A Visegrádi Együttműködés megújulása?
A magyar külpolitikai szempontjából a Visegrádi Együttműködés hosszú ideig meghatározó szereplője volt a közép-európai politikai koordinációnak, ám az elmúlt évek geopolitikai és ideológiai törésvonalai meggyengítették ezt a szerepet. A legújabb politikai nyilatkozatok ugyanakkor arra utalnak, hogy az együttműködés új alapokon szerveződhet újjá.
A Visegrádi Együttműködés a kelet-közép-európai földrajzi régió meghatározó politikai szubrégióját fedi le, így az európai politika fontos tényezője. 1991-ben (az akkor még) három ország egyértelmű célja volt, hogy segítse egymást az euroatlanti integráció útján, ami egyúttal a demokratikus politikai és piacgazdasági átalakulás párhuzamos folyamatát is jelentette. A négy ország által létrehozott Visegrádi Együttműködés egy többé-kevésbé informális, tudatosan nem intézményesített kezdeményezés volt, amelyet 1991-ben indítottak el a közép-európai integráció gondolatát támogató rendszerváltó vezető politikusok. A Visegrádi Együttműködés azon a meggyőződésen alapul, hogy tagjai nemzeti érdekeik tiszteletben tartása mellett, közös értékeiket felismerve, összehangolt erőfeszítéseikkel növelhetik az esélyeket a közösen elérni kívánt eredmények megvalósítására.
A 2004-ben teljessé vált euroatlanti integrációt követően, és az együttműködés ciklikus „megfáradása” során a négy ország „csúcs”-korszakát a közös kihívásként értelmezett 2015-ös migrációs válság idején élte meg. Ekkor a négy kormány egy korábban laza együttműködési fórumot fegyelmezett blokká alakított át, amely a biztonságot a határok szuverén ellenőrzéséhez és a politikai döntéshozatal szabadságához kötötte. A 2015. szeptemberi közös nyilatkozat elutasította minden kötelező és állandó újraelosztási rendszert. Magyarország vészhelyzeti törvények és rendőri fellépés segítségével válaszolt, miután a kormány „biztonságiasította” az illegális migráció kérdését. Varsó, Prága és Pozsony nem a magyar jogi megoldásokat vették át; sokkal inkább egy hasonló politikai keretezést alkalmaztak, amely a szuverenitást, a rend fenntartását és a területi ellenőrzést a nemzetbiztonság középpontjába emelte, miközben Brüsszel áttelepítési terveivel szemben határozták meg saját álláspontjukat.
A 2015-ös migrációs válságot követően a négy ország eltávolodott egymástól, az ideológiai különbségek jobban előjöttek, majd a 2022-es orosz–ukrán háború, valamint az ahhoz való eltérő viszony mély törésvonalakat hoztak létre. Lengyelország és Csehország egyértelműen atlantista álláspontja szembekerült Magyarország és részben Szlovákia oroszbarát megközelítésével. Annak ellenére, hogy az elmúlt négy év súlyos helyzetbe hozta a V4 jövőjét is megkérdőjelezve az együttműködést, azt látni kell, hogy a formáció 1991 óta kialakította azt a diplomáciai rugalmasságot és a „nézeteltérés művészetét”. Így, ha az országok nem osztják egymás véleményét egy területen, az nem jelenti az adott politikai területen folytatott együttműködés végét, és azt sem, hogy a nézeteltérés átterjedne más területekre. Voltak olyan időszakok is, amikor a „Visegrád-csoport passzívvá vált”, mert az egyik vagy a másik ország kilógott a sorból, vagy mert a csoport tagjai között feszültségek alakultak ki. Ilyen időszak volt a jelenleg véget érőnek látszó időszak is, amelyet a magyar kormánytól való külpolitikai elhatárolódás jellemzett a többiek részéről. Történt ez annak ellenére, hogy például Szlovákiával kapcsolatban a saját magát pragmatikusnak nevező magyar külpolitika került minden Robert Ficonak kínos vagy érzékeny – de egyébként a magyar külpolitikai írott, vagy íratlan alapvetései szempontjából nemzeti érdekhez sorolható (mint a magyar kisebbségek védelme) – ügyet.
A 2026 áprilisi magyar országgyűlési választásokat követően viszont gyökeres fordulópont látszik. Abban nincsen semmi meglepő, hogy az új Tisza kormány elkötelezett egy erős Visegrádi Együttműködés újjáépítésében, hiszen a V4 nagyon sokszor főleg magyar „projekt” volt és az Orbán-kormány is mindig kiemelte annak kulcsszerepét. Magyar Péter – kormányfői beiktatása előtt – egy áprilisi sajtótájékoztatón a Visegrádi Együttműködés esetleges bővítésének gondolatát is felvetette. A sajtótájékoztatón javasolta, hogy a Visegrádi Együttműködést egyesítsék a Slavkov-formátummal, amely Ausztria, Csehország és Szlovákia közötti együttműködési keret. Ez a megközelítés nem csak egy zárt, négytagú blokkban, hanem egy rugalmasabb, többszereplős regionális együttműködésben gondolkodik. Ezzel kb. egyidőben, Robert Fico elhíresült közelmúltbeli X-posztja is azt jelzi – a négy ország kormányfői közösen nyilatkozták, hogy várják az új magyar kollégájukat a V4 megerősítésében, hogy a régió politikai szereplői ismét értéket látnak a közép-európai koordinációban, még ha annak formája és mélysége egyelőre nyitott kérdés is.
A kulcskérdés tehát nem az, hogy lesz-e V4, hanem az, hogy milyen formában. Egy szoros, egységes blokk helyett inkább egy differenciált, tematikus együttműködés körvonalazódik, amely bizonyos ügyekben (pl. energia, infrastruktúra, gazdasági versenyképesség) újra képes lehet közös fellépésre.
Az energia területén való együttműködés kapcsán 2026. május 20-án Donald Tusk Magyar Péterrel való találkozása során hangsúlyozta, hogy Varsó segítséget és együttműködést tud nyújtani a régiónak az energiabiztonság terén, hogy Kelet-Közép-Európa az energiaellátás tekintetében a lehető legönellátóbbá váljon.
A találkozó során továbbá a lengyel elnök egyértelművé tette, hogy Lengyelország érdekelt a Visegrádi Együttműködés megújításában, hiszen elmondása alapján közös nézeteket és érdekeket vallanak. Tovább Donald Tusk tett egy kijelentést, ami nagy súlyt is adott az együttműködésnek. Kijelentette a találkozót követő sajtótájékoztatón, hogy azon kell dolgozniuk, hogy Kelet-Közép-Európát olyan hellyé tegyék, ahol az egész kontinens sorsa alakul.
A jelenlegi nemzetközi környezet – amelyet globális szinten fokozódó bipolaritás, regionálisan pedig multipoláris dinamika jellemez – szintén növeli a közép-európai koordináció jelentőségét. A V4 egy megerősített formában akár „minilaterális platformként” is új szerepet ölthet, amely rugalmasan képes alkalmazkodni az eltérő nemzeti érdekekhez. Mivel a korábbi konfliktusok jelentős része sokszor politikai, személyi ellentétekből is fakadt, a Visegrádi Együttműködés újjáélesztése első lépésének egyike a bizalom újjáépítése kell, hogy legyen.
Nyitókép forrása: V.Sonnek.seznam.cz / depositphotos.com
