Történelmi útkeresés az ókortól Ferenc pápáig
Ferenc pápa névválasztása, a „Ferenc” azonnal szimbolikusan jelezte a béke és a teremtett világ iránti mély elkötelezettséget. A béke és a teremtett világ védelmének összekapcsolódása nem a modern ökoteológia vagy a kortárs környezetvédelmi mozgalmak találmánya, hanem a zsidó–keresztény teológia ősélményéből az isteni teremtésből ered.
A teremtés eredeti rendje mentes volt minden erőszaktól, és ez a kozmikus harmónia csak a bűnbeeséssel (Ter 3) romlott meg, amely azonnal magával hozta a fizikai erőszakot és a gyilkosságot is (Ter 4). A bibliai shalom (béke) fogalma ezért teológiai értelemben sosem korlátozódott csupán az emberi viszonyokra, hanem kiterjedt az egész teremtett világra. A katolikus egyház modern kori társadalmi tanítása és békeetikája nem is érthető meg anélkül az évezredes eszmetörténeti ív nélkül, amely a békét az Isten, az ember és a természet hármas kapcsolatában gondolja el, és amely folyamatos szellemi harcot (polémiát) vív a történelem mindenkori pusztító ideológiáival.
Szakrális terror és a „Föld gyásza” az ókori Keleten
A bibliai békefelfogása a polémiában formálódott meg, amelyet az ókori keleti birodalmainak (Egyiptom, Asszíria, Babilon) korlátozást nem ismerő háborús gyakorlatával szemben alakított ki. Az egyiptomiak és az asszírok számára az ellenség létfenntartó rendszereinek – a gabonaföldeknek, a szőlőknek és a gyümölcsfáknak – az elpusztítása nem puszta stratégiai szükségszerűség volt, hanem szakrális hadviselés, amelynek célja a káosz ellenséges erőinek rituális megsemmisítése volt. Az asszír paloták domborművek rávilágítanak, hogy a környezet elpusztítása a mitológiai ősküzdelem szerves részét képezte; esetenként, ha egy ostromolt város kitartott, a kivágott fák magukat a le nem győzött embereket is helyettesítették. Ezzel a birodalmi terrorral szemben az ószövetségi törvénykezés és a prófétai irodalom teológiai alapú alternatívát nyújtott. A Második Törvénykönyv (20,19–20) egyedülálló módon megtiltotta a gyümölcsfák kivágását, védve a természetes létfenntartó rendszereket a háború idején is. A próféták, akik testközelből tapasztalták meg a birodalmi expanzió pusztítását, egy külön teológiai kifejezést alkottak a természet elleni háborús erőszakra: ez az ‘abal ha’aretz, vagyis a „Föld gyásza”. Ez a hitvédelmi és jogi érvelés megfosztotta a királyokat attól a hatalomtól, hogy magukat az élet és a halál urainak tekintsék. A környezet pusztítását az isteni rend és a béke elleni merényletként azonosította.
Görög–római világkép: mítoszok, jog és természetértékelés
A környezeti károk tekintetében a görög–római világ háborúi semmivel sem voltak kíméletesebbek az ókori keleti birodalmakénál. A pusztítás pedig itt is mély ideológiai gyökerekből táplálkozott. Bár Homérosznál Árész, az esztelen vérontás istene már negatív megítélés alá esett, a rómaiak számára a vadon a sötétség, a barbárok és a félelmetes istenségek (például a faunok és Silvanus) ijesztő lakhelyét jelentette. Az erdők katonai célú, szisztematikus felégetése és irtása nemcsak a terjeszkedést szolgálta, hanem a római civilizáció vad természet feletti diadalát is jelképezte. A katonai expanzió mellett a szórakoztatóipar is ipari méretű pusztítást végzett: az arénák vérszomjas játékaihoz egész régiók – például Észak-Afrika – vadvilágát irtották ki, teljesen felborítva a területek eredeti ökológiai egyensúlyát.
Az ókori panteizmus, amely a természetet az isteni valósághoz tartozónak tekintette (egyes fákat, mint a tölgyet vagy a babért, isteneknek szentelve), elméletileg gátat szabhatott volna ennek a pusztításnak. A történelem azonban leleplezte a panteizmus morális hatástalanságát: soha nem volt érdemi befolyása a környezet háborús rombolásának megfékezésére. A római dologi jog ráadásul a vadon élő állatokat és a természeti erőforrásokat res nullius-nak (senki dolgának) tekintette, amely a fegyveres hódítás és birtokbavétel révén a római állam abszolút tulajdonába ment át. A zsidó–keresztény filozófia ezért utasította el a panteizmust: az anyagi világ túlzott szakralizációja helyett pedig a személyes erkölcsi felelősséget és a Teremtő transzcendenciáját védte azzal a hatalmi felfogással szemben, amely a katonai célokat a természet elé helyezte.
A katolikus békeetika fejlődése és természeti aspektusai
A béke és a háború dichotómiájának alapjait a korai egyházatyák után Szent Ágoston foglalta rendszerbe apologetikus és hitvédelmi fókusszal. Ágoston egész munkásságát átjárta a materialitást és a földi történelmet leértékelő manicheus irányzatokkal szembeni harc. A manicheusok hittek egy örökös kozmikus háborúban a Fény és a Sötétség között, ahol az anyagi világ alapvetően romlott, és maga Isten is küzdelemre kényszerül.
Ágoston elutasította ezt a dualista küzdelmet, és a békét nem a fizikai világ elhagyásaként, hanem az isteni rendbe való betagozódásként értelmezte. Érvelése szerint az emberiség eredeti állapota a természettel és az egymással való racionális, erőszakmentes harmónia volt. A konfliktusok és a háborúk forrása éppen az, amikor az ember a teremtett világ véges javait Isten elé helyezi. Ebből fakad az a kapzsiság, amely a birtoklásvágyat az anyagi javak és a természet bekebelezésén keresztül igyekszik kiélni; és mivel a földi országok véges anyagi javakkal rendelkeznek, ez elkerülhetetlenül háborúba hajtja az emberiséget.
Ágostonnál jelenik meg először az a szempont, hogy a Földet nem lehet csupán hasznos eszközként kezelni: az ember a teremtésnek nem abszolút tulajdonosa, hanem csupán gondnoka. Aki megérti teremtményi létét és gondnoki szerepét, abban megszűnik a területek és a természet leigázása iránti vágy. Ezzel a környezeti kizsákmányolás elutasítása a béke legfőbb előfeltételévé válik. A krisztusi békét (Pax Christi) nem lehet tisztán politikai vagy katonai eszközökkel helyreállítani, hanem csakis a megtéréssel, amely felismeri, hogy minden teremtmény egy isteni rend része.
Kiközösített lovagok és a középkori kánonjog pragmatizmusa
A keresztény békeetika a középkorban egyre inkább intézményesült kánonjogi formát öltött, különösen a XI. századi békemozgalmakból kinövő Treuga Dei (Isten békéje) révén. A természeti környezet kánonjogi védelme ekkor teológiailag még nem a modern értelemben vett teremtésvédelemből fakadt. A fegyvertelen szegények túlélését szolgálta. A korszak zsinatai (köztük a 989-es charroux-i) anatémával, azaz kiközösítéssel sújtották azokat a lovagokat (milites), akik felégették a termést vagy elrabolták a békés parasztság haszonállatait. A zsinati atyák logikája az volt, hogy a fegyvertelen földműves éhen hal, ha megfosztják a létfenntartó állataitól és a termésétől. A gyakorlatban azonban, amikor a katonai túlélés forgott kockán – mint a százéves háborúban –, a harcoló felek kerülték a nyílt csatákat, és a termőföldek, falvak szisztematikus felégetését választották, a katonai célok alá rendelve az erkölcsi és kánonjogi elveket.
Kortárs kánonjogászok, mint Gratianus és Penyaforti Szent Rajmund, az igazságos háború elveit jogi nyelvezetre fordították le. Rajmund a Summa de casibus című művében dolgozta ki azt az ötelemű kritériumrendszert (személy, tárgy vagy cél, ok, szándék, tekintély), amely megteremtette a háború jogi kereteit. Bár ez az etika még emberközpontú volt, az „igazságos ok” (causa iusta) és a „helyes szándék” kategóriái elméletileg már kizárták a természet öncélú, pusztító leigázását, megalapozva az erőforrások védelmét a fegyveres konfliktusokban. Erre a kánonjogi munkásságra támaszkodott Aquinói Szent Tamás is, aki a teremtett rendet az isteni Bölcsesség képmásaként írta le, rögzítve, hogy e rend és sokféleség megbontása, vagyis a teremtett világ szándékos pusztítása egyenes támadás a béke és maga Isten ellen.
Modern kor: ipari forradalom, világégések és ökoteológiai fordulat
A technológiai fejlődés és a pusztító léptékváltás kényszerítette ki, hogy a modern katolikus társadalmi tanítás a háború etikai értékelésébe integrálja a környezeti szempontokat. Carl von Clausewitz megfigyelése, miszerint a technológiailag „művelt” népek háborúi sokkal nagyobb pusztítással járnak, az első világháborúban vált drámai valósággá: a gépfegyverek, a gyorstüzelő lövegek, a vegyi fegyverek és az elhúzódó állóháborúk nemcsak a humán erőben, hanem a környezetben is soha nem látott kárt okoztak. XII. Piusz, a nukleáris korszak első pápája már felismerte, hogy a modern tömegpusztító technológiák tarthatatlanná teszik a hagyományos igazságos háború elvének alkalmazását, mivel a biológiai, kémiai és nukleáris fegyverek már nemcsak az emberi életre, hanem az isteni rendre (ordo naturalis) és az egész bolygóra fenyegetést jelentenek. Bár az ő érvelése még alapvetően antropocentrikus volt, a felismerés megnyitotta az utat az ökoteológia és a békeetika összekapcsolása felé.
A XX. század második felének pápái, különösen II. János Pál és XVI. Benedek kétfrontos szellemi harcban formálták tovább a katolikus békeökológiát. Egyfelől elutasították a marxista felszabadítási teológiát, amely az osztályküzdelem és a fegyveres harc útján képzelte el a társadalmi és ökológiai igazságosság megteremtését, valamint bírálták a kommunizmus elidegenítő állami monopóliumait. Másfelől elutasították a laissez-faire kapitalizmus kizsákmányoló logikáját, amely a természetet puszta magántulajdonná és profitnövelő eszközzé fokozta le. Ezzel egy időben hitvédelmi harcot vívtak azokkal a modern panteista és keresztényellenes zöld mozgalmakkal szemben, amelyek a bibliai teremtéstörténetet (a „hajtsátok uralmatok alá a földet” parancsát) tették felelőssé a környezeti válságért.
XVI. Benedek még müncheni érsekként (1981-ben) fektette le e teológia dogmatikai alapjait, amikor rámutatott: a teremtés elpusztításának igazi szellemi gyökere Karl Marx és Ernst Bloch gondolkodásában, a cselekvésközpontú paradigmában keresendő, ahol az ember önmaga teremtőjévé válik, és elutasítja a teremtményi korlátokat. Pápaként Benedek a „béke ökológiája” fogalmába szintetizálta mindezt, rögzítve, hogy a természeti környezet elpusztítása és erőszakos kisajátítása olyan társadalmi feszültségeket generál, amelyek elkerülhetetlenül fegyveres konfliktusokba torkollnak.
Ferenc pápa Laudato si’: a béke és a természet integrált védelme
A több évezredes eszmetörténeti ív Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában és az „átfogó ökológia” koncepciójában éri el a csúcspontját. A dokumentumban a teremtésvédelem már egyértelműen a pusztító neoliberális gazdasági modell és a technokrata paradigma elleni legerősebb morális fék. Ferenc pápa szintézise rávilágít, hogy a jelenlegi ökológiai és társadalmi krízis valójában egyetlen, összetett válság (LS 10). A bűn, amely megszakítja az Isten, az ember és a természet közötti kommunikációt, romboló erőként jelenik meg a háborúkban, az erőszakban, a kiszolgáltatottak elhagyásában és a bolygó letarolásában egyaránt. A modern hadviselés, a fegyveripar és a környezet leigázása ugyanabból a profitorientált, erőszakos logikából táplálkozik; éppen ezért a Föld kiáltása és a szegények kiáltása egyazon tőről fakad (LS 139, 49). A pápa bírálja azt a technokrata felfogást, amely a természetet formátlan, kénye-kedve szerint manipulálható nyersanyaggá fokozza le, és elutasítja a „piac mágikus felfogását”, amely szerint a gazdasági növekedés önmagában képes megoldani a szegénységet (LS 190).
A modernkori válságok – mint például a globális vízhiány – drasztikusan növelik a fegyveres konfliktusok kirobbanásának veszélyét, ami a katolikus békeetika és a hadijog teljes újraértékelését követeli meg. Ferenc pápa pápaságának kezdetétől hangsúlyozza, hogy a klasszikus „igazságos háború” elmélete a modern technológiai és ökológiai realitások tükrében teológiailag és etikailag is kimerült. Kortárs teoretikusok is rámutatnak, hogy a modern fegyveres konfliktusok környezeti lábnyoma szétfeszíti a harctéri viselkedés (ius in bello) hagyományos megkülönböztetési és arányossági kritériumait. A fegyveres konfliktusokat követő elhúzódó környezeti pusztítás – a szennyezett ivóvíz és a tönkretett termőföldek – a háború utáni rendezés (ius post bellum) szempontjából is az ártatlanok jogainak megsértését jelenti. Ha a katonai szükségszerűség elve felülírhatja a környezeti korlátokat, az egész etikai keretrendszer tarthatatlanná válik.
A katolikus társadalmi tanítás számára világossá vált: az igazságos háború elméletét ki kell terjeszteni visszafelé (ius potentia ad bellum) és előre (ius post bellum) egyaránt, hogy a környezeti szempontok már a háborúra való felkészülés fázisában is érvényesüljenek. A modern hadviselés visszafordíthatatlan ökológiai károkat okozó technológiáira nem adnak választ a régi etikai modellek. Ahogy Ferenc pápa fogalmazott, a béke helyreállítása ma már teológiailag és etikailag is lehetetlen a teremtett világ helyreállítása és a társadalmi igazságosság biztosítása nélkül. A keresztény teológia számára a teremtett világ megóvása és a béke helyreállítása többé nem elválasztható egymástól, mert csak a kozmikus és társadalmi harmónia egyidejű tiszteletben tartása képes gátat vetni az emberiség pusztításának.
Nyitókép forrása: funstarts33 / depositphotos.com
