A közgazdászok körében népszerű attól tartani, hogy a jegybankokra túlzott hatást gyakorló fiskális politika káros. Josh Ryan-Collins szerint azonban ezek leginkább mítoszok, hiszen (1) a fejlettebb országok esetében nincs erős kapcsolat a jegybanki függetlenség és az alacsony infláció között, (2) nem kell tartani a kiszorítási hatástól, illetve (3) nem áll meg a ricardói ekvivalencia tana sem, azaz az aktív fiskális politika alkalmas lehet a növekedés ösztönzésére.
Ryan-Collins monetáris dominancia alatt azt érti, hogy a fiskális politikának alkalmazkodnia kell a független monetáris hatóság alacsony inflációt célzó intézkedéseihez, és a központi bank nem támogathatja a fiskális politikai célokat; fiskális dominancia alatt pedig azt, hogy a központi banknak adott esetben ki kell igazítania a monetáris politikát, hogy a kormány elérhesse kiadási céljait, különös tekintettel az államadósság költségeinek alacsonyan tartása tekintetében. Az utóbbi években felerősödtek azok a hangok, amelyek fiskális dominanciát érzékelnek, amit nagy részben az okoz, hogy az utóbbi másfél évtizedben jelentősen megemelkedtek az államadósságok, illetve szignifikánsan nőtt a vezető gazdaságokban a jegybanki mérlegekben levő állampapírok állománya és aránya is.
A mainstream álláspont szerint az infláció mögött jellemzően a monetáris finanszírozás felfutása látható, ami összességében nem is képes a gazdaság élénkítésére, hiszen azt a kínálati oldal (technológia és emberi erőforrások) határozza meg. A neo-keynesiánus szintézis ezt azzal pontosította, hogy különbséget tett rövid és hosszú távú hatások között, rámutatva, hogy a monetáris politika esetenként hatékonyabb lehet a piaci súrlódások kezelésében és a stabilitás helyreállításában.
Ryan-Collins három fiskális dominancia mítoszt emel ki.
- Az első mítosz abban áll szerinte, hogy kapcsolat van a jegybanki függetlenség és az alacsony infláció között, miközben az előadó szerint ezekkel az empirikus tanulmányokkal kapcsolatban számos kritika megfogalmazható (kiválasztási torzítás, az okság és a korreláció összekeverése, nincs bizonyíték a horgonyzott inflációs várakozásokkal kapcsolatban stb). „A történelmi tapasztalat ezzel szemben az, hogy a fiskális dominancia / monetáris finanszírozás képes lehet támogatni a hosszú távú növekedést és az adósságráta csökkenését, azaz nem eredendően és elkerülhetetlenül inflatorikus” – állítja Ryan-Collins, és Kanada 1935 és 1970 közötti gazdaságtörténetét állítja példának. Mindezt abból vezeti le, hogy a fejlett gazdaságokban, ahol a pénzügyi piacok és a gazdasági intézmények fejlettek a kapcsolat nem áll fenn, és nem is volt példa hiperinflációra háborús időszakon kívül. „A korreláció és a kauzalitás nem ugyanaz: az alacsony inflációt nem okozza a jegybanki függetlenség, inkább ez utóbbi a következmény. Az alacsony infláció a pénzügyi szektor (a hitekezői oldal) dominanciáját jelzi, ami független jegybankoláshoz vezet” – vélekedik, és arra a következtetésre jut, hogy a modern infláció sokkal inkább kínálati, mint keresleti oldali, és olyan tényezők állnak mögötte, mint a geopolitikai fragmentáció, az öregedés, a környezetkárosítás, az oligopolisztikus piacok és egyes erőforrások hiány, nem pedig az ár-bér spirál.
- A második mítosz a kiszorítási hatás (crowding out), ami szerint a költségvetési hiány finanszírozása kiszorítja a magánberuházásokat. Ennek az alapja a „kihitelezhető források” (loanable funds) és a természetes kamatláb elmélete, ahol a bankok a már meglévő megtakarítások (betétek) közvetítőiként jelennek meg. Ez a megközelítés ugyanakkor nincs összhangban azzal, ahogy a bankrendszer valójában működik, azaz saját pénzteremtésén keresztül nyújt hiteleket. A jelenlegi rendszerben a kereskedelmi bankok hozzák létre a pénzkínálat több mint 90 százalékát, az adós törlesztési képességébe vetett bizalom alapján – azaz a hitelek hozzák létre a betéteket, a megtakarítások pedig a hitelteremtés maradványértékei, ami azt is jelenti, hogy a „természetes kamatláb” elméletének egyes elemei is megkérdőjelezhetők. Ebben a megközelítésben a kormányzati kiadás is inkább pénzteremtés (ha az állam bankja, azaz a jegybank finanszírozza), mint az adóbevételek, illetve a megtakarítások újrafelhasználása. Az államkötvény-kibocsátás (hiányfinanszírozás) során az állam befektetőknek értékesít állampapírokat, akik olyan forrásokból vásárolják meg azokat, amelyek éppen nem támogatják aktívan a beruházásokat vagy a termelést. „Ilyenkor egy pénzügyi eszköz (betét) cserélődik le egy másikra (államkötvényre), ahelyett, hogy a szűkös kölcsönözhető forrásokat elvonnák a befektetőktől és átadnák a kormánynak. A hiányfinanszírozás így új eszközöket hoz létre a magánszektorban: ez a magánszektor kiszorításának (crowding-out) éppen az ellentéte” – teszi hozzá Ryan-Collins, amiből egyenesen következik szerinte, hogy a hiányfinanszírozott kormányzati kiadás új nettó eszközöket hoz létre a magánszektorban.
- A harmadik mítosz Ryan-Collins szerint a ricardói ekvivalencia tana, ami három alapvetésen nyugszik: (1) az emberek törődnek a jövő generációival, (2) nincsenek hitelfelvételi korlátok, (3) az adóknak nincsenek torzító hatásaik. Ezt az elméletet ugyanakkor az empirikus tapasztalatok nem támasztják alá, a fiskális multiplikátor így lehet 1-nél magasabb – azaz a fiskális politika alkalmas lehet a növekedés ösztönzésére. Az előadó szerint 1940 és 1970 között a fiskális dominancia volt jellemző, az 1980-as évektől 2020-ig pedig a monetáris dominancia – bár ennek utolsó tíz évét már egyfajta „árnyék monetáris finanszírozás” (shadow monetary financing) jellemezte, amikor a monetáris és a fiskális politika között, makropénzügyi okokból kifolyólag erős volt a koordináció. A Covid-járvány gazdaságpolitikai kezelése jelentős változást hozott: nagymértékű kamatcsökkentések, jegybanki eszközvásárlási programok, érdemi hiány- és adósságemelkedés történt, ami felvetette a kérdést, hogy visszatérőben van-e a fiskális dominancia.
Ryan-Collins szerint a fiskális dominancia ellen szóló érvek hibás elméleten alapulnak és hiányzik hozzájuk az empirikus alátámasztás is. „Tekintettel a világot sújtó polikrízisre, erős érvek szólnak a monetáris és fiskális koordináció mellett a kormányzati célok támogatása érdekében, beleértve azt is, hogy a kamatokat a gazdasági növekedési ütem alatt sikerüljön tartani, amihez aktív hitelpolitika szükséges. A kínálati oldalról érkező inflációs sokkokat a fiskális politikának kell kezelnie a kamatemelés helyett” – összegezi a kutató.
Forrás
Kolozsi, P. P. (2026). Can Our Financial System Be Made Cheaper and Less Risky? Report on the 8th Budapest Public Finance Seminar. Public Finance Quarterly, 72(2), 183-191.
Josh Ryan-Collins: The Fiscal dominance taboo 8th Budapest Public Finance Seminar Ludovika Public Services University, Budapest, 13 May 2026: Josh Ryan-Collins (University College London) „The Fiscal Dominance Taboo” címmel tartott előadást a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) a Magyar Közgazdasági Társaság (MKT) Pénzügyi és Államháztartási Szakosztályaival közösen, a Konrad Adenauer Stiftung társszervezésében megrendezett 8. Budapest Public Finance Seminar konferencián.
Nyitókép forrása: underworld1 / depositphotos.com




