Mire számíthatunk az elkövetkezendő hónapokban?
Kormányalakítás és választási kampány. Ezek várnak Németországra, illetve Franciaországra az előttünk álló évben. Ezen időszak alatt a két államot a kiszámíthatóság helyett sokkal inkább a belpolitikai bizonytalanság fogja jellemezni, ami az európai integrációra is kedvezőtlen hatással lehet.
A francia-német együttműködésre az 1963-as Elysée-szerződés óta (melyben a két ország megbékélése öltött kézzelfogható formát) lehet az európai integráció motorjaként tekinteni. A közösség működését, új irányait illetően máig rendkívül meghatározó ezen államok szerepe, belpolitikai folyamataik az egész Unióra hatással vannak. Nem lesz ez majd másképpen a következő hónapok történései nyomán sem.
Németországban szeptember 26-án tartanak szövetségi parlamenti választást, melynek eredménye egyelőre megjósolhatatlan, a három legerősebb párt – CDU/CSU, SPD és a Zöldek – támogatottsága között ugyanis mindössze néhány százalékpontnyi különbség van. Biztosnak egyedül az tekinthető, hogy önállóan egyik politikai erő sem lesz képes kormányt alakítani, így hetekig, hónapokig tartó koalíciós tárgyalások várnak a politikusokra és az országra a voksolást követően. Lehetséges forgatókönyvekből nincsen hiány, a szervezetek vezetői már most, a kampányidőszakban körvonalazták, milyen szövetségekben tartják elképzelhetőnek Németország irányítását.
Magától értetődő lehetne, hogy a jobb- és a baloldal két legnagyobb pártja, a CDU/CSU és az SPD ismét vállalja a közös kormányzást, ahogyan azt tették több alkalommal is az elmúlt évtizedekben, azonban a szociáldemokraták jelenlegi álláspontja szerint az újbóli nagykoalíció létrejötte nem reális lehetőség. Igaz, ugyanezt a nézetet vallották 2017-ben is, amikor végül mégis rábólintottak a kisebbik koalíciós párt szerepére. Olyan módon viszont, hogy az SPD adta volna a kancellárt, sohasem kormányoztak együtt, márpedig a felmérésekből kitűnik: a baloldali szervezet szerezheti meg a legtöbb mandátumot és kezdheti meg az egyeztetéseket. Hasonlóképpen nehezítő tényező, hogy a két politikai erőnek nem feltétlenül lesz meg a szükséges többsége a törvényhozásban, mely esetben mindenképpen keresniük kellene egy harmadik partnert is. A Kereszténydemokrata Unió elzárkózott attól, hogy a két radikális párt egyikével, a Baloldali Párttal (Die Linke) vagy az Alternatíva Németországért (AfD) nevű szervezettel legyen tagja a végrehajtó hatalomnak, így lehetséges szövetségesként a Zöldek, illetve a Szabaddemokrata Párt (FDP) kerülhetne csak szóba.
Elképzelhető ugyanakkor az is, hogy tizenhat év után a CDU nem lesz tagja a kormánynak, amennyiben az SPD nyeri a választást és valóban nem szándékozik a kereszténydemokratákkal koalícióra lépni, továbbá sikerül az együttműködésről megállapodnia két másik politikai erővel. Olaf Scholz, a szociáldemokraták kancellárjelöltje a Zöldek mellett szívesen kormányozna az FDP-vel, de nem határolódott el a Baloldali Párttal való közös vezetéstől sem. Noha a szabaddemokratákkal gazdasági kérdésekben jelentős nézetkülönbségeik akadnak, Christian Lindner, az FDP elnöke ugyancsak nyitottnak mutatkozik a csatlakozásra egy SPD vezette kormányhoz. Bár Scholz éles kritikák célpontja volt, mégsem esélytelen az úgynevezett „vörös-vörös-zöld” koalíció sem, és a pozitív gyakorlati tapasztalatokra hivatkozva – mint például a brémai, vagy türingiai tartományi kormányzás – a Zöldek is üdvözölték ezt az elképzelést.
Egy CDU/CSU, FDP és Zöldek alkotta végrehajtó hatalom is kialakulhat, bár ennek valószínűsége alacsony. Egyrészt eltérő véleménnyel rendelkeznek gazdaságpolitikai kérdésekben, másrészt ez azt is jelentené, hogy a növekvő népszerűségű Németország Szociáldemokrata Pártja nem kap helyet a kormányban.
Az Európai Unió másik meghatározó államában, Franciaországban pedig választási időszak veszi kezdetét. 2022 áprilisában a köztársasági elnök személyéről, júniusban pedig a Nemzetgyűlés összetételéről döntenek a választók. Ennélfogva Emmanuel Macronnak nem csupán kihívóit kell legyőznie (közöttük azt a Marine Le Pent, akinek támogatottsága utolérte a regnáló elnökéét), de dolgoznia kell pártja sikeréért is. Teszi mindezt majd főként azokban a hónapokban, amikor – a kampánnyal párhuzamosan – az Európai Unió Tanácsának soros elnökségével járó feladatokat szintén el kell látnia.
Az Európai Unió két nagy tagországának figyelme tehát elsősorban saját belügyeire fog irányulni a jövő év elejéig: Németországban elhúzódó koalíciós tárgyalások várhatóak, ráadásul egy hárompárti kormány – újdonságából adódóan – újabb nehézségek forrása lehet, Macron elnök számára pedig az elsődleges szempont hatalma megőrzése lesz. Mindezek az Európai Unió működésére is hatást gyakorolnak, és az Uniónak érdemes lesz felkészülni az integrációs folyamat esetleges lelassulására is.
