A szakirodalom viszonylag egységes abban, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia politikai gépezetének működtetésében kitüntetett szerepet tulajdoníthatunk a császár-király Ferenc Józsefnek. A történészek és jogtörténészek többször kiemelték, hogy kiterjedt felségjogainak köszönhetően, alkotmányos viszonyok ide vagy oda, lényegében Ausztriában és Magyarországon is az uralkodóé maradt a politikai főhatalom, nem is beszélve a közös kül- és katonapolitikáról, amely területeken még kevésbé érvényesült a törvényhozó testületek (delegációk) ellenőrző szerepe. A Ferenc József személyére fókuszáló politikatörténeti kutatások tehát több, mint indokoltak – ezekhez nyújthat segítséget az alább bemutatandó, szűk körben ismert forrástípus.
Az 1867. decemberi alkotmány 14. §-a értelmében Ausztriát rendeleti úton is lehetett kormányozni, a századfordulón gyakran sor is került erre. Magyarországon elvileg jobban meg volt kötve az uralkodó (illetve mindenkori kormány) keze, 1905–1906 folyamán Ferenc József mégis mindenféle retorzió nélkül oszlatta fel többször is a törvény betűjével ellenkező módon az Országgyűlést. A dualista korszak magyar kormányai egyértelműen jobban függtek a király kegyétől, mint a parlamenti többségtől, valamint az uralkodó a törvényhozás folyamatára is jelentős ráhatással bírt (előszentesítési jog). Fontos hangsúlyozni, hogy formálisan a nyugat-európai alkotmányos uralkodók is rendelkeztek Ferenc Józseféhez hasonló jogokkal, viszont egyrészt a Monarchia speciális szerkezete, a két birodalomfél közötti állandó háttéralkuk kényszere az informális és íratlan szabályok szerint működő politikai fórumokon, valamint a magyar és az ausztriai belpolitika sajátosságai olyan kulcspozícióba helyezték az uralkodót, hogy felségjogaival a gyakorlatban is folyamatosan élni tudjon és kisebb volumenű politikai ügyekben is övé legyen a végső szó.
Aki tehát a dualizmus kori politikatörténet kutatására adja a fejét, előbb vagy utóbb, de egyszer biztosan bele fog botlani Ferenc Józsefbe. Ennek fényében nem meglepő, hogy a korszakról szóló szintézisek rendszerint jól összefoglalják az uralkodói felségjogokat, hangsúlyozzák Ferenc József szerepét az egyes politikai szituációkban és legismertebb jellemvonásait is megemlítik. Ezek ellenére konkrétan Ferenc Józsefre fókuszáló, átfogó kutatásokkal még adós a magyar történettudomány. Az elmúlt száz év alatt számos német, angol és francia nyelvű életrajz született személyéről, magyarul viszont mindösszesen kettő, inkább ismeretterjesztő – igaz, annak kiváló –, mintsem alapkutatásokon nyugvó biográfia olvasható a trónon leghosszabb ideig ülő uralkodónkról (Somogyi Éva 1989-es, illetve Gerő András 1988-as kötete – utóbbi több kiadást is megért, legutóbb 2016-ban). Miután alakja viszonylag jól ismert, felvetődik a kérdés: érdemes-e egyáltalán Ferenc József kapcsán új alapkutatásokba kezdeni? A történettudomány tapasztalatai egyértelműen azt mutatják, hogy újabb forráscsoportok bevonásával egy-egy kutatási téma, ha nem is kerül teljesen új megvilágításba, lényegesen árnyalható. Mindez Ferenc József esetében is érvényes, különösen ami a Magyarországra fókuszáló vizsgálatokat illeti. Ilyen új források lehetnek a császár-király szárnysegédeinek a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban őrzött naplókönyvei.
A különböző fegyvernemekből a legfőbb hadúr közvetlen szolgálatára kirendelt szárnysegédek (adjutánsok) rendszerint négyen voltak, akik közül mindig ketten álltak szolgálatban. Bár szorosan véve a fiatal, tehetséges tisztek katonai funkciót láttak el, valójában nemcsak Ferenc József fegyveres kíséretét képezték, hanem amolyan mindenesként álltak uruk rendelkezésére és titkárként is megállták a helyüket. Feladataikat a főadjutáns, Eduard von Paar, Ferenc József egyik legfőbb bizalmasa koordinálta. A szárnysegédeknek hajnali 3-kor kellett elfoglalni szolgálati helyüket Ferenc József lakosztályának bejárata előtt, és amíg az uralkodó este nyugovóra nem tért, a rendelkezésére álltak. Ők bocsájtották be az uralkodóhoz érkező tisztviselőket és politikusokat, olykor a családtagokat is Ferenc Józsefhez, illetve minden nyilvános szereplésére elkísérték urukat szerte a birodalomban. A magyarok közül a legismertebb adjutáns kétségkívül Horthy Miklós, aki 1909–1914 között szolgált közvetlenül Ferenc József mellett. Emlékirataiban a legmélyebb tisztelttel beszélt néhai királyáról, és bizonyára ezzel magyarázható az is, hogy kormányzóként sok tekintetben Ferenc Józsefet tartotta mintának (például a Kormányzói Kabinetiroda és a Kormányzó Katonai Irodája szervezeti felépítésekor).
Belső utasításra a naplókönyveket 1895. január 1-től kezdték el vezetni, értelemszerűen gótbetűs német kézírással. Sajnos csak az 1895–1904 és az 1908–1916 közötti időszakról maradt fent 14 kötet. Az éppen szolgálatban lévő szárnysegédek napról-napra időrendben feljegyezték, hogy az uralkodó mikor kelt fel és mikor tért nyugovóra, mikor étkezett, mikor merre járt, mikor zajlottak értekezletek vagy minisztertanácsok a részvételével, kiket fogadott és milyen hosszú ideig. Persze azt, hogy például a magyar miniszterelnök egy-egy audienciája során konkrétan miről beszélt a királlyal, nem tudjuk, de azért annak is fontos információértéke van, hogy milyen gyakran találkozott az uralkodóval, és nyilván az sem mindegy, hogy 5 vagy 50 percet töltött a dolgozószobájában. A naplókönyvek azt a nem különösebben meglepő helyzetet is hűen tükrözik, hogy az alapvetően Bécsben időző Ferenc József többet érintkezett az ausztriai politikusokkal. Ezt ellensúlyozta az őfelsége személye körüli miniszter, aki a magyar kormány kapcsolattartója volt az uralkodó mellett, és a naplókönyvekből látható, hogy kiélezett politikai helyzetben akár naponta többször is beszélt Ferenc Józseffel.
A naplókönyvek természetesen azt is megmutatják, mennyit időzött Ferenc József Magyarországon – ez a századforduló éveiben átlagosan évi 60–70 nap. Nagyon jól rekonstruálhatók a császár-király protokolláris programjai, az udvari ceremóniák, a külföldi vagy a birodalmon belüli utazások, a gödöllői és ischli vadászatok. A századfordulón a naplókönyvek alapján egyértelműen látszik, hogy Ferenc József alapvetően Schönbrunnban lakott, reggelente behajtatott a Hofburgba, teendői végeztével pedig vissza Schönbrunnba, ahová csak akkor mentek utána politikusok, ha komolyabb probléma adódott. Látható például, hogy Kállay Béni közös pénzügyminiszter (magyar vonatkozású ügyekben a király egyik legfontosabb tanácsadója) 1899. február 15-én hajnali fél 4-kor nyert bebocsátást Ferenc József lakosztályába – aznap később a király menesztette Bánffy Dezső miniszterelnököt, és más forrásokból tudjuk, hogy Kállaynak kulcsszerepe volt ebben. Amikor Magyarországon tartózkodott az uralkodó, akkor is megfigyelhető, miszerint Gödöllőn töltötte az estéket és az éjszakákat, napközben pedig bekocsizott (vagy vonatozott) a kvázi munkahely budai palotába. Persze a naplókönyvekből sem derül fény mindenre, hiszen volt, ahová még a szárnysegéd sem követhette urát, így például Schratt Katalin nevét hiába is keresnénk a lapok között…
Az, hogy például egy kormányválság idején az aktuális minisztereken kívül még melyik befolyásos politikusokat fogadja a király, azért is jelentős hírértékkel bírt, mert nyilván csak közülük kerülhetett ki az új kormányfő, hiszen Ferenc József a miniszterelnöki megbízatást először mindig szóban adta a kiszemeltnek. Éppen ezért a hírlapok is igyekeztek naprakészek lenni és közölték az audiencián fogadott politikusok névsorát. Ez alapvetően nem volt nyilvános (Ferenc József egyébként is híresen megvetette a zsurnalisztákat), így a szemfüles újságírók igyekeztek „tűzközeli” informátorokra szert tenni, vagy más praktikákhoz folyamodtak. Amikor a király a budai palotában volt, az érkező hintókat figyelték, amikor pedig Bécsben maradt, akkor a bécsi vonatokon próbáltak a magyar politikusok nyomára bukkanni (akik emiatt sokszor inkognitóban utaztak). Az is megesett, hogy az egyházpolitikai küzdelmek során, amikor az uralkodó bizalma megrendült a Wekerle-kormányban és napokon keresztül zajlottak az új kabinet összeállításával kapcsolatos tárgyalások, Zichy Nándor gróf, a konzervatív-katolikus ellenzéki főúr felküldette és üresen parkoltatta címeres fogatát a palotánál, hogy az újságok arról írjanak, beszélt a királlyal… Könnyen belátható tehát, hogy a sajtónál a szárnysegédi naplókönyv jóval megbízhatóbb forrás, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy ki, mikor és milyen hosszan beszélhetett az uralkodóval.
Ugyan a forrástípust bemutatja egy 1969-ben a bécsi egyetemen megvédett, viszonylag rövid disszertáció (Ingrid Zellner: Die Tagebücher der Flügeladjutanten Kaiser Franz Josephs I.), a munka kiadatlan maradt és tudomásunk szerint a naplókönyveket eddig sem az osztrák, sem a magyar kutatók nem használták Ferenc Józseffel kapcsolatos vizsgálódásaik során. Reméljük, hogy ez mielőbb meg fog változni.
Pontos lelőhely:
Österreichisches Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv (Bécs)
Kabinettsarchiv, Kabinettskanzlei, Direktionsakten, Tagebuch der Flügeladjutanten Seiner Majestät. (Band 49–62.)
A kép forrása: Ferenc József audiencián fogadja Tisza István miniszterelnököt (MEK, http://mek.oszk.hu/01900/01905/html/index237.html)
