A 2022-es félidős választások tanulságai és következményei
Bár az amerikai félidős – szövetségi kongresszusi, illetve különféle tagállami – választásokra már több, mint két hónapja került sor, a választások következményei még az új év, 2023 elején is szolgáltak meglepetésekkel.
Az eredmények túlnyomó része persze már hetek óta ismert: a szövetségi Kongresszus képviselőházában (melyet a sajátos amerikai hatalommegosztási rendszerben kétévente teljes egészében újraválasztanak) a korábbi szűk demokrata párti többséget azzal szinte hajszálpontosan megegyező szűk republikánus többség (222:213) váltotta. A Szenátusban (melynek kétévente körülbelül egyharmada kerül újraválasztásra) a demokraták megőrizték minimális többségüket, bár ez az eredmény a választások napja után is többször módosult: először a georgiai kétfordulós választás (az amerikai választási rendszer további komplikáló tényezője, hogy az egyes tagállamok részletszabályai eltérhetnek egymástól) második fordulója után úgy tűnt, hogy a demokraták eggyel még növelni is tudják szenátusi helyeik számát, ám néhány héttel később Kyrsten Sinema arizonai szenátor bejelentette, hogy elhagyja a pártot és függetlenként folytatja tevékenységét, ami a demokrata frakció létszámát visszavitte a választások előtti 50-re, pusztán a hivatalban levő alelnök ilyenkor döntő szavazatával biztosítva számukra a többséget a 100 fős Szenátusban.
Az új (az ország történetében 118.) Kongresszus 2023. január 3-án kezdte (volna) meg működését, ám, az amerikai politika bel- és külföldi követőinek nem kis megrökönyödésére, a Képviselőház már mindjárt alkotmányosan előírt első feladatának teljesítésénél, ami az új házelnök megválasztása lett volna, nem várt nehézségekbe ütközött. A nagyhatalmú (az elnöki utódlási rangsorban közvetlenül az alelnök után következő) házelnöki poszt várományosa, az előző Kongresszusban az akkor kisebbségben levő Republikánus Párt frakcióvezetői posztját betöltő Kevin McCarthy kaliforniai képviselő ugyanis sem az első, sem az azt követő további 13 szavazási forduló során nem tudta megszerezni az érvényesen leadott szavazatok többségét. Egészen szombat hajnalig kellett várni arra, hogy McCarthy a 15. szavazási forduló után diadalmasan magasba emelhesse a házelnöki hatalmat jelképező kalapácsot. Arra, hogy a Képviselőháznak ne sikerüljön már az első szavazáskor elnököt választania, legutóbb száz éve, 1923-ban volt példa – arra, hogy ez 15 fordulót vagy többet igényeljen (nem túl biztató módon) 1859-ben, közvetlenül a polgárháború kitörése előtt.
Mindennek oka a Republikánus Párt jobbszárnyán helyet foglaló mintegy 20 ultrakonzervatív képviselő „lázadása” volt, akik több jelentős engedményhez kötötték az új házelnök támogatását. A főáramú sajtóban megjelenő értékelések többsége szerint olyan, általában Donald Trump elkötelezett hívei közé tartozó képviselőkről van szó, akiket (a volt elnökhöz hasonlóan) elsősorban saját népszerűségük, illetve médiabeli láthatóságuk növelése motivált, konzervatív kommentátorok azonban rámutatnak arra, hogy a lázadók követeléseinek legalább egy része hozzájárulhat a Képviselőház működésének átláthatóbbá tételéhez (a törvényjavaslatok megvitatására szánt idő növelése, a „salátatörvények” mellőzése), illetve a konzervatívok számára fontos fiskális fegyelem helyreállításához (adóemelések megnehezítése, költségvetés egyensúlyba hozása). A jobboldalnak tett engedmények, melyek magukban foglalják a házelnök leváltásának megkönnyítését is, azonban komoly konfliktusokat vetítenek előre, nemcsak a Republikánus Párton belül, hanem a megosztott kormányzat különböző ágai (a Képviselőház és a továbbra is demokrata többségű Szenátus, illetve a Fehér Ház) között is. Ezeknek az amerikai bel-, illetve a világpolitikára való potenciális kihatásaira később még visszatérünk.
Az előbbi epizód, illetve a tágabb értelemben vett választási eredmények azonban több szempontból is jól jellemzik az amerikai belpolitika jelenlegi helyzetét: a két nagy párt közötti fej-fej melletti versenyt, amelyben egyik sem tud tartós, meggyőző fölényre szert tenni; a pártok erőteljes belső megosztottságát; és az általános bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot és gyakori döntésképtelenséget, ami az előbbiekből következik. Az amerikai politikatörténetet az államalapítástól a múlt század végéig hagyományosan egymást követő „pártrendszerek” sorozataként szokták leírni, amelyeket rendszerint egy széles választói koalíció által támogatott többségi párt dominanciája jellemzett, az egyes pártrendszerek közötti átmentet pedig az ún. „kritikus választások” jelentették. A legutóbbi ilyen, egyértelműen kritikus választásnak minősülő választás Franklin D. Roosevelt 1932-es elnökké választása volt, mely a „New Deal”-koalíció és vele a Demokrata Párt dominanciájának kezdetét jelentette. A roosevelti pártrendszer végét egyesek Ronald Reagan 1980-as (jelentős mértékben korábbi demokrata szavazóknak, az ún. „Reagan-demokraták”-nak köszönhető) elnökké választásához, mások az 1994-es kongresszusi választásokhoz kötik, amikor a Republikánus Párt 40 év után először szerzett többséget a Képviselőházban. A múlt század vége óta a pártok felváltva gyakorolják a hatalmat, mind a Fehér Házban, mind a Kongresszusban, miközben az elemzők és pártstratégák újabb és újabb elméleteket dolgoznak ki egyik vagy másik párt domináns pozícióba kerüléséről.
Talán a leghíresebb ilyen elmélet John B. Judis és Ruy Teixeira elmélete volt 2002-es könyvükben a „kialakulóban levő demokrata többségről”, melynek összetevőit a különböző faji és etnikai kisebbségekhez tartozó (elsősorban afro-amerikai és latino) szavazók, a fiatalok, a nők és a diplomás választók alkották volna, mely választói csoportok aránya folyamatosan nőtt az össznépességen belül, és döntő többségükben a Demokrata Pártra szavaztak (ez nagyrészt azóta is igaz). Míg Barack Obama 2008-as, illetve 2012-es választási sikere úgy tűnt, alátámasztja a tézis érvényességét, Donald Trump 2016-os megválasztása (illetve már korábban a 2010-es kongresszusi választások, melyek a republikánusok jelentős előretörését hozták) cáfolni látszottak azt. A legfontosabb választói trend, amivel a 2000-es évek elején kevesen számoltak, a New Deal-koalíció óta a demokraták bázisának fontos részét képező fehér, munkásosztálybeli választók eltávolodása volt a párttól, amely Donald Trump megválasztásakor került reflektorfénybe. Az utóbbi időben ehhez csatlakozott a kisebbségi szavazók (kisebb mértékben a feketék, nagyobb mértékben a hispanók) csökkenő mértékű elköteleződése a Demokrata Párt mellett. A főáramú sajtóban kialakult képet alapul véve talán meglepő módon, de Trump idején a republikánusoknak különösen az utóbbi csoportból jelentős számú szavazót sikerült elhódítani a demokratáktól. Miközben azonban az említett változások elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy megakadályozzák egy tartós demokrata többség kialakulását, ahhoz egyelőre nem, hogy hasonló republikánus többséget hozzanak létre. A republikánus stratégák számára a legnagyobb aggodalmat a „millenniumi” generáció fiatal választói jelentik, akik – korábbi trendekkel ellentétben – úgy tűnik, az idő előrehaladtával sem válnak konzervatívvá, azaz hosszabb távon is a Demokrata Párt szavazótáborát erősíthetik.
A 2022-es választások eredményei jól példázzák nem csak a hosszabb ideje kiegyenlített politikai erőviszonyokat, de az amerikai belpolitika korábban említett kiszámíthatatlanságát is. A félidős választások hagyományosan a hivatalban levő elnök pártjának visszaesését hozzák, többek között azért, mert az előző elnökválasztáson ellenzékbe szorult párt támogatói rendszerint motiváltabbak a részvételre, így adva hangot elégedetlenségüknek. Ezt a történelmi trendet 2022-ben tovább kellett volna, hogy erősítse Joe Biden kivételesen alacsony népszerűsége, illetve az Egyesült Államokban is jelentősen megnövekedett infláció miatti, a gazdasági helyzettel való elégedetlenség. Közvetlenül a választások előtt nemcsak közismert jobboldali médiaszemélyiségek, de több a demokratákhoz közel álló forrás is a pártban uralkodó pánikhangulatról írt, illetve a republikánusok elsöprő győzelmét jósolta. A bevezetőben jelzett szoros választási eredmény, illetve a várt „vörös hullám” elmaradása így alaposan meglepte a megfigyelők többségét. A választások óta eltelt időben végzett elemzések azt mutatják, hogy a Republikánus Párt fölényére vonatkozó előrejelzések nem voltak feltétlenül tévesek: a republikánusok országos szinten valóban több szavazatot szereztek, mint a demokraták, nagyjából összhangban a közvéleménykutatási adatokkal. Az eredményekben megmutatkozó eltérés fő oka alighanem az amerikai politikának abban a sajátosságában keresendő, amelyre a választások előtti elemzésében Magyarics Tamás már felhívta a figyelmet: a helyi politikai viszonyok meghatározó szerepében.
A bejegyzés második részét erre találja.
