Vége felé jár az augusztus. Bár nem volt könnyű nyara az Európai Uniónak, ilyenkor mégis erősebb a remény, hogy az európai döntéshozók kipihentebben, egy lépéssel hátrébbről és higgadtabban, a tényhelyzetet jobban figyelembe véve alakítják a következő időszak eseményeit. Jó eszközt adhat ehhez az Európai Unió statisztikai szolgálatának, az Eurostatnak a most megjelent kiadványa,[1] amely áttekinti az EU-nak a világban elfoglalt helyzetét jellemző legfontosabb társadalmi és gazdasági mutatókat.
Ha komolyan akarjuk venni az európai együttgondolkodást és együttműködést, akkor csakis két lábbal a földön állva és nem ideologikusan érdemes helyzeteket és adottságokat elemezni. Az Eurostat összeállítása közel száz oldalon mutatja be az Unió helyzetét leíró legfontosabb társadalmi-gazdasági mutatókat. A döntéshozók munkáját is segítendő, az alábbiakban ezek közül veszek górcső alá néhányat.
Az első ilyen kiemelt jelentőségű mutatószám a termékenységi ráta. A vonatkozó adatok sajnos lesújtók. Az uniós arányszám (az egy nőre jutó gyermekek átlagos száma) az 1960-as évek közepétől folyamatosan csökkent, s az 2022-ben már a másfelet (a pontos érték 1,46) sem érte el. Ez röviden azt jelenti, hogy az uniós belső népszaporulat évtizedek óta csökken, s az messze nem elegendő a lakosság megtartására sem. Az európai lakosság fogyásának ütemén ugyan látszólag javít, hogy uniós átlagos várható élettartam magas (81,5 év), sőt az elmúlt tíz évben további négy évvel nőtt. Ez a kétségtelenül örömteli érték azonban, együtt olvasva a fentiekkel, valójában egy erősen öregedő társadalom képét mutatja. Ez a helyzet pedig társadalombiztosítási szempontból súlyosbodó terhet jelent az uniós tagállamok költségvetésének kiadási oldalára nézve. A társadalmi folyamatok és az azok következtében előálló gazdasági hatások tehát erősen kedvezőtlenek Európa szempontjából.
A második kiemelt mutatószám az EU gazdasági teljesítményéhez kapcsolódik. Az Eurostat adatai szerint 2023-ban az Unió a világ GDP-jének 14,7%-át adta, azaz nagyjából fej fej mellett volt az Egyesült Államok teljesítményével (14,8%), azonban már ekkor jelentősen elmaradt Kínáétól (18,8%). Mielőtt ezt az adatot kielégítőnek találnánk, érdemes mellé tenni a hozzá tartozó dinamikus mutatószámot: az éves GDP-változást – vagyis azt, hogy az EU gazdasága miként fejlődik, különösen a versenytársakéhoz képest. E tekintetben az látható, hogy az EU a 2010-es évtizedben sajnos leszakadt a versenyben. A világátlag ebben az időszakban éves 3–3,5%-os GDP-növekedés volt, az Unió pedig az évtized során végig ez alatt mozgott, 0,5–1%-os értékekkel. Kitörési pillanatnak tűnt a COVID utáni gazdasági felpattanás 2020-ban, amikor az EU is képest volt ugyanarra a 6,3%-os éves növekedésre (de nem többre), mint a világ egésze. Sajnos ezt követően az Unió ismét a leszakadási pályára állt be: míg a 2023-as adatok alapján a világ gazdaságai átlagosan 2,7%-os növekedést produkáltak, az Unió mindössze 0,4%-ra volt képes. Érdemes megnézni továbbá az Eurostat tíz évre aggregáltan számított, teljes növekedési mutatóját is. A helyzet sajnos így még lehangolóbb: míg a világ átlagos gazdasági fejlődése tíz év alatt kereken 31% volt, addig az EU csak alig több mint 18%-ot (18,2%) tudott hozni. Ez nincsen a világátlag 60%-a sem! Az európai versenyképesség csökkenése több mint nyilvánvaló. Ezek a számok már nem a lemaradásról, hanem az egyértelmű lecsúszásról tanúskodnak. Jóllehet a GDP/fő mutatók alapján Európa továbbra is az egyik legjobb hely a világon, az fenti adatok azonban napnál világosabban mutatják Európa gazdasági akcióképességének folyamatos gyengülését és az Unió geopolitikai térvesztését.
A versenyképesség alakulását jelentősen befolyásolni képes terület a kutatás és fejlesztés (research and development – R&D). A Eurostat által közölt számok sajnos e tekintetben sem megnyugtatók. A világ legjobban teljesítő országai (Izrael, Dél-Korea és az Egyesült Államok) 3,6–6%-ot költöttek kutatás-fejlesztésük és innovációjuk támogatására 2022-ben, addig az EU ugyanebben az évben mindössze 2,27%-ot tudott felmutatni. Ez az érték az Unió esetében ráadásul az elmúlt tíz évben alig nőtt (ugyanez a mérőszám 2012-ben alig valamivel 2% felett volt). Úgy tűnik tehát, hogy azon a területen, ahol nagyot lehetett volna dobbantani egy intenzív és átgondolt forrásallokációval, az Unió sajnos a „langyos víz” stratégiáját választotta – már amennyiben a tétlenség stratégiaként értékelhető… A világ élbolya pedig, nem meglepő módon, tovább fokozta az előnyét.
Végül, megéri figyelemmel lenni az energetikai helyzetre is, hiszen a modern gazdaság működésének és fejlődésének kulcsa az energia rendelkezésre állása. A most közölt publikáció adatai szerint 2022-ben az EU összesen 54 milliárd GJ energiát importált, amellyel szemben mindössze egy 18 milliárd GJ-os energiaexportra volt képes. Magyarán szólva az EU energiaimport-szükséglete kereken háromszor akkora, mint az exportképessége. Ez a világon egészen egyedülálló mértékű függőséget jelent. Egyetlen jelentős ország sem annyira kitett az energiaimportnak, mint az Unió. Sőt, éppen fordított a helyzet például az Egyesült Államok vagy Oroszország tekintetében: ezen országok energiaexportja meghaladja importszükségletüket. Az USA esetében a különbség kisebb, Oroszország esetében viszont jelentős mértékű. Fontos hozzátenni, hogy Kína is nettó energiaimportőr. Természetesen adja magát ezért, hogy az egyébként hagyományosan az orosz energiahordozókra utalt Európa nem nyomásgyakorló, hanem éppen ellenkezőleg, kiszolgáltatott helyzetben van: az uniós szankciók miatt kieső orosz energiahordozó-többlet könnyen piacot találhat magának Kínában, Európának pedig máshonnan kell energiaszükségletét fedeznie. Nem bonyolult meglátni, hogy az amerikai exportképesség ezzel egyidejűleg könnyedén utat talál magának az EU piacára, méghozzá a politikai kötöttségek és gazdasági szükségszerűség (kínálati oldali szűkösség) miatt, akár az orosznál jóval magasabb áron is. És lássunk csodát: a napokban nyilvánosságra hozott amerikai–uniós kereskedelmi megállapodás[2] egyik eleme éppen ez: az EU a következő három év során 700 milliárd euró összegben tervez LNG-t, olajat, valamint nukleáris alapanyagokat és termékeket beszerezni az Egyesült Államoktól – a közlemény pedig nem is rejti véka alá, hogy a cél ezzel is hozzájárulni az orosz kőolaj- és földgázimport kiváltásához. Az Egyesült Államok a teljes függőségben lévő Európával a legjobb üzletet kötötte. A saját szempontjából. Újra bebizonyosodott, hogy a brüsszeli politikai-ideológiai kényszerpálya kiszolgáltatottságot teremt, amelyet minden világpolitikai játékos könyörtelenül ki fog használni.
A helyzet tehát úgy áll, hogy Európa sajnos sem társadalmi, sem gazdasági, innovációs vagy energetikai oldalról nem ütőképes. Ezek a rideg tények, amelyeket figyelembe kell venni az európai döntéshozóknak a politikai kapcsolatok alakításakor, különben újabb és újabb „osztályfőnöki órákon” találjuk magunkat, s nemcsak Washingtonban, hanem Pekingben is. Hasznos lépés lenne ehhez az uniós költségvetés átgondolása és a tagállamok érdekeit szolgáló kialakítása és megerősítése, valamint Ukrajna pénzügyi támogatásának felülvizsgálata.
A Montecuccolinak tulajdonított régi, bölcs mondás szerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Márpedig pénz csak két forrásból származhat: vagy a gazdasági teljesítményből, vagy hitelből. Minekutána Európa saját gazdasági teljesítménye nem teszi lehetővé Ukrajna finanszírozását, marad a hitel mint elméleti lehetőség. Nagy kérdés, hogy az európai döntéshozók gondolnak-e, illetve milyen választ adnak arra a kérdésre, hogy járható-e ez az út Európa számára.
Források
[1] Eurostat 2025.
[2] The White House 2025.
Felhasznált irodalom
Eurostat (2025): Key Figures on the EU in the World. Publications Office of the European Union. Online
Kende Tamás szerk. (2025): Bevezetés az Európai Unió politikáiba. Budapest: ORAC–ELTE.
OECD (2025): OECD Economic Surveys. European Union and Euro Area 2025. Paris: OECD Publishing. Online
The White House (2025): Fact Sheet: The United States and European Union Reach Massive Trade Deal. The White House, 2025. július 28. Online
