állampárt kongresszusai jelzik ezt, hanem a szocialista ünnepek által beszabályozott mindennapi idő és a rendszer fejlődési szakaszokra osztott eszkatologikus ideje is. A szocialista ünnepstruktúra a nemzeti ünnepek (április 4., május 1., augusztus 20., november 7.) mellett magába foglalt olyan másodlagos ünnepeket is, amelyek a szovjet civilizációs projekthez tartozást kívánták erősíteni. Ilyen volt a Vörös Hadsereg napja (február 23.), Lenin születésnapja (április 22.) vagy a Szovjetunióval kötött Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés évfordulói (február 18.) is. A keleti blokk „eszkatológiai idejét” mindeközben az évtizedenként változó fejlődési narratívák megnevezései próbálták megjeleníteni: „a szocializmus alapjainak lerakása”, az utolérés és megelőzés hruscsovi víziója, a „fejlett szocializmus” koncepciója, sőt még a gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka reformeszméi is. Magyarország mint a birodalom egyik provinciája a maga módján igazodott a birodalom által kiszabott időhöz.
A híres 12 nap kivételével. 1956 a birodalmi időhöz képest egy pillanat, mégis azzal, hogy kiszakadt a megszabott idő struktúrájából a függetlenség megélésének fontos, generációkon átívelő forrása lett. A függetlenség ugyanis az önrendelkezés vagy még alapvetőbb fogalmat használva, az önteremtés ideje. Természetesen a függetlenséget sokféle módon értelmezhetjük, például valaminek a visszavételeként, amely elveszett. Ez utóbbira vonatkozhatnak azok a gyakorlatok, amelyek során 1956-ban az 1945–46-os példák alapján megkísérelték újrateremteni az önrendelkezés, a helyi demokrácia intézményeit.
A függetlenség időbe való belevetítése mindenekelőtt problémaként merült fel. Míg a kiszabott birodalmi időben minden már eleve a helyén van, várva arra, hogy leírja fejlődési pályáját, addig a függetlenséggel kapott önteremtés a saját idő kiszabásának feladatát is a politikai cselekvőre rója. Nem mintha nem kötnék a politikai exigenciák, éppen, hogy ekkor merülnek fel teljes egzisztenciális jelentőségükben. Ez az a pillanat, amikor a politikai közösség – John Pocock, a nemrég elhunyt eszmetörténész machiavelliánus pillanatának leírását idézve – „szembesül saját időbeli végességével, megpróbál erkölcsileg és politikailag stabil maradni egy olyan irracionális eseményáradatban, amely alapvetően pusztítóként merül fel” a stabilitásról szóló elbeszélésekben. Ha van ellentéte a birodalmi gondolkodásnak, akkor 1956 mint esemény és mint helyzet feltétlenül ezen a birodalomellenes póluson jelenik meg. Így is vált szimbólummá, ezért a politikai következményei felől való, konzekvencialista megítélése nem lehet érvényes, amíg a nemzeti függetlenség az egyik alapvető értéke a fennálló politikai rendszernek.
A nyitókép forrása: Juricza Tibor / Fortepan
