A mai gyermekek sem másak, mint nagyszüleink voltak.
A mobiltelefon használata körüli viták lassan csillapodnak: ahogy egyre több kutatás jelenik meg a témában, lassan mindenki belátja a korlátozás nélküli telefonhasználat káros hatásait. Ha még valahol hiányzik a konszenzus, az a szabályok betartatásának gyakorlati megvalósítása. S amikor a hatáskör megáll, és az iskolai szabályokon túl nézünk, felmerül a kérdés: de mi lesz otthon? Mit tehetünk, ha az iskola előtt és után nem változik semmi, és továbbra is a digitális készülék adta virtuális valóságban tölti legtöbb idejét a fiatal? S marad-e más, mint a szülői edukáció, a társadalmi párbeszéd, hogy elérjük, hogy az új generációk egy egészséges gyermekkorban nőjenek fel és a társadalomba beilleszkedni tudó felnőtté váljanak?
De amíg 2025-ben még mindig van olyan kritikája a NAT-nak, hogy „több digitalizációra van szükség”, addig nem spórolhatjuk meg a vitát: a munkaerőpiaci versenyképesség nem a köznevelés alapcélja, hanem annak egy sokadik következménye, hiszen csak a tudásszerzésre, személyiségfejlődésre, műveltség- és kompetenciafejlesztésre épülhet. A munkaerőpiacon és a társadalomban való boldogulásnak pedig nem az az alapfeltétele, hogy készségszinten tudnak-e a fiatalok eszközöket használni vagy jó promptot írni a nagy nyelvi modelleknek, sokkal inkább, hogy érett, egészséges személyiségekké válnak-e, akiknek alkalmazkodó- és szociális készsége, problémamegoldó és mérlegelőképessége megfelelő, valamint hajlandóak és képesek tanulni, fejlődni. Ezek elsajátítására pedig nem feltétlenül van szükség mesterséges intelligenciára vagy számítógépre az osztályteremben. Bár egy bizonyos életkor után jó, ha ezeket szabályozott környezetben ismerik meg, tanulják meg kezelni, de nem lehet ez az iskola elsődleges küldetése, és nem helyettesíti az alapvető tudást és kompetenciákat, társas munkaformákat.
A legújabb technológiák mellett az egyénekről is szeretjük azt hinni, hogy sokat változtak, és hogy az új generációk „digitális bennszülöttek”. Pedig a mai gyermekek nem sokkal különböznek, mint a 30–40 vagy 200 évvel ezelőtt születettektől. Az evolúciónk nem fejlődött ilyen gyorsan és nagy léptékben: az emberi szervezet és annak igényei nem változtak radikálisan – a környezet, ami körülveszi a magzatot és a kisgyermeket (és az ő családját), az viszont igen. S a legtöbb változás egyszerűen visszavezethető a digitális innovációk használatának elterjedésére. Az első években észrevétlen események közül néhány példa:
- A szülők kevesebbet beszélnek, énekelnek vagy olvasnak a csecsemőnek, a kisgyermeknek, hiszen egyszerűbb helyette egy videót vagy a televíziót elindítani, s bele sem gondolnak, hogy a kötődésére és beszédkészségére is óriási (káros) hatással vannak ezzel.
- Kevesebbet mozognak a gyermekek, ha az addiktív, képernyő előtt való játékra időt adunk nekik, hiszen órákra érdekes tartalommal kötjük le őket mozdulatlanul, ami sokkal gyorsabban és nagyobb dózisban képes dopaminnal ellátni szervezetüket, így a természetes, mozgásigényes játék kevésbé lesz vonzó számukra. Ez idegrendszeri visszamaradottsághoz, leépüléshez vezet, ami később mind a kognitív, mind a pszichés fejlődésre negatív hatással lesz.
- A túlzott digitális eszközhasználat miatt kevesebb időt töltenek a fiatalok társaságban, redukálódik a személyes interakció, ezzel megváltozik a kommunikációs és társas kultúra, ami egyenesen vezethet elmagányosodáshoz és a szociális készségek hiányához.
Ezek mellett érdemes-e még arról beszélni, hogy van-e helye az iskolában digitális eszközöknek. A megfelelő korosztályi kitétellel lehet, hiszen bár óvodás korban és még az általános iskola első éveiben sem indokolja semmi (sőt, kutatások inkább ellenzik a képernyőhasználatot), de az idősebb korosztályok képzésébe már beépíthető. Viszont egészen addig nem érdemes a virtuális valóságba belépnie egy fiatalnak, míg annak felelősségteljes, észszerű használatára nem képes, és amíg a valóságérzékelése nem stabil. Hiszen az internetnek köszönhetően tényleg minden egy kattintásnyira van tőlünk: erőszak, csalások, hazugságok, bántalmazás és radikális csoportnyomás is. Ezek megszűréséhez, kezeléséhez egy érett hozzáállásra és biztos tudás birtoklására van szükség: hogy a valótlant, a gyanús dolgokat egyértelműen meg tudjuk különböztetni az igazságtól.
S mit tehet az iskola, a köznevelés, hogy valóban az „Élethez” szükséges kompetenciákat fejlessze? Hogyan készítsük fel a fiatalokat, hogy minden kihívást jól kezelő, önállóan gondolkodó felnőttek legyenek?
Először is a megfelelő testmozgás elengedhetetlen a megfelelő idegrendszer fejlesztéséhez. Ebben az iskola – bár pótolni nem tudja, ami 6 éves korig kimarad – sokat tehet, és kötelessége is tenni, hiszen megfelelő idegrendszer nélkül a tanulás, koncentráció szinte elképzelhetetlen.
Szintén elengedhetetlen és a felnőtt korban is igaz, vágyunk rá, hogy tartozzunk valahová. Ezért ragaszkodunk családunkhoz, barátainkhoz és szeretteinkhez, jó esetben hazánkhoz is. Egy egészséges személyiségnek szüksége van minőségi emberi kapcsolatokra és stabil identitásra: társadalmi, nemzeti identitásra egyaránt. Utóbbinak csak egyik feltétele, hogy a történelmi, természeti, irodalmi, nyelvi kincseinket megismerje mindenki iskolás évei alatt. Egy másik mód a kultúra szerves beépítése a mindennapokba, már az első évfolyamoktól, a szülőket is bevonva. S ehhez nem kell különleges iskolatípusokra vagy pedagógusokra gondolni, könnyen átadható a kultúra valamilyen képesség- és személyiségfejlesztő tevékenység során is, csak keressük saját hagyományainkban a megoldást: például a népi játékok adhatnak tanítást az együttműködésre, a csoportdinamikára; a néptánc a ritmusérzéket, a mozgáskészséget, a szabálykövetést és az érzelmi intelligenciát is fejleszti; a közös húsvéti tojásfestés pedig nemcsak a kézügyességre van jó hatással, hanem ha a népi hagyományoknak megfelelően végzik, akkor a közösséget is építeni tudja. De a szövést, fonást, csipkeverést is említhetnénk, ami nemcsak népművészeti örökségeink elsajátítása, hanem a koncentrációképesség, a matematikai és algoritmikus gondolkodás kiváló fejlesztője is.
Ez a néhány példa is azt bizonyítja, hogy az alapkészségek elsajátításához nincs szükség digitális eszközökre, mesterséges intelligencia integrálására. Először a természetes intelligenciát kell olyan szintre hozni, hogy az egyén gond nélkül kezelje a virtuális valóság adta lehetőségeket és kihívásokat.
Megannyi iskolai ünnepségen hangzik el az idézet: „A legtöbb, amit a gyermekeinknek adhatunk: a gyökerek és a szárnyak”. És mégis megfeledkezünk a gyökerek fontosságáról, amelyek egyszerre megtartóak a legnagyobb viharban is, emellett éltetik, segítik a növekedést.
A jelen cikk első változata a a Corvinák oldalon jelent meg.
