Ukrajna anyagi támogatása sokáig csupán politikai elvárás volt, amelyet meg lehetett tagadni. Most úgy tűnik, a költségvetési forrásokhoz való hozzáférés ára is lehet.
Az uniós tagállamok egy része fellélegzett, hogy a magyar kormányváltás után már senki nem fog vétózni az uniós üléseken, főleg nem azokon, amelyeken a többéves költségvetési keretet tárgyalják meg. Csakhogy az önfeledt örvendezés alig tartott többet, mint egy fél évet, amikor a költségvetés vétója ismét napirendre került. Ezúttal nem a tízmilliós Magyarország miniszterelnöke helyezte kilátásba, hogy élni fog vele, hanem Németország kancellárja.
Az uniós szerződések értelmében mindegy, hogy mekkora az ország, amelynek vezetője élni kíván ezen jogával. Az EU többéves költségvetését az összes tagállam el kell, hogy fogadja. Ha ez nem sikerül a törvényben rögzített határidőkig (jelen esetben 2027 decemberéig), akkor az uniót 2028-ban az utolsó év költségvetésének tételei alapján kell működtetni, vagyis a 2027-es tételek szerint. Ez kényelmetlenségeket és csúszásokat okozna a kifizetésekben, amelyeknek senki nem örülne. Ugyanakkor, a költségvetési vétó rendszerint nem a költségvetésről szól. A költségvetés az a tér, ahol a legnagyobb a tét. Pont ezért a legalkalmasabb arra, hogy egy másik döntést kikényszerítsenek vele. Aki erre az eszközre támaszkodik, az nem a költségvetés tartalmáról tárgyal, hanem arról, hogy milyen feltételekhez köti a hozzájárulását.
Ami Németország vétóját megkülönböztetni a korábbi magyar vétóktól, az a tartalombeli lényeges különbség. Az előző magyar kormány igencsak gyakran élt jogával és a vétót többnyire három célra használta. Egyrészt, hogy megállítsa az Ukrajnába irányuló pénzügyi és katonai támogatásokat, másrészt, hogy Oroszország elleni szankciókat enyhítse, végezetül, hogy a visszatartott uniós alapokat megszerezze. A szerződéseket használta arra, hogy az azokban foglalt jogaival élni tudjon, érdekeit érvényesítse és egy korábbi jogosultságot megszerezzen.
Ehhez hasonlóan a Merz kancellár által ígért vétó is a kormányfő nemzeti érdekképviseletének eszköze és az uniós döntést gátolja. A különbség viszont itt válik lényegessé: Németország által bejelentett vétó célja, hogy a többi tagállamot rávegye, hogy egy 45 milliárd eurós közös hitelfelvétellel támogassák Ukrajnát (viszonyításképpen: egy átlagos évben Magyarország kb. 4 milliárd eurót kap a közös alapokból, ez az összeg így 10–12 éves uniós forrás értéke lenne). A tervezett konstrukció hasonló a tavaly kidolgozott 90 milliárdos kölcsönhöz, amely felvételét az Orbán-kormány akadályozta, majd később a Magyar-kormány átengedte, de végül az ország kimaradt a finanszírozási kötelezettségből. A kancellár ígért vétója összekapcsolja az uniós szerződésekben lefektetett alapokon nyugvó mechanizmusokat (amelyek alapján a költségvetés és annak elosztása működik) egy plusz teherrel, amelynek alapjai nincsenek a szerződésekben foglalva.
Ez az a pont, ahol a helyzet megkülönböztethető az egyszerű politikai nyomásgyakorlástól. A legfrissebb esetben nem az történik, hogy valaki a másikra kényszerít valamit, hanem az, hogy a szerződésekben foglalt formális jogosultság és a tényleges mozgástér szétválásának mechanizmusa most élesen látható. A német kancellár javaslata fényében úgy tűnik, hogy a költségvetési forrásokhoz való hozzájutás feltétele a közös hitelfelvétel vállalása lesz. Az unió tagjai nem egy meglévő jogosultságot kell visszaadjanak egy tagállamnak, hanem egy új kötelezettséget vállaljanak. Az külön figyelmet érdemel, hogy a közös hitelfelvétel nem egy visszatérítendő forrás, amelyet hosszabb-rövidebb időre kell megelőlegezni, és majd a későbbi haszonból mindenki részesülhet. Ez egy tartós kötelezettség vállalása, anélkül, hogy a vállalás politikai felelőssége intézményesen rendezve lenne. A költségvetési fegyelmezés közös pénztáron keresztül nem a föderalizmus kudarca, hanem annak egyik alapvető működési mechanizmusa.
Az Amerikai Egyesült Államokban a szövetségi források feltételhez kötése éppúgy a rendszer része, mint a Németországi Szövetségi Köztársaságban a tartományok közötti pénzügyi kiegyenlítés. A mechanizmus tehát nem idegen az európai hagyománytól, sőt a német szövetségi berendezkedés maga is ezen a logikán nyugszik. A különbség nem a mechanizmus meglétében vagy hiányában van, hanem abban, hogy ki láthatja. Az említett államokban ez a folyamat nyílt: intézményekhez kötött, dokumentált, és szamon kérhető azokon, akik döntenek róla. Az uniós gyakorlatban viszont ugyanez alkukon keresztül, részben rejtve, szerződésmódosítás nélkül épül.
Az európai alkotmány 2005-ös elutasítása óta tudjuk, hogy a formális út politikailag zsákutca. A költségvetési alkuk viszont nem kérnek engedélyt, vagyis, amit formálisan nem tudtak, azt gyakorlatilag megvalósítanák a fiskális föderalizmuson keresztül. Mi több, még politikai felelősséget sem kell senkinek vállalnia a közös költségvetés felett.
A vétó önmagában nem zsarolás és nem is jogos védelem: eszköz. Azt most az teszi politikailag különösen terheltté, hogy a jogosultság és a feltétel összekapcsolása olyan módon történik, amit sem a szerződések szövege, sem a politikai felelősség intézményei nem írnak elő és nem is követnek nyomon.
Nyitókép forrása: European Union




