RECENZIÓ – A rendszerváltozások „ellenforradalomként” történő leírása retorikai szempontból talán nem tűnik szerencsésnek, de egy közelmúltban megjelent könyv szerint politikaelméletileg nagyon is megállja a helyét.
Manapság, amikor a politikai retorikában és a közvélemény-formáló médiában újra meg újra felbukkan a kérdés, hogy egy politikai változás mennyiben tekinthető „forradalomnak”, „rendszerváltásnak” vagy pusztán „kormányváltásnak”, különösen érdekes lehet minden olyan megközelítés, amely az ilyen fogalmi megkülönböztetések szempontjából vizsgálja a hasonló folyamatokat.
A Lengyel Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének professzora, Paweł Ukielski is erre tesz kísérletet legújabb könyvében, amely ugyan az 1989-es közép-európai rendszerváltozásokat elemzi, de következtetései bevallottan kortárs politikaelméleti és nem pusztán történeti relevanciával bírnak. A legfőbb – és sokak számára talán provokatívnak tűnő – következtetés az, hogy a kommunista rendszerek lebontására semmiképp sem a „forradalmi”, hanem sokkal inkább az „ellenforradalmi” jelző alkalmazható (miközben az, hogy a tárgyalt események rendszerszintű átalakulást és nem pusztán a hatalom birtokosainak személyében beállott változást jelentettek, a szerző számára is nyilvánvaló).
Az állítás provokatív jellege – ahogyan azt maga is jelzi – elsősorban abból fakad, hogy az „ellenforradalom” szó mára, nem utolsósorban a fogalomhasználatot Közép-Európában (is) uraló progresszív diszkurzus hatására egyértelműen negatív konnotációt vett fel: a forradalom általában a „jó” változás szinonimája, amellyel szemben az ellenforradalom a „rosszat” vagy a „reakcióst” képviseli. Pszichológiai szempontból teljesen érthető, hogy senki – még az sem, aki egyébként ténylegesen ellenforradalmi törekvéseket képvisel – nem szeretne a rossz oldalon elköteleződni: amiről a magyar olvasónak azonnal eszébe juthat, milyen fontos szerepet játszott magának a rendszerváltozásnak az elindításában az a törekvés, hogy a kommunista ideológusok által „ellenforradalomnak” bélyegzett 1956-os eseményeket előbb népfelkelésként, majd csakugyan „forradalomként” kezelje a történeti emlékezet.
A helyzet azonban az, hogy ez az átkeresztelés maga is elfogadja az általa amúgy elutasított forradalmi ideológia szóhasználatát, vagyis paradox módon foglya marad annak. Mindez ugyanakkor nem elméleti álláspont, hanem a mindennapi verbális harcok, a nyelvért folytatott küzdelem része. A könyv első fejezete ezért alapos szakirodalmi áttekintésre alapozva mutatja be, hogy magának a forradalomnak is hány különböző értelmezése létezik a tudományban, mielőtt rátérne az ellenforradalom – az előzőhöz képest jóval szűkösebb – elméleti irodalmára. Ami a forradalmat illeti, általában elmondható, hogy a legtöbb definíció a gyors, radikális és nem csupán a hatalom megszerzésére, hanem a politikai intézményrendszer teljes átalakítására irányuló törekvéseket nevezi forradalminak. Arról ugyanakkor, hogy ennek feltétlenül erőszakos módon kell-e történnie, illetve, hogy mindenképpen „alulról”, döntően a tömegek kezdeményezésével szükséges-e megvalósulnia, már megoszlanak a vélemények. Hasonlóan vitatott kérdés, hogy egy átfogó, holisztikus ideológia megléte, egyfajta történelmi utópia (ha nem egyenesen szekuláris eszkatológia vagy üdvtörténet) megfogalmazása része-e a forradalom kritériumrendszerének, vagy olyasmi, ami egyes forradalmakban talán megvan, míg másokban hiányzik. A holisztikus ideológiák jelentőségének elismerése természetesen azt is feltételezi, hogy a pusztán politikai forradalmakon túlmenően létezik a forradalomnak egy olyan, great revolutions fogalma is, amely csak a társadalmi-gazdasági-kulturális rendszer totális megújítását nevezi a szó teljes értelmében forradalomnak.
A könyv állítása ezzel kapcsolatban az, hogy a francia forradalom vagy az oroszországi (bolsevik) forradalom mindenképpen az utóbbi kategóriába tartozik. Éppen ezért vethető fel, hogy az 1989-es rendszerváltozások ettől eltérő tendenciát képviseltek. A gyorsaság, az intézmények radikális átalakítása, illetve az ezzel összefüggő szimbolikus gesztusok (a könyv erénye, hogy az utóbbiakat egyáltalán nem tekinti mellékes tényezőknek) természetesen hasonlóak voltak a forradalmi átalakulásokéhoz, de lényegüket tekintve mégiscsak az átfogó ideológiákkal szembeni ellenállást fejezték ki. Ha egyáltalán valamit, akkor a forradalmat – a közép-európai országok esetében kívülről, a Szovjetunió által rájuk kényszerített forradalmi elméletet és gyakorlatot – utasították el, hogy visszatérjenek egy forradalom előtti normalitáshoz. Azt persze Ukielski is helyesen ismeri fel – és ebben a kérdésben a bevett közhelyekkel szemben joggal hivatkozik Joseph de Maistre-re, az ellenforradalom talán legfontosabb teoretikusára – hogy a visszatérés sohasem lehet teljes, hiszen függetlenül attól, hogy az ellenforradalom „megelőző”, „azonnali”, vagy „késői”, tekintettel kell lennie a politikai és a társadalmi élet folyamatos változására. Nem a forradalmi változások előtti „állapot” fenntartásáról vagy helyreállításáról van szó, hanem az azokat megelőző politikai logika rehabilitálásáról. Más szóval – és ez kiváltképp igaz a közép-európai rendszerváltozások esetére – nem lehet eltekinteni attól, hogy esetükben legalább negyven év telt el a forradalmi átalakítás programjának bevezetése és annak felszámolása között. Az viszont mindenképp igaz marad, hogy nem valamiféle sosem látott politikai, gazdasági, társadalmi rend bevezetése volt a céljuk, hanem „szemüket Európára vetették”, és a demokrácia, az emberi jogok és a szabadpiac már régóta létező elveit helyezték szembe a kommunizmus totalitárius, és ebben az értelemben igenis forradalmi igényeivel.
Azon persze érdemes elgondolkodni, hogy az „ellenforradalmi” rendszerváltozások csakugyan mentesek voltak-e minden totalizáló ideológiai kísértéstől. Végül is a demokrácia, különösen annak liberális változata, az egyéni szabadság felsőbbrendűségének hirdetése a közjóval szemben, nem is beszélve a szabadpiac kritikátlan elfogadásáról nem feltétlenül tűnnek kevésbé ideologikusnak, mint a velük rivalizáló kommunista elképzelések. Tény, hogy kevésbé voltak erőszakosak (ami egyáltalán nem mellékes körülmény), és az is igaz, hogy különösen az 1968-as mozgalmak utóhatásaként a Nyugat egyre jogosabban hivatkozott saját nyitottságára, de az is felvethető, hogy globalizáló törekvései vajon nem képviseltek – vagy képviselnek – ugyanolyan kötelezően követendő ideológiai normákat, mint amilyeneket a kommunizmus esetében láttunk.
Az ilyen alapvető ideológiakritikai megfontolásokhoz képest a könyv középső fejezetei némiképp redundánsnak tűnnek: a lengyel, magyar, keletnémet, csehszlovák, román és bolgár rendszerváltozások – egyébként nagyrészt korrekt – ismertetései kevés új információval szolgálnak. Hogy mégsem egészen feleslegesek, az csupán a könyv utolsó fejezetéből derül ki, ahol egészen elképesztő módon jelennek meg az 1989-es évvel kapcsolatos félreértések. A rendszerváltozásokról szóló politikatudományi elemzések ugyanis még abban sem értenek egyet, hogy felülről vagy alulról vezényelt változásokról van-e szó, tárgyalásos átmenetről vagy a tárgyalásos átmenetet előkészítő tömegmozgalmakról, a fennálló hatalmon belül kialakult ellentétekről vagy a hatalommal szemben álló ellenzéki mozgalmak hatásáról, olyan antikommunista – ellenforradalmi – megmozdulásokról, amelyek amúgy egyfajta önkorlátozó módon kerülték a fennálló rendszerrel szembeni nyílt ellenállást.
A „korlátozott ellenforradalom” fogalma ugyanakkor mégsem tűnik teljesen elhibázottnak. Ha sikerülne megszabadítani a forradalom fogalmát annak történetileg tarthatatlan pozitivitásától, és az ellenforradalmat annak retorikai elítélésétől, akkor jogosan várhatnánk, a könyv utolsó mondatát idézve, hogy mindez „olyan új területét nyitná meg az ellenforradalom mint olyan tanulmányozásának, amely a politikaelméletet is gazdagíthatná.”
Paweł Ukielski: 1989 in Central Europe: A Counterrevolution. Palgrave Macmillan, Cham, 2025.
Nyitókép forrása: vov1977 / depositphotos.com




