A helyi önkormányzatokról szóló vitákban gyakran beszélünk autonómiáról, hatáskörökről, forrásokról, intézményi reformokról vagy éppen állam és önkormányzat viszonyáról. Ritkábban kerül szóba egy prózaibb, de legalább ilyen fontos kérdés: lesz-e egyáltalán elég ember, aki hajlandó helyi politikai tisztséget vállalni? Az önkormányzatiság ugyanis nem csupán jogszabályi keretekből és intézményi garanciákból áll, működéséhez szükség van jelöltekre, akikből képviselők, polgármesterek, bizottsági tagok, vagyis olyan helyi szereplők válhatnak, akik időt, és energiát szentelnek, illetve felelősséget vállalnak a közösségi ügyek intézéséért. Tobias Schib és Alois Stutzer tanulmányukban azt a kérdést teszik fel, hogy mi teszi vonzóvá a helyi politikai tisztséget és milyen feltételek mellett várható, hogy elegendő számú jelölt induljon az önkormányzati választásokon.
A kérdés első pillantásra technikainak tűnhet, valójában azonban a helyi demokrácia egyik alapvető előfeltételéről van szó. Ha nincs elég jelölt, akkor a választás formalitássá válik, gyengül a politikai verseny, csökken az elszámoltathatóság és romlik a politikai szelekció minősége. Vagyis egyáltalán nem mindegy, hogy az önkormányzati tisztségek vonzóak-e a potenciális jelöltek számára. A tanulmány kiindulópontja az a több nyugati demokráciában is megfigyelhető jelenség, hogy az utóbbi évtizedekben nehezebbé vált a helyi politikai tisztségekre jelölteket találni. Ez különösen az olyan rendszerekben jelent komoly kihívást, ahol a tisztségek többsége nem főállású, hanem a szakmai és magánélet mellett végzett, részidős vagy tiszteletdíjas megbízatás. Svájc e tekintetben különösen alkalmas terepnek tűnik a vizsgálatra: a helyi közösségekre épülő, föderális berendezkedés miatt nagyon sok helyi tisztség létezik, a települési önkormányzatok fontos szereplők, ugyanakkor a kisebb településeken a helyi képviselő-testületi munka többnyire a civil élet mellett végzett közszolgálat, nem jelent főállású politikusi karriert.
A szerzők három svájci kanton, Aargau, Luzern és Zürich települési képviselő-testületi választásait vizsgálják az 1970-es évektől kezdődően. Az adatbázis több mint ötszáz település több mint ötezer választását fogja át, ami önmagában is jelentős empirikus teljesítmény. A részletesebb statisztikai elemzés a luzerni almintára koncentrál, mivel itt nem csak a politikusi fizetésekre vonatkozó adatok állnak rendelkezésre, de a tisztséghez kapcsolódó munkaterhelés is mérhető. A tanulmány ugyanis amellett érvel, hogy a tisztség vonzerejét nem lehet pusztán a pénzbeli juttatások mértéke alapján megítélni: ugyanaz az összeg egészen mást jelenthet, ha heti néhány órás elfoglaltságról vagy ha félállásnyi, esetleg annál is nagyobb terhelésről van szó.
A tanulmány ezért két fő tényezőre koncentrál, a pénzbeli kompenzáció mellett a munkaterhelésre is. Az első kézenfekvő magyarázat szerint, ha egy politikai tisztségért többet fizetnek, akkor többen lesznek hajlandók jelöltként indulni. Ez összhangban van a politikai szelekció gazdaságtani modelljeivel is, a magasabb jutalom elvileg növeli a tisztség vonzerejét, így bővítheti a jelölt kínálatot. A másik tényező a munkaterhelés. Itt az elméleti várakozás kevésbé egyértelmű. Egy kisebb terheléssel járó tisztség vonzóbb lehet azoknak, akik politikai szerepvállalásukat munkával, családdal vagy más kötelezettségekkel szeretnék összeegyeztetni, ugyanakkor kevésbé lehet vonzó azoknak, akik a politikai tisztséget komolyabb karrierlehetőségként vagy elsődleges tevékenységként értelmezik. A kérdés tehát: a potenciális jelöltek számára a magasabb jövedelem vagy az alacsonyabb időráfordítás számít-e inkább.
A tanulmány válasza, hogy a magasabb fizetés önmagában nem látszik érdemben növelni a jelöltek számát. Első ránézésre ugyan van kapcsolat a magasabb jövedelem és a több jelölt között, de ez a kapcsolat nagyrészt eltűnik, ha figyelembe vesszük a település méretét, a munkaterhelést és az önkormányzatok közötti különbségeket. Azaz a nagyobb, gazdagabb településeken jellemzően magasabb a fizetés, és több jelölt is indul, de ebből nem következik, hogy a magasabb fizetés eredményezi a nagyobb jelöltkínálatot. A részletesebb, településszintű sajátosságokat is kontrolláló modellek alapján nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy a bérek emelése önmagában növelné a jelöltek számát.
Ezzel szemben a munkaterhelés csökkentése már jóval fontosabbnak tűnik. A szerzők eredményei szerint azokon a településeken, ahol mérséklődött a helyi képviselők átlagos munkaterhelése, később több jelölt jelent meg a választásokon. A hatás mértéke mérsékelt, de nem elhanyagolható: egy öttagú testületnél a munkaterhelés tíz százalékpontos mérséklődése a következő választáson átlagosan mintegy fél jelölttel magasabb jelöltszámmal jár együtt. Ez első ránézésre kevésnek tűnhet, de egy kis településen, ahol gyakran már az is gondot okoz, hogy minden képviselői helyre legyen jelölt, egy plusz jelölt is jelentheti a különbséget a valódi verseny és a puszta formalitás között.
A szerzők különösen fontos megállapítása, hogy a munkaterhelés csökkentése a női jelöltek esetében erősebben látszik hatni. Ez arra utal, hogy a helyi politikai tisztségek időigénye eltérően befolyásolhatja a különböző élethelyzetben lévő potenciális jelöltek indulási esélyeit. Ha egy mandátum nehezen egyeztethető össze munkával, családi kötelezettségekkel vagy gondozási feladatokkal, akkor az egyes társadalmi csoportokat eltérő mértékben tarthatja távol a jelöltségtől.
A tanulmány egyik legnagyobb erénye, hogy a helyi politikai részvétel problémáját nem pusztán politikai kultúra vagy állampolgári aktivitás kérdéseként kezeli, hanem a tisztség konkrét intézményi és gazdasági feltételei felől közelíti meg. A szerzők nem azt kérdezik, hogy az emberek általában érdeklődnek-e a politika iránt, hanem azt, hogy a helyi tisztség vállalása mennyire illeszthető be az életükbe. A jelölthiányt tehát nem moralizáló módon értelmezik, nem abból indulnak ki, hogy a polgárok kevésbé elkötelezettek, mint korábban, hanem abból, hogy a helyi politikai tisztség vállalásának költségei és hasznai változhatnak. Az elemzés üzenete tehát, hogy ha az önkormányzatok több jelöltet szeretnének, nem feltétlenül a tiszteletdíjak emelése a leghatékonyabb eszköz. Hatásosabb lehet a tisztség betöltése időigényének csökkentése, például az operatív feladatok hivatali apparátushoz delegálásával, illetve a politikai és adminisztratív feladatok világosabb szétválasztásával. Ez nem csupán technikai vagy szervezeti kérdés, hanem a helyi demokrácia működőképességét érintő intézményi reformlehetőség.
Ugyanakkor a szerzők maguk is óvatosak az eredmények értelmezésében, nem zárható ki ugyanis teljesen, hogy éppen azok a települések mérsékelték a munkaterhelést, ahol már korábban is nehezebb volt jelölteket találni. A tanulmány ezért nem állítja, hogy tökéletesen azonosította volna a reformok oksági hatását, inkább két stratégia összehasonlításaként értelmezi az eredményeket: a fizetésemelés és a munkaterhelés-csökkentés közül az utóbbi tűnik ígéretesebbnek a jelöltkínálat bővítésére. A szerzők nem ígérnek egyszerű receptet a helyi demokrácia problémáira, de egy fontos szempontot világosan megmutatnak: a helyi politikai tisztség vonzereje nem pusztán anyagi kérdés. A politika időigényes tevékenység, és ahol a helyi mandátum túl nagy terhet ró a tisztségviselőkre, ott a potenciális jelöltek egy része egyszerűen nem tudja vagy nem akarja vállalni ezt a közéleti szerepet. A helyi politikai utánpótlás problémája tehát összefügg a munka és magánélet összeegyeztethetőségével, a helyi adminisztráció professzionalizáltságával, valamint azzal, hogy a választott tisztségviselőktől stratégiai vezetést vagy mindennapi ügyintézést várnak-e el.
A tanulmány olvasása közben óhatatlanul felmerül a kérdés, mennyiben általánosíthatók a svájci eredmények más országokra. Svájc sajátos intézményi környezet: erős helyi autonómia, föderalizmus, közvetlen demokratikus hagyományok, sok kis település és jelentős részidős politikai szerepvállalás jellemzi. Ugyanakkor a probléma egyáltalán nem svájci sajátosság. A helyi politikai tisztségek betöltése sok országban egyre nehezebb, különösen a kisebb településeken. A tanulmány ezért olyan kérdéseket vet fel, amelyek tágabb összefüggésben is relevánsak: hogyan lehet a helyi tisztségeket úgy kialakítani, hogy azok ne csak a nagyon rugalmas időbeosztással, biztos egzisztenciával vagy erős pártszervezeti háttérrel rendelkező polgárok számára legyenek elérhetők. Ezen a ponton érdemes röviden reflektálni a magyarországi helyzetre is a Nemzeti Választási Iroda (NVI) helyi időközi választási adatai segítségével (olyan esetekben ugyanis, amikor egy önkormányzati pozíciót nem sikerül „normál” választás útján betölteni, arra megismételt, időközi választást írnak ki). Az adatok azt mutatják, hogy Magyarországon kifejezetten ritka jelenség, hogy ne legyen elegendő képviselő- vagy polgármesterjelölt: a közel 3.100 települési választásból 2014-ben kilenc ilyen eset volt, 2019-ben hat, 2024-ben pedig mindössze három. Ez alapján Magyarországon nem beszélhetünk általános jelölthiányról az önkormányzati választásokon. A ritka esetek jellege azonban tanulságos. Ezek jellemzően kis települések, közülük csak egynek haladja meg a lakossága az ezer főt. Mindegyik közös önkormányzati hivatalhoz tartozik, ahol a hivatal székhelye nem az érintett településen található. Vagyis a jelölthiány ott jelenik meg, ahol a település kicsi, a helyi társadalmi bázis szűk, és az önálló adminisztratív kapacitás is korlátozott. Ez jól illeszkedik a svájci tanulmány tágabb üzenetéhez: a helyi politikai tisztség vonzerejét nem pusztán a fizetés határozza meg, hanem az is, hogy milyen intézményi, adminisztratív és társadalmi környezetben kell ellátni a feladatot.
A tanulmány fontos hozzájárulása a témához is éppen abban áll, hogy a helyi demokrácia minőségét a politikai képviselet mindennapi realitása felől vizsgája. A helyi önkormányzatok demokratikus működéséhez nem elég, hogy legyenek választások, az is kell, hogy legyen választék. Ehhez pedig olyan tisztségekre van szükség, amelyek betöltését az emberek képesek összeegyeztetni saját életükkel. Schib és Stutzer tanulmánya alapján úgy tűnik, hogy a helyi politikai tisztségek vonzóbbá tételének kulcsa nem feltétlenül a magasabb fizetés, hanem a vállalhatóbb feladatmennyiség. Ha tehát a helyi demokrácia egyik mai kihívása a jelöltek hiánya, akkor érdemes nemcsak azt kérdezni, mennyit fizetünk a helyi politikusoknak, hanem azt is, mennyi munkát várunk el tőlük, milyen feladatokat adunk nekik, és mennyire tesszük lehetővé, hogy a közéleti szerepvállalás ne csak kevesek kiváltsága, hanem sokak számára reális lehetőség is legyen.
Tobias Schib – Alois Stutzer (2026): What contributes to an attractive local political office? Evidence from municipal council elections in Switzerland. Local Government Studies, online first.
A borítókép forrása: Marc Schlumpf, www.icarus-design.ch / wikimedia.org
