Kisfaludy Sándor (1772–1844), a 19. század első harmadának termékeny és különösen a dunántúli literátus birtokos nemesség körében népszerű költője, drámaírója a császári és királyi hadsereg tisztjeként a franciákkal szemben végigharcolta a 18. század utolsó néhány évét. Kisfaludy befolyásos dunántúli birtokos nemesi családba született és a korban jellemző módon jogi-hivatali pályára szánta apja, ő azonban kalandvágyból hamarosan a katonaságot választotta. Először rövid ideig Erdélyben szolgált a 2. Sándor Lipót huszárezredben, az akkori szokás szerint önköltséges hadapródként, majd 1793-tól alhadnagyként, Zala megye javaslatára felvételt nyert a bécsi magyar nemesi testőrségbe. Innen azonban 1795-ben, renitens viselkedése miatti büntetésből, többedmagával áthelyezték az alacsony presztízsű 1. helyőrségi ezredbe. Az ezredet segédcsapatokkal együtt Milánó védelmére rendelték. Rövid ostrom után azonban a Sforza-kastélyban berendezkedett védők kapituláltak. Kisfaludy is francia fogságba esett, ahonnan egy fogolytranszporttal Franciaország felé indították. A második koalíciós háború idején a rajnai fronton, immár egy német gyalogezredben szolgálva, ismét szembekerült a franciákkal, majd 1800-as leszerelését követően a vidéki gazdálkodó nemesség életét élte: megházasodott, majd az akkor Zalához tartozó Sümegen telepedett le. 1809-ben, amikor Ausztria kirobbantotta az ötödik koalíciós háborút a Zala megyei inszurgens lovasság őrnagyává, József nádor mint a nemesi felkelés fővezére pedig szárnysegédévé választotta a veterán tisztet. Ezt követően azonban Kisfaludy végleg szögre akasztotta a kardját.
A francia háborúk során szerzett élmények meghatározónak bizonyultak az írással kacérkodó művelt, fiatal katonatiszt számára: többek között ebből táplálkozott első nyomtatásban megjelent kötete, az 1801-es Himfy’ szerelmei is, amellyel egyik pillanatról a másikra berobbant a hazai irodalmi köztudatba. Az 1796. március 26. és szeptember 27. közötti időszakot felölelve, a milánói garnizonba vezető út, az ostrom, majd a fogság és az abból való szabadulás történetét Kisfaludy egy irodalmilag megformált naplóban is megörökítette, amely azonban életében nem került publikálásra. A napló maga ugyan nem egykorú egodokumentum, ugyanis azt szerzője valamivel később rendezte egységes szöveggé, részben korábbi jegyzeteit, barátjának, Skublics Imrének (1771–1830) írott leveleit felhasználva, részben pedig az emlékezetére hagyatkozva.
E napló valódi kincsesbánya, nem csupán a Kisfaludy biográfiáját és szépirodalmi munkásságát tanulmányozó irodalmárok, de a francia háborúk korszakával foglalkozó történészek számára is. A hadtörténészek a milánói ostrom és a garnizonezredek mindennapjainak leírását, a hadtudományi gondolkodás iránt érdeklődők a francia köztársasági hadsereg, illetve a cs. k. reguláris hadsereg működését összehasonlító és bíráló részeket találhatják benne figyelemre méltónak. A politikai gondolkodás története felől nézve a szöveg értékét mindenekelőtt Kisfaludynak a francia forradalom eszméivel és az első direktórium működésével kapcsolatos megjegyzései adják. Ami eszme- és kultúrtörténeti szempontból igazán egyedülállóvá teszi a szöveget, az a francia köztársaság ünnepeivel, politikai rítusaival kapcsolatos reflexió. A korabeli Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság rendi reprezentatív ceremóniáihoz képest radikális újítást jelentő francia forradalmi ünnepkultúráról a kor hazai referáló sajtója alapvetően szelektív, leíró jellegű beszámolókat közölt, a forradalom- és köztársaságellenes pamflet- és prédikációirodalom pedig egyértelműen negatív képet festett. A forradalom radikalizálódását követően a különféle privát műfajokban, anonim kéziratokban és a titkostársasági nyilvánosságban ugyan megfogalmazódhattak pozitív vélemények is, ám a fokozódó hatósági represszió nem kedvezett ezek széleskörű terjedésének. A megszállt területeken, illetve Franciaországban rendezett ünnepekről a Kisfaludyéhoz hasonló személyes élményeken alapuló beszámolók ugyanakkor nemigen állnak rendelkezésünkre.
A napló szerint Kisfaludy két ünnepségnek is tanúja volt fogsága helyszínén, a Provence-ban található Var megye Draguignan városában. Bár a napló a két ünnep időpontját néhány nap pontatlansággal jegyezte fel, ám könnyen kideríthető, hogy ezek közül az egyik megtartott „szabadság ünnepe” (fête de la liberté), míg a másik a „idősek ünnepe” (fête des vieillards) volt, amelyeket thermidor 9–10-én, illetve fructidor 10-én tartottak meg. Mindkét ünnepet a köznevelés rendszerét szabályozó ún. Daunou-törvény vezette be, amelyet 1795. október 25-én (avagy a IV. év brumaire 3-án) a thermidori konvent fogadott el, ami a Robespierre hatására a Nemzeti Konvent által elfogadott II. év. floréal 18-i (1794. május 7.) ünneprendet váltotta le. Az új, rendszerességre és a racionalizálásra törekvő szabályozás hét „nemzeti ünnepet” vezetett be (a köztársaság, a hitvesek, a hála, a földművelés, a szabadság és az idősek ünnepeit). A Daunou-törvény mögött Mona Ozouf francia történész szerint azonban továbbra is J. J. Rousseau tekintélye húzódott meg. Míg Kisfaludy a „szabadság ünnepének” menetét részletesen leírta, addig az „idősek ünnepéről” szóló beszámolója töredékes, naplójában még az ünnepség nevét sem említette. Ez utóbbi kapcsán csupán egyetlen ünnepelem, a gyermekek számára szervezett harcias játékok, versenyek bemutatására szorítkozott.
A „szabadság” ünnepéről a napló 1796. augusztus 4-i bejegyzésében a következőket olvashatjuk: „Valamikor tehát Innepe van a’ Frantzia Köz: társaságnak, a’ város piatzán a’ város háza előtt (Maison Comune), a’ hol a’ Municipalité, minden helynek egyetlen egy Magistratusa, gyüléseit tartja, zöld ágokból, bokrokbol, és virágokbol egy Oltár Készűl, mellynek közepén a’ Frantzia köz: Társaság, egy pántzélos, sosakos, paisos bajnoknak melj képében áll, környűlvéve a’ három szinű Nemzeti Zászlókkal, és a’ Hadnak eszközeivel. A’ melj kép alá ez van irva: Republique Francaise une et indivisible; a’ Zászlókon pedig: Liberté, Egalité. Az oltár előtt pedig egy asztal, mellyen első nap egy aranyos Korona, a’ második nap pedig Robespierre feje vala. – Nap nyugott felé azután a’ Trombita harsogása között ki jönnek a’ Municipalis Tisztek a’ közönséges házból (ezeknek külömböztető jelek egy széles, hármas szinű melj pántlikából áll) és az oltár előtt egy deszka-emeletre hágnak, a’ hol a’ nép őket környűl veszi. Ekkor rövideden, és valóban tsábitó ki fejezésekkel fel olvastatik a’ népnek a’ Köz: Társaságnak felállitása; a’ mire a’ nép öröm lármával, és tapsolással felel. – Azután az első nap el-olvastatván a’ Királyság’ ledöntésének rövid története, a’ Municipalis Tisztek a’ trombitának harsogása alatt az asztalhoz menének, és ki fejszével, ki kaszával, ki ásóval, ki kapával a’ Koronát öszve törék, vagdalák; a’ második nap hasonló képpen fel olvastatván a’ Frantziák’ szörnyetegjének megölettetése, a’ Municipalis Tisztek égő fáklyával (melly Robespierrenek életét jelenté) az asztalhoz menének, és karddal öszve vagdalván annak fejét, ott a’ fáklyát elolták. – És igy azután a’ trombita harsogása, mozsarak’ durrogása, és a’ népnek öröm lármája mind a’ kétszer végét szakasztá az Innepnek.”
Az augusztus 29-i bejegyzésben a másik ünnepség kapcsán pedig ez áll: „Ma délután, hogy ki menék a’ város’ környékeibe sétálni, […] különös néző-játék állitá magát elejbém: Innepe lévén ma ismét a’ Frantzia Köz: Társaságnak, a’ városi gyermekek játszottak; és játékjokat újnak, és egyszer ’s mind igen réginek találtam. Hét egész tiz eszntendős korbéli gyermekek két felé osztván magokat bizonyos meszszeségre, és igy két ellenséges Hadat formálván, egymásra tüzesen parittyáztak; és a’ melly rész tovább ki tudá állani a’ kő-esőt, az vala a’ győző, és a’ másik fogva adá magát. Sok közülök vérig vala ebesitve, és még is mulatságát találá benne. […] – – Egy más helyen egy más tsoport meg igy mulatá magát: Egy kokast, melly ők edgyütt vevének, le kötének egy kis tzövekhez, és azt hatvan lépésnyiről dobálták kővel; a’ ki a’ kokast azután agyon dobta, azé lett a’ préda, és haza vitte.”
Kisfaludy nem állt meg a látottak figyelmes rögzítésénél, hanem kísérletet tett arra, hogy a Draguignanban megfigyelt ünnepségeket és játékokat politikai-társadalmi funkcióik oldaláról is értelmezze. A két ünnepség interpretációja együttesen rajzolja ki azt a képet, ahogy a naplóíró a francia forradalmi ünnepségek működésére tekintett. Kisfaludy az új típusú francia nemzeti ünnepségek lényegét abban ragadta meg, hogy „az új Constitutio szerént tsak a’ közönséges Társaságnak innepei, mellyek tudniillik valamelly nagy történetnek emlékezetére rendeltettek, közönségesek”. Ezekben mindenekelőtt olyan szekularizált kollektív ünnepi rítusokat látott, amelyek a vallásszabadság garantálásával együtt alkalmas eszköznek bizonyultak arra, hogy a közös alkotmányos értékeket közvetítve a felekezeti megosztottságból fakadó vallási fanatizmusnak gátat szabjanak és megakadályozzák a polgárok közötti „viszszálkodást, és veszekedést, és gyakran háborút, és vér ontást”.
Az idősek ünnepe kapcsán a város környékén megfigyelt harcias gyermekjátékok, illetve az ezek apropóján megidézett párizsi versenyek kapcsán egy másik aspektusát hangsúlyozta az ünnepségek politikai és társadalmi jelentőségének. Kisfaludy a köztársaság által intézményesített különféle nyilvános játékokra és jutalmakért folytatott versenyekre mint a klasszikus antikvitás (olimpia, cirkusz, diadalmenet) mintáiból táplálkozó új típusú látványosságokra tekintett. Míg a gyermekek szabályozott erőszakon alapuló kollektív játékait mint a katonai nevelés iskoláit mutatta be, addig az ifjak számára rendezett nyilvános versengés lényegét azok dicsőségszerző tettekre serkentő hatásában ragadta meg.
Kisfaludy összességében tehát világosan felismerte a tisztán polgári karakterű állami-nemzeti ünnepségeknek a honpolgári nevelésben, a politikai közösség integritásának és kollektív identitásának megerősítésében játszott szerepét. Sőt szenvedélyes óhajként megjelent a naplóban a mintakövetés lehetősége, a Rákos mezején összegyűlt, s a király jelenlétében különféle jutalmakért versengő magyar ifjúság álomszerű politikai víziója is.
