Az ún. félidős választásokat november 8-án tartják az Egyesült Államokban. A külföldi sajtóban és az elemzésekben szinte kizárólag a kongresszusi választásokról esik szó, ám 36 tagállamban kormányzóválasztásra is sor kerül.
Az egyes tagállamok politikai életét – a föderális rendszer sajátosságaiból adódóan – a mindennapi életben az állami kormányzatok sok esetben nagyobb mértékben befolyásolják, mint a központi adminisztráció (az 1980-as évek immár legendás demokrata párti politikusa, Thomas ’Tip’ O’Neill szerint „minden politikai helyi politika”). Továbbá a működésük jelentősen befolyásolhatja a választópolgárok politikai választását az országos tisztségeket betöltők, így a szövetségi képviselők és szenátorok választásánál is. Így „vigyázó szemünket” a kormányzóválasztásokra is „vetni kell”; november 8-án 36 államban döntenek a kormányzók személyéről. Jelenleg az 50 tagállamból 28-ban republikánus, míg a maradék 22-ben demokrata párti kormányzó áll az állam élén. A földrajzi megoszlás általában követi a szövetségi politikai megoszlást, azaz a keleti és nyugati parti államokban demokraták, míg Délen, a Középnyugaton és a Sziklás-hegység államaiban republikánusok állnak az államok élén. A kormányzóválasztásokon nincs az az „aránytalanság”, mint ami a szövetségi szenátorok esetében megfigyelhető. Míg az utóbbiaknál a republikánusoknak 21 helyet kell védeniük, miközben a demokratáknak mindössze 14-et, a kormányzók esetében ez az arány 20:16. Az előzetes elemzések szerint a republikánusok túlsúlya a tagállami vezetésekben megmarad, többek közt azért is, mert az országos politikában is a republikánusok állnak jobban a támogatottságot, és – ennek megfelelően – a kongresszusi helyek új elosztását illetően.
A legújabb, mértékadónak tekinthető felmérés szerint a republikánusok országos támogatottsága 7 ponttal előzi meg a demokratákét (48:41 – 4 százalék másra szavazna, 7 százalék nem tud választani). A tapasztalatok szerint amennyiben egy párt legalább 5 százalék előnnyel rendelkezik a másik párttal szemben, akkor a kongresszusi választásokon a Képviselőházban többséget nyerhet.
Általános vélemény, amit még a demokraták vezető politikusai is (például Chuck Schumer szenátusi többségi vezető) burkoltan vagy nyíltan elismernek, hogy a republikánusok át fogják venni a Képviselőház vezetését 2023. januártól – a kérdés csak az, mekkora többséggel fognak rendelkezni. A hónapokkal ezelőtt emlegetett „vörös” cunami a jelek szerint elmarad; jelenleg inkább egy 10–20 fő közötti republikánus többséget prognosztizálnak a szakértők a 435 fős testületben. Ez azt jelentené, hogy a házelnöki tisztség a többségi párt irányításába, a kaliforniai Kevin McCarthy kezébe kerülne, s ennek megfelelően a Képviselőház napirendjének meghatározásában komoly szerepet kaphatnak az olyan „trumpisták”, mint például Elise Stefanik (New York), aki a jelenlegi pártstruktúrában a harmadik helyet foglalja el a republikánus képviselők között. Miután a Donald Trump támogatását élvező jelöltek jól szerepeltek a párt előválasztásaiban, prognosztizálható, hogy erősödik a radikálisabb republikánus vonal a törvényhozás alsó házában olyan a mérsékelt republikánusok kiesésével, mint például Liz Cheney Wyomingban. Ezzel párhuzamosan a Demokrata Párton belül is valószínűsíthető balra tolódás. A párt „ifjú törökjei”, így a Squad tagjai (Alexandra Ocasio-Cortez, Rashida Tlaib, Ayanna Presley, Ilhan Omar, Jamaal Bowman és Cori Bush) már eddig is elégedetlenek voltak a párt „régi gárdájával”, többek közt a nyolcvanas éveikben járó Nancy Pelosival, Steny Hoyerrel és James Clyburnnel. A New York-i Hakeem Jeffries pedig „ugrásra készen” áll, hogy átvegye Pelosi helyét. A jelenleg a három legmagasabb tisztséget betöltő demokrata politikus közül Pelosi házelnök esetleg nagykövet lesz (Olaszországot emlegetik vele kapcsolatban). Röviden: a választások után az új Képviselőházban még kevesebben lesznek „középen”, és az utóbbi években megfigyelhető politikai polarizáció erősödhet.
A szenátusi választások kimenetele bizonytalanabb. Az idézett Rasmussen-jelentés négy fős republikánus többséget jósol (52:48), ami azt jelentené, hogy a pártnak két helyet kellene elhódítania a demokratáktól a jelenlegi 50:50 arány megváltoztatására. A szenátusi választásokon a hagyományok szerint nagyobb szerepe van az egyéniségeknek, mint a képviselők esetében, és ezen a téren a republikánusok még a jelenlegi kisebbségi vezető, Mitch McConnell szerint sem állnak nagyon jól. A „csatatér” államok közül nyerniük kellene, mások mellett Pennsylvaniában, Georgiában, Arizonában és Nevadában is, ám mind a négy helyen – csekély – hátrányban vannak a jelöltjeik (Mehmet Oz John Fettermannal, Herschel Walker Raphael Warnockkal, Blake Masters Mark Kellyvel és Adam Laxalt Catherine Cortez Mastoval szemben). Ezekben az államokban szinte kötelező lenne a győzelem a republikánusok számára, ha többségbe kívánnak kerülni a Szenátusban, tehát csekély a hibázási lehetőség.
A pártok országos támogatottságában némi elmozdulás tapasztalható a republikánusok irányába a kisebbségek körében. Így igaz, hogy a republikánusok még mindig a fehér lakosság körében a legnépszerűbbek (52%), de a feketék 27, míg a több kisebbség 45 százaléka szintén az ő jelöltjeiket támogatná – ezek az arányok sokkal kedvezőtlenebbek voltak a republikánusok számára az elmúlt években. A demokraták számíthatnak a feketék 58 százalékénak, valamint a többi kisebbség 42, és a fehérek 38 százalékának a támogatására – esetükben az első két kategóriában visszaesés látható. A nemek és a korcsoportok közötti támogatás hagyományosnak mondható: az előbbi esetben a férfiak 53 százaléka áll a republikánusok mögött, míg a nők esetében ez mindössze 43 százalék. A 40 év alattinál a demokraták 12 százalékponttal vezetnek (47:35), miközben a 40–64 év közöttieknél és a 65 évnél idősebbeknél a republikánusoké az előny (52:39, illetve 56:38 arányban).
A félidős választások hagyományosan egyben egyfajta referendumot is jelentenek a hivatalba lévő elnökről. Joe Biden működésével és politikájával az amerikaiak többsége nem ért egyet; az elnök népszerűségi indexe 40–45 százalék között ingadozik, enyhe emelkedést mutat a korábbi 40 százalék alatti mutatókhoz képest. Ilyen számokkal nem nagyon lehet félidős választásokat nyerni – a tapasztalatok szerint 50 százalék támogatás mellett van esélye az elnök pártjának az esetleges kongresszusi többség megtartására. A demokraták ezért, többek közt, azt a stratégiát próbálják alkalmazni, hogy a volt elnökről, Donald Trumpról szóljanak a választások. Ebben segítségükre van Donald Trump maga is a rendkívül aktív közéleti szerepvállalásával, míg a demokraták az egyik jogi eljárás után a másikkal próbálják a volt elnököt, rajta keresztül pedig a pártját vagy legalábbis az általa támogatott jelölteket diszkreditálni. A jelek szerint bizonyos mértékig működik a stratégia, de a kérdés az, mennyire „zárnak össze” a republikánusok Trump mögött.
Hagyományosan a „vajaskenyér”-ügyek döntenek elsősorban a kongresszusi választásokon, azaz a gazdaság állapota, a megélhetési költségek és így tovább. Ezen a téren a demokraták védekezésre kényszerülnek: hiába a nagyszabású törvénycsomagok (American Rescue Plan vagy az Inflation Reduction Act), az infláció nyolc százalék fölött jár, az üzemanyagárak gallononként 4.5–5 dollár körül mozognak és az élelmiszerárak folyamatosan nőnek. Természetesen nem csak ezek a kérdések döntik el a szavazók szimpátiáját. A jelek szerint komoly mozgósító erővel bírnak az ún. értékkérdések is, közülük elsősorban az abortusz kérdésében a Legfelsőbb Bíróság döntése (Dobbs v. Jackson Women’s Health Organization); a felmérések szerint az ítélet főként a demokratákat mozgósította, ugyanakkor a woke mozgalom, az „eltörléskultúra”, a kritikai fajelmélet, a BLM mozgalom stb. túlzásai a republikánus oldal választói aktivitását növelte. A számításokat ugyanakkor keresztülhúzhatja egy váratlan esemény; a Harold Wilson volt brit miniszterelnöknek tulajdonított emlékezetes mondás szerint „a politikában egy hét is nagy idő” – az amerikai félidős választások pedig ennél hosszabb idő múlva lesznek.
Nyitókép: A Kongresszus épülete. Forrás: Wikipédia
