A magyar neveléstudomány egyik legnagyobb alakja, Fináczy Ernő 1860-ban született Budán. Családja pénzügyekkel foglalkozott, édesapja munkahelyváltása miatt nyolcéves korában a család Pécsre költözött, ahol a ciszterci gimnáziumban tanult. 1872-ben költöztek vissza a fővárosba, ahol a középiskolát befejezve 1877-ben jelentkezett a budapesti egyetem bölcsészeti karára. 1880-ban végzett latin és ógörög tanárként, majd ebben a szakmában is dolgozott öt éven át középiskolákban, Pancsovában és a budapesti 7. kerületi főgimnáziumban.
1885-ben ugyan munkahelyet váltott, de maradt a közoktatás vonzásában: a Vallás- és Közoktatásiügyi Minisztériumban foglalkozott középiskolák ügyével, 6 évvel később pedig már az Országos Oktatásügyi Tanács előadója lett, amely az akkori Magyar Királyság legmagasabb szintű közoktatáspolitikai testülete volt. Ekkoriban igen komolyan foglalkozott külföldi középiskolákkal (ösztöndíjasként francia és német területek is járt), valamint a hazai középiskolák helyzetével, azok modernizációs lehetőségével, amivel kapcsolatban meg is jelent műve „A magyarországi középiskolák múltja és jelene” címmel 1896-ban. A korabeli pedagógiai életnek nem csupán kutatóként és tanárként volt kiemelkedő alakja, az1892-ben megalakult Magyar Pedagógiai társaságnak az 1900-as években 21 évig volt elnöke.
1901-ben nevezték ki az egyetemen professzorrá a Pedagógia Tanszéken, ahol neveléselméleti, didaktikai és neveléstörténeti előadásokat tartott. A posztot Lubrich Ágosttól vette át, aki korábban az ő tanára volt az intézményben. Egyetemi munkásságában kiemelt szerepet játszott a neveléstörténeti előadásai, amelynek igen bőséges és nagy gonddal összeállított változatát saját maga készítette el. Öt nagy könyve jelent meg 1906 és 1934 között, kezdve „Az ókori nevelés történeté”-től a „Neveléselméletek a 19. században”-ig. Ezen művek nem csupán a kor egyetemi hallgatónak, hanem a szélesebb olvasóközönségnek is eljuttatta a neveléstörténet nagy korszakainak ismeretét, több kiadást is megélt művekként nagy siker övezte őket.
1905-ben a már korábban említett Országos Oktatásügyi Tanács ügyvezető alelnöki pozícióját kapta meg, melyet egészen az első világháború utánig, 1919-ig tartott meg. Ebben a minőségében tanügyi reformok, tantervi utasítások vagy éppen vizsgaszabályzatok kidolgozásában tevékenykedett.
Mindezek mellett egy időben az egyetemen dékánként (1912–1913) és az intézmény rektoraként is dolgozott (1927–1928), valamint a Magyar Tudományos Akadámiának is tagja volt.
A közoktatás felsőadminisztrációjában és a tanárképzésben betöltött szerepe okán többször találkozott a korszak legismertebb és legnagyobb oktatáspolitikusával, Klebelsberg Kunóval, többek között segédkezett a miniszternek 1924-ben, a reálgimnáziumokat létesítő törvény szövegezésében is. Bár mindketten kiváló szakemberek és komoly munkamorált képviselő emberek hírében álltak, kapcsolatuk igencsak fagyos és ellenséges volt.
Fináczy nem tartotta egyenes embernek Klebelsberget, kétszínűnek, zsarnoknak és hazugnak tartotta, miközben oktatásügyi eredményeit elismerte. Összetűzésbe került vele humángimnáziumokban némileg háttérbe került klasszikus nyelvek miatt, Fináczy meggyőződése szerint az ógörög nyelv ismerete nélkül a műveltség elszegényedik. Klebelsberggel soha nem rendezték a viszonyukat, a miniszter halála kapcsán is annyit jegyzett meg, hogy „temetése alkalmával egyetlen könnycsepp nem volt látható” [Fináczy Ernő: Művek (vál.), Tudós tanárok, tanár tudósok / Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2000, 136.]
1930-ban ment nyugdíjba egyetemi állásából. Ő maga az 1930-as években írta meg emlékiratait, amiben részletesen ír gyermekkoráról, családja életéről, iskoláiról, tanáriról és sok állomáshelyének élményeiről, tapasztalatiról. Keresztény ember volt, katolikusnak nevelték, és bár saját bevallása szerint nem járt gyakran templomba, erkölcsös emberként élte életét, miközben tisztelte más emberek vallásosságát
Élete vége felé több volt diákja sajtó alá rendezte egyetemi előadásainak szövegét. Két mű született ekkoriban, először a Didaktika (1935) és az Elméleti Pedagógia (1937), utóbbi viszont csak a halála után jelent meg, egykori diákjai bánatára.
1935-ben hunyt el Budapesten, sírja a Farkasréti Temetőben található.
Nyitókép forrása: Márton Ferenc / Wikimedia.org
A bejegyzés a Fináczy Ernő Oktatáskutató Központ megbízásából készült.
