Az Európai Bizottság másfél év alatt tizenkét egyszerűsítési csomagot terjesztett elő, és a 2026-os munkaprogram jogalkotási kezdeményezéseinek több mint fele valamilyen módon könnyebb, világosabb vagy egyszerűbben végrehajtható uniós szabályozást ígér. A kérdés azonban már nem az, hogy szükség van-e a bürokrácia csökkentésére, hanem az, hogy az állandó jogszabály-módosítás valóban kiszámíthatóbbá teszi-e az európai üzleti környezetet.
Bevezetés
A második von der Leyen Bizottság ciklusának indulásától kezdődően az Európai Unió szabályozási politikájában látványos irányváltás történt. Miközben az előző intézményi ciklust nagyrészt új környezetvédelmi, digitális, vállalatirányítási és ellátásilánc-szabályok elfogadása jellemezte, a 2024-ben hivatalba lépett Bizottság egyik legfontosabb jelszava az egyszerűsítés lett.
A fordulat mögött nem pusztán politikai kommunikáció áll. Az európai vállalkozások évek óta jelzik, hogy a külön-külön indokolható uniós szabályok együttes alkalmazása egyre nehezebben kezelhető megfelelési rendszert hozott létre. A problémát nem feltétlenül egyetlen rendelet vagy irányelv okozza, hanem az egymásra épülő jelentéstételi, adatközlési, ellenőrzési, engedélyezési és dokumentációs kötelezettségek összessége. Ehhez társul a szabályok tagállamonként eltérő átültetése és végrehajtása, valamint az úgynevezett „gold-plating”, amikor egy ország az uniós minimumkövetelményeknél szigorúbb vagy bonyolultabb nemzeti előírásokat vezet be.
A Bizottság maga is elismeri, hogy az uniós joganyag mérete és sűrűsége, valamint az uniós és nemzeti szabályok kölcsönhatása szükségtelen összetettséget, ismétlődő megfelelési terheket és jogi következetlenségeket eredményezhet. A 2026-ban meghirdetett „regulatory deep cleaning”, vagyis szabályozási nagytakarítás ezért már nem néhány elszigetelt jogszabály korrekciójára, hanem az uniós joganyag teljes életciklusának felülvizsgálatára irányul.
Tizenkét csomag másfél év alatt
Az Omnibus olyan jogalkotási csomag, amely egyetlen eljárás keretében több, egymással összefüggő uniós jogszabályt módosít. Elméletileg ez lehetővé teszi, hogy a jogalkotó ne külön-külön kezelje az átfedéseket, hanem egy adott szakpolitikai terület egészét tegye koherensebbé.
2025 februárja és 2026 júniusa között a Bizottság tizenkét ilyen egyszerűsítési javaslatot terjesztett elő. A csomagok a vállalati fenntarthatósági jelentéstételtől és az uniós beruházási programoktól kezdve a közös agrárpolitikán, a vegyiparon, a védelmi beszerzéseken és a digitális szabályokon át egészen a környezetvédelmi engedélyezésig, az autóiparig, az adózásig, valamint az energia- és gumiabroncs-címkézésig terjednek. A Bizottság célja, hogy mandátuma végéig legalább 25 százalékkal mérsékelje a vállalkozásokat terhelő adminisztratív költségeket, a kis- és középvállalkozások esetében pedig 35 százalékos csökkenést érjen el. Ez uniós szinten évi 37,5 milliárd eurós megtakarítást jelentene. A már előterjesztett egyszerűsítési intézkedésektől a Bizottság jelenleg mintegy 18 milliárd euró éves adminisztratív megtakarítást vár.
Ezek imponáló számok, de fontos különbséget tenni a bejelentett, a jogalkotók által elfogadott és a vállalkozások mindennapi működésében ténylegesen megjelenő megtakarítások között. Az előzetesen kiszámított tehercsökkenés ugyanis még nem azonos a könyvelők, jogászok, megfelelési szakemberek és vállalatvezetők által érzékelt egyszerűsödéssel.
Az Omnibus csomagok számos olyan változtatást tartalmaznak, amelyekre egyértelműen szükség volt. Ilyen a papíralapú dokumentáció kivezetése, az azonos adatok többszöri benyújtásának megszüntetése, a vállalati mérethez igazodó arányosabb kötelezettségek kialakítása vagy a különböző adatközlési rendszerek összehangolása. A kisebb vállalatok esetében különösen fontos a szabályozási „továbbgyűrűző hatás” mérséklése. Előfordult ugyanis, hogy egy kisvállalkozás formálisan nem tartozott valamely uniós jelentéstételi kötelezettség hatálya alá, nagyobb üzleti partnere vagy finanszírozója azonban a saját megfelelési kötelezettsége miatt mégis részletes adatokat kért tőle. Így az eredetileg nagyvállalatokra szabott szabályozás költségei közvetetten a kisebb beszállítóknál is megjelentek. Az első fenntarthatósági Omnibus egyik kifejezett célja ennek a hatásnak a korlátozása volt.
Szintén indokolható az uniós beruházási programok egyszerűsítése. A módosított rendeletet 2025 decemberében fogadták el, és az még ugyanabban a hónapban hatályba is lépett. Az új szabályok 26,2 milliárd euróról 29,1 milliárd euróra emelték az InvestEU mögött álló uniós garanciát, egyúttal lehetővé tették az Európai Stratégiai Beruházási Alapból, az Európai Hálózatfinanszírozási Eszköz pénzügyi eszközeiből és az InnovFin, vagyis a kisvállalkozások finanszírozását segítő eszközből megmaradt kapacitások rugalmasabb felhasználását. A kisebb, 300 ezer eurót meg nem haladó műveleteknél csökkentették a jelentendő mutatók számát, az InvestEU végrehajtó partnereinek beszámolási kötelezettsége pedig félévesről éves gyakoriságúvá vált. A Bizottság az adminisztratív megtakarítást mintegy 350 millió euróra, a mozgósítható további köz- és magánberuházásokat pedig legalább 50–55 milliárd euróra becsüli.
Az első kézzelfogható végrehajtási lépés a fentiekkel kapcsolatban egy hónappal ezelőtt, 2026 június 19.-én következett: a Bizottság és az Európai Beruházási Bank Csoport megállapodása 22 milliárd euró új stratégiai finanszírozási kapacitást nyitott meg az InvestEU keretében. A társfinanszírozással együtt ettől mintegy 70 milliárd eurónyi beruházási hatást várnak a jelenlegi uniós költségvetési ciklus végéig, és a bővítés a tervek szerint több mint 130 ezer kis- és középvállalkozás finanszírozási lehetőségeit javíthatja. Mindez azonban még nem jelenti azt, hogy az Omnibus II eredményeként már ténylegesen 50 vagy 70 milliárd eurónyi új beruházás valósult volna meg. Ezek egyelőre mobilizációs célok és előzetes becslések. Az InvestEU 2025 végéig összesen mintegy 397 milliárd euró beruházást mozgósított, de ennek túlnyomó része az Omnibus II hatálybalépése előtt létrejött műveletekhez kapcsolódik. Az egyszerűsítés tényleges eredményét ezért később az mutatja majd meg, hogy gyorsabban jutnak-e el a projektek a finanszírozási döntésig, csökkennek-e a pályázók és a közvetítő intézmények költségei, illetve az új garanciakapacitás valóban olyan beruházásokat indít-e el, amelyek a korábbi szabályok mellett nem valósultak volna meg.
Amikor az egyszerűsítés maga is bizonytalanságot teremt
Az Omnibus megközelítés legnagyobb ellentmondása, hogy miközben a kiszámíthatóság helyreállítását ígéri, a jogszabályok gyors és ismétlődő módosítása maga is jelentős alkalmazkodási költséget okozhat. A vállalatok nem akkor kezdik meg a felkészülést egy új szabályra, amikor az alkalmazandóvá válik. Évekkel korábban informatikai rendszereket szereznek be, adatgyűjtési folyamatokat alakítanak ki, beszállítói szerződéseket módosítanak, tanácsadókat bíznak meg és munkatársakat képeznek. Ha az uniós jogalkotó röviddel a hatálybalépés előtt elhalasztja vagy érdemben átírja a követelményeket, az bizonyos terheket kétségtelenül megszüntet, más költségeket azonban már nem lehet visszafordítani.
Jól mutatja ezt az első fenntarthatósági Omnibus csomag. A Bizottság először az úgynevezett „stop-the-clock” megoldással elhalasztotta a kezdetektől hatalmas vitát kiváltó egyes vállalati fenntarthatósági jelentéstételi és átvilágítási kötelezettségek alkalmazását, majd érdemben is módosította azok hatályát és tartalmát.
Az eredeti cél önmagában indokolt volt. A vállalati fenntarthatósági jelentéstételi irányelv, a CSRD azt kívánta elérni, hogy a vállalatok környezeti és társadalmi teljesítménye összehasonlíthatóbbá és ellenőrizhetőbbé váljon. A vállalati átvilágítási irányelv, a CSDDD pedig arra kötelezte volna a legnagyobb cégeket, hogy saját működésükön túl beszállítói láncaikban is azonosítsák az emberi jogi és környezeti kockázatokat. A probléma nem elsősorban ezekkel a célokkal, hanem a szabályozás összetettségével és arányosságával volt. A CSRD eredeti formájában nagyon sok vállalatot vont volna be a kötelező jelentéstételbe, miközben az alkalmazandó fenntarthatósági standardok rendkívül részletesek voltak. A cégeknek nemcsak saját működésük hatásait kellett felmérniük, hanem azt is, hogy a környezeti és társadalmi változások milyen pénzügyi kockázatot jelentenek számukra. Ez az úgynevezett kettős lényegességi vizsgálat szakmailag indokolható, a gyakorlatban azonban sokszor nehezen értelmezhetőnek bizonyult. Nem volt mindig világos, hogy milyen adatokat kell összegyűjteni, milyen részletesség szükséges, és hogyan kell bizonyítani, hogy valamely fenntarthatósági kérdés nem lényeges. Emiatt a vállalatok gyakran a biztonság kedvéért a szükségesnél több adatot gyűjtöttek és több dokumentációt készítettek. További nehézséget jelentett a jelentések külső hitelesítése. Mivel sem a vállalatok, sem a könyvvizsgálók nem rendelkeztek hosszabb gyakorlati tapasztalattal, bizonytalan volt, hogy az egyes állításokat milyen dokumentumokkal kell alátámasztani. Ez növelte a tanácsadói, informatikai és könyvvizsgálói költségeket. A kötelezettségek ráadásul a kisebb vállalkozásokra is továbbgyűrűztek. Egy kkv formálisan kívül maradhatott a fenntarthatósági jelentéstételi irányelv hatályán, nagyvállalati ügyfelei vagy bankjai azonban a saját jelentéstételükhöz részletes adatokat kérhettek tőle. Ugyanannak a kisvállalkozásnak több partner eltérő formátumban és részletességgel tehette fel ugyanazokat a kérdéseket. Így a szabályozás közvetve éppen azokat a vállalkozásokat terhelte, amelyeket eredetileg mentesíteni kívánt.
A fenntarthatósági jelentéstételi irányelv emellett nem önmagában működött. A vállalatoknak párhuzamosan kellett értelmezniük az uniós taxonómiát, a pénzügyi szektor fenntarthatósági jelentéstételi szabályait és a vállalati átvilágítási követelményeket. Ezek fogalmai, hatályai és adatkövetelményei nem mindig illeszkedtek egymáshoz, ezért ugyanazt vagy hasonló információt több rendszer számára is elő kellett állítani.
A CSDD, vagyis az átvilágítási irányelv esetében más jellegű probléma jelentkezett. A globális beszállítói láncok gyakran több országon és számos közvetítőn keresztül működnek, ezért a vállalatok sok esetben nem rendelkeznek megbízható információval a távolabbi beszállítókról. Fennállt a veszélye annak, hogy a tényleges kockázatok feltárása helyett egyre több kérdőív, nyilatkozat és ellenőrző lista készül. A több dokumentáció azonban önmagában még nem jelenti azt, hogy az emberi jogi vagy környezeti problémák valóban láthatóbbá válnak.
Fontos ugyanakkor elkülöníteni a két irányelv helyzetét. A CSRD alkalmazása már megkezdődött: az első vállalati körnek a 2024-es pénzügyi évre vonatkozóan már adatot kellett gyűjtenie és jelentést kellett készítenie. A későbbi vállalati körök még csak a kötelezettségekre készültek, amikor az alkalmazást elhalasztották, majd sokukat kivették a szabályozás hatálya alól. A CSDDD-t ezzel szemben még egyetlen tagállamban sem alkalmazták a vállalatokra. Egyes nagyvállalatok azonban már megkezdték a felkészülést, illetve meglévő beszállítói és kockázatkezelési rendszereiket a várható uniós követelményekhez igazították. Ez nem az irányelv jogi alkalmazását, hanem előzetes vállalati alkalmazkodást jelentett.
Bárhogy is nézzük azonban, az Omnibus csomag sok vállalkozás számára valódi könnyebbséget hozott, ugyanakkor azok a cégek, amelyek már jelentős összegeket fordítottak adatgyűjtésre, informatikai fejlesztésekre, tanácsadásra és belső folyamatokra, részben olyan szabályokra készültek, amelyeket később alapvetően módosítottak. A tanulság ezért nem az, hogy a fenntarthatósági szabályozás szükségtelen volt. Inkább az, hogy egy túl széles és túl bonyolult rendszer gyors bevezetése után annak visszabontása is költségeket és bizonytalanságot okoz. A jogbiztonság szempontjából nemcsak az számít, hogy milyen mennyiségű kötelezettséget kell teljesíteni, hanem az is, hogy a szabályok mennyire tartósak, érthetők és kiszámíthatók.
Egyszerűsítés vagy dereguláció?
Az Omnibus csomagokkal szembeni egyik legerősebb kritika nem feltétlenül azok tartalmára, hanem előkészítésük módjára vonatkozik. Az első fenntarthatósági csomag javaslatait például nem kísérte teljes körű hatásvizsgálat; a Bizottság két szolgálati munkadokumentumban ismertette a változtatások indokait és bizonyítékait. Az Európai Parlament kutatószolgálata már 2025-ben arra figyelmeztetett, hogy a javaslatok egyszerre vetnek fel deregulációs és jogbiztonsági kérdéseket.
Hasonló vita alakult ki a digitális Omnibus körül. Egy, az Európai Parlament számára készített 2026-os elemzés szerint a teljes körű hatásvizsgálatok és az átfogó nyilvános konzultáció hiánya megnehezíti annak pontos értékelését, hogy a változtatások gazdasági, társadalmi és alapjogi következményei hogyan oszlanak meg az érintettek között. Az elemzés arra is rámutatott, hogy az adminisztratív egyszerűsítés és a szabályozási védelem tartalmi visszavágása között vékony lehet a határ. Ez a módszer egyik alapvető dilemmája. Ha a Bizottság gyorsan akar reagálni a versenyképességi problémákra, lerövidíti az előkészítési folyamatot. Ha azonban a módosításokat nem előzi meg megfelelő hatásvizsgálat, könnyen előfordulhat, hogy egy helyen megszüntetett kötelezettség máshol újabb joghézagot, értelmezési vitát vagy végrehajtási nehézséget idéz elő. Az egyszerűsítés nem jelentheti azt, hogy a jogalkotás maga válik egyszerűbbé a jogalkotó számára, miközben a következmények kezelése az érintett vállalkozásokra és nemzeti hatóságokra marad.
A fogalmak tisztázása azért is fontos, mert nem minden szabálymódosítás tekinthető adminisztratív egyszerűsítésnek. Más dolog megszüntetni egy felesleges jelentést, összevonni két adatbázist vagy egységesíteni egy engedélyezési eljárást, és más dolog szűkíteni valamely jogszabály személyi hatályát, elhalasztani annak alkalmazását vagy mérsékelni a vállalatok anyagi jogi kötelezettségeit. Utóbbi döntések is lehetnek politikailag és gazdaságilag indokoltak, de ezek már nem egyszerű technikai korrekciók. Valójában az eredeti szakpolitikai kompromisszum újranyitását jelentik.
Ha minden ilyen változtatást az „egyszerűsítés” címkéje alatt tárgyalunk, elmosódhat a különbség a bürokrácia csökkentése és a korábban elfogadott környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi, adatvédelmi vagy szociális célok tartalmi újrakalibrálása között. Ez nem azt jelenti, hogy a szabályokhoz nem szabad hozzányúlni. Ellenkezőleg: a rosszul működő vagy aránytalan előírásokat módosítani kell. A demokratikus és jogállami szempontból helyes megközelítés azonban az lenne, ha a döntéshozók világosan megneveznék, mikor csökkentenek adminisztratív terhet, és mikor változtatják meg magát a szabályozási célt vagy a különböző érdekek közötti korábbi egyensúlyt.
Mitől lenne Európa valóban egyszerűbb?
Az európai vállalkozások által érzékelt szabályozási teher jelentős része nem kizárólag az uniós jogból következik. Az irányelvek eltérő nemzeti átültetése, a hatóságok különböző értelmezése, az egymással nem kommunikáló tagállami informatikai rendszerek és a nemzeti többletkövetelmények egyaránt növelhetik a költségeket.
A Bizottság 2026-os szabályozási programja ezért külön foglalkozik a gold-plating visszaszorításával. A tervek szerint a Bizottság a tagállami átültetés korai szakaszában segítséget nyújtana a szükségtelen többletkövetelmények azonosításához, a problémákat pedig az európai szemeszter és az egységes piaci végrehajtási mechanizmusok keretében is vizsgálná. Magyar szempontból ez különösen lényeges. A hazai vállalkozások számára kevés vigaszt jelent, ha egy uniós rendelet elméletileg egyszerűbbé válik, de a hozzá kapcsolódó nemzeti engedélyezés, ellenőrzés vagy pályázati eljárás továbbra is lassú, többszintű és kiszámíthatatlan.
Az egyszerűsítést ezért nem lehet kizárólag brüsszeli jogalkotási projektként kezelni. Annak a tagállami közigazgatásban, az önkormányzati eljárásokban, az uniós források végrehajtásában és a vállalkozásokkal kapcsolatot tartó hatóságok mindennapi gyakorlatában is meg kell jelennie. A következő években az egyszerűsítési politika sikerét nem az mutatja majd meg, hogy hány irányelvet és rendeletet módosítottak. Sokkal fontosabb lesz, hogy csökkent-e a vállalkozások által ugyanarra a célra benyújtott adatok száma, rövidült-e az engedélyezési idő, egységesebbé vált-e a tagállami végrehajtás, és mérséklődött-e a megfeleléshez szükséges külső tanácsadói, informatikai és jogi költség.
Ehhez stabil átmeneti szabályokra, következetes hatásvizsgálatokra és az érintettek tényleges bevonására van szükség. Az uniós intézményeknek konszolidált, könnyen kereshető jogszabályokat és időben elkészülő végrehajtási útmutatókat kellene biztosítaniuk. A tagállamoknak pedig vállalniuk kellene, hogy nem építenek újabb nemzeti bürokratikus rétegeket az egyszerűsített uniós szabályokra. A Bizottság új megközelítése – a „simplicity by design”, vagyis az eleve egyszerűnek tervezett szabályozás – ebbe az irányba mutathat. A 2026-os reform ugyanakkor a gyorsított eljárásokhoz könnyebb hatásvizsgálati formákat is kapcsolna, ami újabb egyensúlykeresést tesz szükségessé a gyorsaság és a jogalkotási minőség között.
Az Európai Uniónak kétségtelenül egyszerűbb szabályokra van szüksége. A túlzott adminisztratív teher forrásokat von el az innovációtól, a beruházásoktól és a növekedéstől, miközben a kisebb vállalkozásokat aránytalanul sújtja. Az egyszerűsítés azonban csak akkor működik, ha a szabályok gyors megváltoztathatósága helyett hosszabb távon kiszámíthatóbbá is teszi őket, ennek eredményeként pedig egy vállalkozás kevesebb idő alatt, kevesebb külső segítséggel és nagyobb jogbiztonság mellett képes megérteni és teljesíteni a rá vonatkozó követelményeket.
Nyitókép forrása: depositphotos.com
