Ideje újragondolni, hogyan kutatjuk Európát
Az európai integráció nagy optimista korszaka talán véget ért. Az a neofunkcionalista optimizmus, amely szerint a gazdasági együttműködés szükségszerűen újabb és újabb politikai integrációhoz vezet, ma már egyre nehezebben egyeztethető össze a valósággal. Amíg a korábbi integrációs lépések megvalósítása – a nemzetköziesedés, a piacnyitás, majd a gazdagabb és ígéretesebb országok felvétele – ma már úgy tűnik, mint ahogy kés megy át a vajon, a mai mélyítési igények egyre sűrűbb politikai, társadalmi és gazdasági ellenállásba ütköznek.
Volt a héten egy izgalmas beszélgetés a KRTK VGI szervezésében arról, hogy mit lehet kezdeni az Európa-tanulmányok terén oktatási és kutatási szempontból, amely az alábbi végiggondolásra ösztönzött. Az elmúlt 10–15 évben a mélyítés és a bővítés már nem technokrata automatizmus, hanem folyamatos politikai alku. A gyakorlati felismerés pedig az európai társadalom szinte minden szintjén megtörtént: elég a Brexitre vagy az augusztus végi izlandi népszavazásra gondolni. Vagy a tagállamok politikai rendszerében az euroszkeptikus pártok látványos erősödésére. Az uniós vezetésben is: gondoljunk a Draghi-jelentés versenyképességi diagnózisára vagy az Európai Bizottság elnökének augusztusi nyilatkozatára. Sőt, a jelenlegi magyar kormány külpolitikájában is, ahol a miniszterelnök e heti posztja ugyanennek a megközelítésnek a megfogalmazása.
Az EU stratégia kudarca egyre inkább a tagállamok ellenállását váltja ki, amely a neofunkcionalizmus optimizmusa helyet leginkább az új kormányköziség szemléletbeli megközelítését teszi indokolttá a kutatásban, amely képes megmagyarázni gazdasági megközelítésből, hogy miért nem éri meg már az egyes államoknak a mélyülés vagy bővülés automatikus támogatása.
Közben azonban Európa másik nagy problémája a globális lemaradás. Ezért az Európa-tanulmányok fókuszának is változnia kellene. Kevésbé izgalmas kérdés, hogy a 27 tagállamból kinek a legjobb az intézményrendszere, hol a legalacsonyabb a korrupció vagy a legmagasabb a társadalmi bizalom. Sokkal fontosabb lenne Európát valódi versenytársaihoz mérni.
Érdemes például az USA 50 tagállamával – esetleg Kínát is bevonva – összehasonlító elemzéseket készíteni. Megérteni azt, hogy milyen gazdasági, társadalmi és intézményi folyamatok vezettek oda, hogy Mississippi, az Egyesült Államok legszegényebb tagállama 2010 óta felzárkózott Németországhoz az egy főre jutó teljesítmény korábbi mintegy 75 százalékos pozíciójáról, és ma az EU27 rangsorában valahol a 7–8. hely környékén állna. Talán nem az a legfontosabb kérdés többé, hogy ki Európában a legjobb. Hanem az, hogy miközben Európa önmagát rangsorolja, miért kezd egyre kevésbé versenyképes lenni a világban.
Nyitókép forrása: eamesBot / depositphotos.com
