A francia önkormányzati választások jelentősége
Egy-egy uniós tagállam helyhatósági választásaival kapcsolatban általában nem gondolnánk, hogy az illető ország határain túlmenően érdeklődésre tarthatnának számot. Franciaország esetében azonban a március 15-én és 22-én lezajlott választások eredményeire mégis jelentős nemzetközi érdeklődés övezte. Ez korántsem meglepő, hiszen ez volt az utolsó olyan alkalom a 2027-es elnökválasztás előtt, amikor a francia választópolgárok az urnák elé járulhattak. Az igazi tét tehát 2027, hiszen egy év múlva a jelenleg második mandátumát töltő Emmanuel Macron, az V. köztársaság alkotmányának értelmében, nem indulhat újra.
A helyhatósági választások mint az elnökválasztás főpróbája
Első látásra ugyan igen nehéz a két, a francia politikai életet talán a leginkább meghatározó demokratikus folyamat között igazán összefüggéseket látni. Hiszen a két szóban forgó szavazás alapvetően másról szól, amennyiben a polgármesterre leadott voks nem feltétlenül a mögötte álló politikai pártnak szól (már amennyiben az illető valamely párt színeiben indul).
Azonban a tét a helyhatósági választások esetében is országos szintű is egyben. Egyrészt azért, mert valamennyi, országos szinten érvényesülni, sőt, kormányozni igyekvő pártnak szüksége van helyi beágyazódásra. Másrészt pedig, az előbbivel szoros összefüggésben, mert a szeptemberben esedékes szenátusi választásokon közvetett választójoggal választják őket, egy ún. „nagy, vagy kiemelt választókból” álló választói testület (collège de grands électeurs) által. 2003 óta a 348 tagot számláló Szenátus felét háromévente újítják meg. Márpedig ennek az választói testületnek az önkormányzati testületek által delegált egyes képviselők is tagjai. A pártok önkormányzati beágyazódásának, illetve a helyi testületben képviselt arányuknak ily módon tehát jelentős következménye lehet országos szinten is.
Azonban ez az alulról építkezés korántsem egyszerű, hiszen hosszú munkát és kitartást követel. A Nemzeti Tömörülés nemzetgyűlési frakcióvezetője, Marine Le Pen, pontosan erre hívta fel a figyelmet az önkormányzati választások másnapján, kiemelve, hogy ugyan pártja a közel 35 000 településből csupán 57 olyan városban és faluban győzött, amely 3500 lakosnál többet számlál (ami 48 polgármesterrel több, mint 2020-ban), de ezen felül az önkormányzati képviselőik számát is több, mint háromszorosára emelték (827-ről 3121-re).
Ki került ki győztesen a választásokból?
Már a választások második fordulójának éjszakáján, az egyes pártok nevében felszólalók kivétel nélkül győztesnek nyilvánították az általuk képviselt pártformációt. Ez az általános lelkesedés azonban természetesen árnyalandó. Egyrészt azért, mert Franciaország önkormányzati térképe nem tükrözi a szavazók által nemzeti szinten kinyilvánított pártpreferenciákat, többek között a fentiekben kifejtett okok miatt.
A másik ok pedig nyilvánvalóan a már javában folyó elnökválasztási kampány, amiben valamennyi párt, és persze igencsak érthető módon, minden felkínálkozó alkalmat megragadva helyezkedni kíván.
A jelenlegi francia politikai palettát az egyszerűség kedvéért nagy politikai blokkokra felosztva megállapíthatjuk, hogy:
- Országos szinten továbbra is a klasszikus két pólusú megosztottság látható: a „hagyományos”, ma már mérsékeltnek mondható jobb- és baloldal számszerű győzelmével. A baloldal több nagyvárosban, így Párizsban, Marseille-ben, Lille-ben, Reims-ben, vagy akár Strasbourg-ban is győzelmet aratott, azonban Brest-ben, Toulouse-ban a jobboldal győzött, felváltva ezzel a sokszor több évtizedes baloldali vezetést.
- Ugyan a legnagyobb érdeklődés a két szélsőséges párt, a Nemzeti Tömörülés és az Engedetlen Franciaország felé fordult, egyikőjüket sem tekinthetjük igazán győztesnek. A szélsőségek felé egyre inkább elmozduló választói szimpátia ugyan országos szinten igen látványos adatokat mutat, a két említett part helyi szinten csak a kis- és közepes méretű településekben, és ezeknek is csak viszonylag elenyésző részében kerültek a polgármesteri székbe. Emmanuel Macron és formációja ugyan mindent megtesz a francia politikai paletta két szélső felén elhelyezkedő part diabolizálása érdekében, a választópolgárok politikai preferenciáit ez a stratégia nem látszik befolyásolni. Sőt, a programját az elmúlt időben egyre inkább az etnikai közösségek elkülönülésére (communautarisme) alapozó Engedetlen Franciaország antiszemita megnyilvánulásai ellenére is elért néhány konkrét, igencsak szimbolikus eredményt (pl. Saint-Denis és Roubaix városai). A szélsőjobboldal, mint fentebb láthattuk, szintén megerősítette a pozícióit. A 2027-es elnökválasztás esélyeseként mért Nemzeti Tömörülés célja nyilvánvalóan az, hogy megmutassák önkormányzati szinten, hogy mire lennének képesek országos szinten, amennyiben a választópolgárok egy év múlva az urnákban is megerősítik a felmérésekben kinyilvánított preferenciájukat.
- A leginkább vesztes formációkat egyrészt a macronista Renaissance párt, másrészt pedig a Zöldek jelentik. Ez utóbbiak 2020-ban, hatalmas meglepetést okozva, hat nagyobb város vezetését is elnyerték (Grenoble mellett, ahol már 2016 óta zöld irányítás volt). Ez alkalommal azonban csupán Tours-t és Lyon-t sikerült megtartaniuk. Emmanuel Macron centrista formációja ugyan a vártnál kevésbé rossz eredményekkel végzett, azonban a választópolgárok szankciója itt is érvényesült.
Mégis mit lehet mindebből következtetésként levonni az egy év múlva esedékes elnökválasztásokkal kapcsolatban?
- A 2024-es előrehozott nemzetgyűlési választásokra létrejött baloldali Új Népfrontot már gyakorlatilag mindenki eltemette. (A sors furcsa fintora, hogy a „sokszínű baloldalt” (gauche plurielle) meghirdető volt kormányfő, Lionel Jospin, a választások második fordulójának napján hunyt el, életének 88. évében). A baloldal ilyetén széthúzása azonban nem mindenütt érvényesült: az Engedetlen Franciaország jelöltjeivel több településen is koalícióra léptek a baloldal egyéb képviselői, ugyan több-kevesebb sikerrel (Toulouse-ban nem, míg pl. Nantes-ban talán ennek köszönhető a baloldali győzelem.
- Egy másik lehetséges megállapítás, hogy minél nagyobb vitát kavar egy párt, annál jobban odafigyelnek rá. Erre példa az Engedetlen Franciaország többször is egymást követő antiszemita megnyilvánulásai, amelyek nem, vagy nem egyértelműen tükröződtek a választások eredményeiben. Sőt, az ifjúságot ők tudták igazából megszólítani.
- Szintén fontos kérdés annak a vizsgálata, hogy mennyiben érvényesült a demokrácia ebben a döntő politikai pillanatban? Hiszen nemigen voltak (vagy csak elszórtan) viták, Emmanuel Macron és a kormány pedig teljesen távol tartotta magát ezektől. A közel 35000 település 68%-ában csak 1 lista indult, a választásoknak tehát kézzel fogható tétje nem volt. Ezzel együtt azonban mégsem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy a franciák nagy részének elege lenne a politikából. Az önkormányzati választás köztudottan a demokratikus részvétel első lépcsőfoka. 900000 jelölt volt ez alkalommal, ami hatalmas szám. Nagy részben pedig olyan állampolgárokról van szó, akik a köz érdekében akarnak dolgozni, alacsony juttatásért.
Mivel ez volt az utolsó alkalom az elnökválasztásig, hogy a franciák az urnákhoz járulhattak, érthető módon valamennyi elemző az elnökválasztásra vonatkozó előrejelzéseket igyekszik kisilabizálni a helyhatósági választások eredményeiből.
Holott talán pontosan az országos szinten jelentkező hozzáállással ellentétes viselkedést figyelhettünk meg a helyhatósági választások esetében: a közel 35000 településnek 60–65 %-a megerősítette pozíciójában az addig az egyes falvakban, városokban őket képviselő polgármestereket. Ezzel szemben országos szinten pontosan ennek az ellenkezőjét figyelhetjük meg, miszerint az állampolgárok leginkább el akarják távolítani a hatalmon lévőket. Nagy valószínűséggel újra a „nem valakire, hanem valaki ellen szavazok” attitűdje fog itt is előtérbe kerülni.
Nyitókép forrása: Studioclover / depositphotos.com
