A XX. század második felétől a nyugati jövőértelmezések a hanyatlás vagy fennmaradás dilemmája köré szerveződtek. Spengler ciklikus pesszimizmusától Toynbee adaptív optimizmusán és a geopolitikai realisták hatalmi egyensúly-elméletein, Fukuyama liberális univerzalizmusán, Huntington civilizációs pluralizmusán át Kurzweil technológiai szingularitás-víziójáig és Harari narratívaközpontú civilizációértelmezéséig terjednek.
A XX. század második felétől a nyugati politikai és történeti gondolkodás egyik központi dilemmájává vált a kérdés, vajon a Nyugat globális hegemóniája tartósan fennmaradhat-e vagy a történelem logikája szerint elkerülhetetlenül hanyatlás következik? A vita szellemi hátterében jelentős szerepet játszott Oswald Spengler ciklikus civilizációelmélete, amely a civilizációk életútját organikus fejlődési mintázatként írta le. Spengler szerint a felemelkedést szükségszerűen követi a kulturális kimerülés és a hanyatlás, ami alapjaiban kérdőjelezte meg a nyugati fejlődés lineáris, folyamatos előrehaladásba vetett hitét.
Ezzel szemben több angolszász gondolkodó nem fogadta el a történeti determinizmust. Arnold J. Toynbee a civilizációk sorsát a „kihívás és válasz” dinamikájában értelmezte. Meglátása szerint egy társadalom ereje abban rejlik, képes-e kreatív, adaptív válaszokat adni a belső válságokra és külső fenyegetésekre. A hanyatlás tehát nem végzet, hanem a kreatív kisebbség kudarcának következménye. Toynbee értelmezésében a Nyugat jövője nyitott kérdés marad, amely az intézményi és kulturális alkalmazkodóképességen múlik.
Carroll Quigley más irányból közelített: figyelme a hatalmi struktúrákra és az elit-hálózatokra irányult. Szerinte a modern világpolitika nem pusztán ideológiák vagy nemzetállamok versenye, hanem összetett intézményi és kapcsolati rendszerek működése. A nyugati dominancia fennmaradása a pénzügyi, politikai és diplomáciai hálózatok koordinációjától függ, amelyek gyakran a formális politikai kereteken túl működnek. Ebben az értelmezésben a történelem nem ciklusok vagy nagy narratívák mozgása, hanem strukturális erőviszonyok és döntéshozatali mechanizmusok eredője.
A geopolitikai realizmus Henry Kissinger és Zbigniew Brzezinski munkásságában kapott hangsúlyt. Kissinger a vesztfáliai államrendszer hagyományára támaszkodva a hatalmi egyensúlyt és a diplomáciai racionalitást tekintette a nemzetközi rend stabilitásának alapjának. A világrend fenntartása számára nem morális, hanem stratégiai kérdés volt: a konfliktusok kezelése a nagyhatalmak közötti egyensúly megőrzésén múlik. Brzezinski e gondolatot továbbfejlesztve Eurázsia geopolitikai jelentőségét hangsúlyozta. A globális befolyás kulcsa szerinte az eurázsiai térségben rejlik, ahol a politikai, gazdasági és demográfiai erőforrások koncentrálódnak. A világpolitika így egy dinamikus stratégiai térként jelenik meg, ahol az alkalmazkodás és az előrelátás meghatározó.
A hidegháború lezárultával Francis Fukuyama optimista diagnózist fogalmazott meg: a liberális demokrácia ideológiai győzelme szerinte a történelem új korszakát nyitotta meg. Állítása nem az események végét jelentette, hanem azt, hogy a nagy ideológiai alternatívák kimerültek, és a liberális-demokratikus berendezkedés univerzális modellé válhat. Ezzel szemben Samuel P. Huntington azt hangsúlyozta, hogy a jövő konfliktusai nem ideológiai, hanem civilizációs törésvonalak mentén bontakoznak ki. A kulturális identitások és történeti hagyományok tartós erőt képviselnek, amelyek nem oldódnak fel a globalizációban. Így míg Fukuyama univerzalista optimizmust képviselt, Huntington a pluralitás és a kulturális különbségek realitására hívta fel a figyelmet.
A diskurzus új dimenzióját jelentette a technológiai perspektíva. Raymond Kurzweil a technológiai fejlődés exponenciális jellegéből kiindulva a szingularitás elméletét fogalmazta meg, amely szerint a mesterséges intelligencia és a biotechnológia radikálisan átalakítja az emberi lét feltételeit. Ebben a nézőpontban a civilizáció jövője nem elsősorban geopolitikai vagy kulturális kérdés, hanem technológiai fordulat eredménye. Yuval Noah Harari pedig arra mutatott rá, hogy a civilizációk kollektív narratívák és közös hiedelmek mentén szerveződnek. A jövő alakulása attól is függ, milyen történeteket mesélünk önmagunkról, hogyan értelmezzük az emberi identitást, a hatalmat és a fejlődést a biotechnológiai és információs forradalom korában.
Összességében a XX. század második felétől kibontakozó nyugati jövőkoncepciók nem egységes elméletet alkotnak, hanem egymással vitázó és egymást kiegészítő perspektívák hálózatát. A civilizációk ciklikus értelmezése, az adaptív történetszemlélet, a hatalmi hálózatok elemzése, a geopolitikai realizmus, a liberális optimizmus, a civilizációs pluralizmus és a technológiai transzformáció mind hozzájárulnak ahhoz a komplex gondolati mezőhöz, amely a Nyugat és az emberiség jövőjét próbálja értelmezni. A kérdés így nem pusztán az, hogy fennmarad-e a nyugati dominancia, hanem az is, milyen szerkezeti, kulturális és technológiai feltételek között alakul át a globális rend a XXI. század során.
Valamennyi elgondolás közül azonban talán a legmegdöbbentőbb Samuel P. Huntington közel három évtizeddel ezelőtti gondolataira visszatekintenünk. „A Nyugat jövője és más társadalmakra gyakorolt befolyása nagyrészt attól függ, hogy képes-e megbirkózni (…) a tendenciákkal, melyek természetesen a muzulmán és ázsiai erkölcsi fölény veszélyével fenyegetnek. A Nyugat kultúráját a nyugati társadalmakon belüli csoportok is veszélyeztetik. Ilyen veszélyforrást jelentenek azok a más civilizációkból érkező bevándorlók, akik az asszimilációt elutasítva továbbra is az anyaország értékeit, szokásait és kultúráját képviselik és hirdetik. (…) A vallásos hit, a vallásgyakorlás és az egyházi tevékenységekben való részvétel hanyatlik Európában. (…) A kereszténység talajvesztése hosszú távon komolyan veszélyezteti a nyugati civilizáció jövőjét.” (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása 525–526.)
