A kötődés pszichológiai értelemben nem pusztán kapcsolatot jelent, hanem a valahová tartozás, a biztonság és az azonosság érzelmi tapasztalatát is. A gátolt kötődés ezért nem a kötődés hiánya: éppen ellenkezőleg, olyan kapcsolat, amely létezik és működik, ám kiteljesedését külső kényszerek, konfliktusok vagy belsővé tett tilalmak akadályozzák. Talán éppen ettől válik feszültséggel telivé: attól, hogy amihez tartoznánk, attól egyúttal távolságot is kell tartanunk.
A magyarországi zsidóság 1945 utáni történetének egyik különös ellentmondása, hogy miközben a kommunista rendszer a zsidóságot felekezeti kategóriává igyekezett szűkíteni, a zsidó identitás lehetséges formái ennél mindvégig jóval változatosabbak maradtak. Vallás, családi emlékezet, a vészkorszak tapasztalata, a háború előtti zsidó világ öröksége, cionista múlt, Izraelhez fűződő rokoni vagy érzelmi kapcsolat és a magyar társadalomhoz való kötődés egyszerre létezett vagy létezhetett egymás mellett, egymással olykor összhangban, máskor feszültségben. Az állam e kapcsolódások egy részét tudomásul vette, másokat ellenőrzött, korlátozott, esetenként politikai veszélyforrásként értelmezett. Innen nézve Novák Attila tanulmánykötetének címe, a Gátolt kötődés nem pusztán egy történeti helyzet leírása, hanem az 1949 és 1989 közötti magyar zsidó tapasztalat egyik lehetséges metaforája is.
Novák Attila kötetének borítója
A könyv – egy korábban született írás kivételével – az elmúlt évtized kutatásaiból összeállított tanulmánygyűjtemény. Négy nagyobb egysége a zsidó vallási élet, a kommunista represszió, az 1967-es arab–izraeli háború magyarországi következményei, végül pedig Izrael és Magyarország, illetve az izraeli magyar glóbusz néhány története köré szerveződik. Nem monográfia, és nem is törekszik a korszak zsidó története teljességének áttekintésére. A tanulmányok között mégis felismerhető egy közös kérdés: mi történt azokkal a kötődésekkel, amelyeket egy diktatúra ellenőrizni akart, de nem tudott teljesen felszámolni?
A kötet első részének több tanulmánya látszólag távol esik a nagypolitikától. Rabbik, zsinagógák, kóser hús, zarándokok, vallási előírások és a zsidó–keresztény párbeszéd első óvatos kísérletei kerülnek elő. Éppen ezek az esetek teszik azonban érzékelhetővé, miként találkozott az államhatalom a mindennapi zsidó élettel.
A vallásgyakorlást a kommunista rendszer nem szüntette meg. Működtek zsinagógák, rabbik tevékenykedtek, fennmaradt a Rabbiképző és a hitközségi intézményrendszer. A vallás azonban annál elfogadhatóbb volt, minél inkább megmaradt az állam által kijelölt intézményi térben. A hatalom jóval idegesebben reagált, amikor a vallási élet önálló közösségi szerveződéssel vagy nehezen ellenőrizhető külföldi kapcsolatokkal társult.
Síp utca 12., a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége székházának díszterme.
A Magyar Izraeliták Országos Képviseletének közgyűlése 1958. május 4-én.
Forrás: Fortepan / Bauer Sándor
E mechanizmus szinte modellértékű példája a magyarországi csodarabbik sírjaihoz érkező zarándokok története. Az állambiztonság 1969-től kezdte figyelni őket. A külföldi ortodox zsidók megjelenését nem egyszerűen vallási jelenségként értelmezte, hanem az 1967-es háború, a magyar–izraeli diplomáciai kapcsolatok megszakítása és az ekkor felerősödő anticionista politika összefüggésébe illesztette. Később ugyanaz az állam már azt is felismerte, hogy az ortodox zarándokok – köztük kifejezetten anticionista vallási csoportok (így a szatmári haszidok) – aligha jelentenek politikai veszélyt, jelenlétük viszont turisztikai bevételt hozhat a magyar államgazdaság számára. A történet kicsiben mutatja meg a Kádár-rendszer egyik jellegzetességét: az ideológiai gyanakvás és a gyakorlati racionalitás sajátos együttélését.
Más világ tárul fel a kötet „fekete könyvében”. Az ötvenes évek történetei között kitelepítések, letartóztatások, meghiúsult szökések, kihallgatások és állambiztonsági konstrukciók sorakoznak. Benedict Jenő kitelepítése, Márkusné sikertelen izraeli szökése, Domonkos Miksa meghurcolása vagy József András pszichoanalitikus fogsága különböző történetek, de ugyanannak a politikai gépezetnek más-más működésmódjait teszik láthatóvá.
Az egyéni életrajzokban összecsúszhatott az osztályhelyzet, a korábbi cionista tevékenység, egy izraeli vagy nyugati kapcsolat és az állambiztonsági gyanú. A hatalom számára a múlt nem egyszerűen életrajz volt, hanem felhasználható politikai nyersanyag. Egy korábbi kapcsolat, egy szervezeti tagság vagy egy külföldi ismeretség évekkel később új jelentést kaphatott.
Külön története van ebben a világban magának a „cionista” szónak is. Az eredetileg jól körülírható politikai mozgalmat jelölő fogalom az állambiztonsági nyelvben fokozatosan kitágult. Cionistává válhatott egy kapcsolat, egy szerveződés vagy akár egy olyan közösségi aktivitás is, amely túllépett az állam által engedélyezett kereteken. A források olvasójának ezért folyton két történetet kell egyszerre olvasnia: azt, ami a megfigyelt emberekkel történt, és azt, ahogyan az állambiztonság elképzelte őket.
Ez a kettő korántsem ugyanaz.
Az állambiztonsági irat rendkívül gazdag, ugyanakkor veszélyes történeti forrás. Olyan beszélgetéseket, kapcsolatokat és konfliktusokat őrzött meg, amelyekről sokszor semmilyen más dokumentum nem maradt fenn; közben azonban a megfigyelő intézmény fogalmaival rendezi el a világot. Ráadásul maga a fennmaradt anyag is töredékes, különösen az 1980-as évekből, amikor az iratmegsemmisítések következtében jóval kevesebb dokumentum maradt az utókorra. A hiány tehát maga is része annak, amit erről a korszakról tudni lehet.
A kötet egyik gravitációs pontja az 1967-es év. A hatnapos háború nem egyszerűen a közel-keleti konfliktus egyik epizódja volt a magyar zsidóság számára. Június 12-én Magyarország – a szovjet blokk politikáját követve – megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel. A politikai szakítás azonban éppen azt tette láthatóvá, amit a diplomáciai aktus nem tudott megszüntetni: Izrael jelenlétét a magyarországi zsidók egy részének gondolkodásában.
Tata, Hősök tere 7.,
Görög-Római Szobormásolatok Kiállítóhelye az egykori zsinagógában (1974).
Forrás: Fortepan / Gazda Anikó
A kötet külön tanulmányt szentel annak, miként jelent meg a háború a Magyar Televízióban, egy másik írás pedig a hivatalos és nem hivatalos magyar zsidó reakciókat vizsgálja. Ezekből egy korántsem egységes közösség képe bontakozik ki. A felekezeti vezetés egyes tagjai szorosan igazodtak a hivatalos külpolitikai nyelvhez, mások jóval önállóbban fogalmaztak. Scheiber Sándor, a budapesti Rabbiképző Intézet igazgató-professzora, a magyar neológia egyik legnagyobb 20. századi alakja Izrael katonai sikerének társadalom-lélektani jelentőségéről beszélt: arról, hogy a magát megvédeni képes zsidó állam léte milyen hatással van a zsidókról kialakult hagyományos sztereotípiákra. Más megszólalók a „kettős kötődés” lehetőségét hangsúlyozták, egyszerre hangsúlyozva Izraelhez fűződő kapcsolatukat és magyar állampolgári lojalitásukat.
A Gátolt kötődés cím talán ezen a ponton válik a legbeszédesebbé. Nem arról volt szó, hogy minden Izraelhez fűződő kapcsolat tiltott lett volna. Inkább arról, hogy a hatalom igyekezett meghatározni, meddig számít egy ilyen kapcsolat magánügynek, vallási vagy családi köteléknek, és mikortól válik politikailag gyanússá. A kötődés tárgya ugyanaz maradhatott, miközben jelentését a politikai környezet változtatta meg.
Az 1967-es cezúra ráadásul a legváratlanabb területeken is érzékelhető. A csodarabbik sírjainak megfigyelése csak ezután kezdődött. Magyarország közben katonai felszereléseket szállított Izrael arab ellenfeleinek; az arab államok segélykérelme már 1967 nyarán a Politikai Bizottság elé került, 1973-ban pedig az arab igényekhez szovjet nyomás is társult. A hivatalos külpolitika és a magyarországi zsidók egy részének Izrael-képe így egyre távolabb került egymástól.
Ennek a távolságnak sajátos története Gadó Györgyé. A holokauszttúlélő újságíró és fordító a háború után kommunista lett, 1967 után azonban kilépett az MSZMP-ből. Az 1973-as jom kippuri háború magyar sajtóbeli ábrázolása már nyílt tiltakozásra késztette: Izrael mellett kiálló röplapokat terjesztett, amiért büntetőeljárás indult ellene. A nyolcvanas években a Salom Békecsoport egyik meghatározó alakja lett. Ekkorra az Izraelhez való viszony és a zsidó önszerveződés már összekapcsolódhatott a rendszerrel szembeni általánosabb ellenzékiséggel – bár a Salom fellépése még a demokratikus ellenzék világán belül sem talált osztatlan rokonszenvre.
Az efféle élettörténetek azért is fontosak, mert megnehezítik azt, hogy a korszakot fekete-fehér módon lehessen szemlélni – erkölcsileg is. A hivatalos hitközségi vezetők együttműködtek az állammal, mert részben ebben látták a közösségi intézmények fennmaradásának feltételét; egyesek ennél messzebb mentek, mások igyekeztek az adott keretek között valamennyi mozgásteret megőrizni. A hetvenes éveket a hivatalos felekezeti vezetés és az állam szoros együttműködése jellemezte, miközben az állambiztonság továbbra is rabbikat és hitközségi embereket figyelt meg, ügyeket kreált, informátorokat működtetett. Az alkalmazkodás és az autonómia nem mindig egymást kizáró magatartás volt.
A kötet utolsó egysége földrajzilag is kitágítja ezt a világot. A magyar etnikai szavazás izraeli szerepétől a magyar jisuv, a palesztinai magyar zsidóság történetén és Kodály Zoltán izraeli látogatásán át a kibucok iránti magyar érdeklődésig, majd a diplomáciai kapcsolatok újjáépítéséig jutunk. A perspektívaváltás egyben arra figyelmeztet, hogy a magyar zsidó történet 1949 után sem áll meg Magyarország határainál. Izraelben jelentős magyar nyelvű társadalmi és kulturális közeg létezett, miközben Magyarországon Izrael akkor sem tűnt el a családi és közösségi horizontról, amikor a két állam hivatalosan nem tartott fenn diplomáciai kapcsolatot.
A szakítás ráadásul soha nem jelentett teljes elszigetelődést. Az Izraelbe utazó magyar állampolgárok 1967 után többnyire Ausztrián vagy Cipruson keresztül jutottak el a zsidó államba. A nyolcvanas évek végére pedig a politika is követte azt, amit az emberi kapcsolatok teljesen soha nem szakítottak meg. 1989 áprilisában Grósz Károly és Németh Miklós Budapesten tárgyalt Jichák Samir izraeli miniszterelnökkel, és ekkor már mindkét fél a kapcsolatok további bővítésének lehetőségeiről beszélt.
A Gátolt kötődés történetei ezért nem állnak össze egyetlen, egyszerű elbeszéléssé – és éppen ez a kötet egyik fő sajátossága. A magyarországi zsidó élet a kommunista korszakban nem írható le sem pusztán az üldöztetés, sem pusztán az asszimiláció, sem az intézményi fennmaradás történeteként. A szereplők egyszerre több világhoz tartoztak, miközben az állam arra törekedett, hogy e hovatartozások közül maga minősítse politikailag elfogadhatónak vagy veszélyesnek az egyes formákat.
Ezért kerülhet ugyanabba a történeti térbe a kóser hússzállítmány és egy állambiztonsági kihallgatás, egy csodarabbi sírja és a hatnapos háború, Scheiber Sándor és a nácivadász Simon Wiesenthal, egy néhány példányban sokszorosított röpirat és egy magyar–izraeli diplomáciai megbeszélés. Látszólag távoli ügyek. Valójában valamennyi ugyanahhoz a kérdéshez vezet vissza: mennyire rendelkezhetett az egyén és a közösség saját kapcsolatainak, emlékeinek és lojalitásainak jelentése fölött?
A korszak végére a válasz már más volt, mint 1949-ben. A zsidó közösségi élet lassan ismét kilépett a számára kijelölt felekezeti keretek közül, Izrael pedig a magyar külpolitika számára is újra partner lett. A korábbi évtizedek kötődései közben – családi kapcsolatokban, vallási hagyományokban, emlékezetben, nyelvben vagy egyszerűen személyes rokonszenvekben – többnyire túlélték azokat a politikai konstrukciókat, amelyek közé megpróbálták őket beszorítani.
Talán éppen ez adja a címben szereplő jelző jelentését. Nem megszakított, nem elveszített és nem is tiltott kötődésről van szó. Hanem gátoltról.
A nyitóképen: Kozma utcai izraelita temető. A felvétel 1959. június 7-én, Jób Dániel a Vígszínház igazgató-főrendezőjének sírkövének avatásakor készült. Forrás: Fortepan / Bauer Sándor
