Idén júliusban két amerikai milliárdos is saját fejlesztésű rakétával tapasztalta meg a mikrogravitációt, hétköznapi nevén a súlytalanságot. Bár nem ők voltak az első „űrturisták”, de fejlesztéseik előbb-utóbb elérhetővé teszik az „űrugrást” a lebegni vágyók számára, s az ebből folyó bevételek pénzügyi forrásai lehetnek az űrkutatásnak. De vajon valóban elmondhatják magukról, hogy a világűrben jártak? Joggal hirdetik honlapjukon, hogy rakétáik segítségével bárki űrhajós lehet? Az alábbi értékelés a korántsem koherens nemzetközi és nemzeti jog szemüvegén keresztül igyekszik választ adni a kérdésre.
A legkézenfekvőbb kérdés: ki minősül űrhajósnak a jog szerint? Erre sajnos nem ad egyértelmű választ a világűrjog gerincét adó öt nemzetközi jogi egyezmény. Az űrhajósok mentéséről szóló 1969-es ENSZ egyezmény úgy hivatkozik rájuk, mint „az űrhajó személyzetére”. Az űrhajó jogilag a tágabb „űrobjektum” fogalmi körébe tartozik, melynek fogalma szintén nem visz közelebb a megoldáshoz.
Hol kezdődik a világűr?
Egy kicsit hátrébb lépve érdemes megvizsgálni: mi is a világűr, pontosabban hol kezdődik és hol ér véget a légtér? Ha ugyanis van jogilag definiált határ, akkor közelebb kerülünk az űrhajó és űrhajós jogi definícióihoz is. E kérdés az egyik legvitatottabb téma az államok között, mely már évtizedek óta az ENSZ Világűrbizottságának napirendjén van. Számos elmélet született, azonban a politikai konszenzus mai napig nem jött létre az űrhatalmak megosztottsága s a divergáló érdekek miatt.
A tét pedig nagy: nem csupán arról van szó, hogy a pár percig lebegő és fotózkodó turisták kapnak-e űrhajós plecsnit. A határ kérdése arról is szól, hogy az egyes tevékenységekre milyen szabályok vonatkoznak. Míg a légtér az állam szuverenitása (főhatalma) alá tartozik, addig a világűr felett egyetlen állam sem gyakorolhat ellenőrzést, az „mindenkié”. E határ nem „természetszerű”: az atmoszféra „nem ér véget” egy konkrét magasságban, és oxigén molekulák találhatóak sok ezer kilométerre is a Földtől, igaz egyre ritkábban.
Irányzatok és elméletek az elhatároláshoz
Az elhatárolásra vonatkozó számos elmélet közül két olyan irányzat emelkedik ki, amelyek meghatározóvá váltak. Az egyik a térbeli elhatároláson alapuló elmélet, míg a másik a funkcionalista elmélet.
A térbeli elhatároláson alapuló elméletek közös pontja, hogy a világűr és légtér határát a Földtől való magasság alapján kívánják meghúzni. Ezek közül kétségkívül a legismertebb az úgynevezett aerodinamikai elmélet: ez esetben a határvonalat a magyar származású Kármán Tódorról (Kármán-vonal) nevezte el az úttörő űrjogász, Andrew G. Haley. Az elmélet alapján a határ ott van, ahol a levegő felhajtóereje már olyan gyenge, hogy a repülőgép annak segítségével már nem tud fennmaradni, csak akkor, ha eléri az úgynevezett első kozmikus sebességet (körülbelül 7,9 km/sec) és – Kepler törvényei szerint – Föld körüli pályára áll.
A köznyelv a Kármán-vonalat gyakran a 100 kilométeres magassággal azonosítja. Ez azonban tévedés: a Kármán-vonal magassága sok tényezőtől függ, 80-100 kilométer között bárhol lehet. E sokváltozós egyenlet lehetetlenné teszi, hogy a Kármán-vonal jogilag a világűr határa legyen, hiszen sérülnének az előreláthatóság és a jogbiztonság elvei.
Bár a nemzetközi jog hallgat róla, több állam is támogatná egy konkrét magasság kijelölését: Ausztrália, Dánia, Kazahsztán hivatalos dokumentumokban említi a 100 kilométeres magasságot mint határt. Különleges megközelítéssel él Dél-Afrika, amely nem azt veszi alapul, hogy mekkora az a magasság, ahol a légi jármű még repülni tud a levegő felhajtóereje által, hanem azt a legalacsonyabb magasságot, ahol egy műhold még Föld körüli pályán képes maradni. Sőt, 1976-ban hét egyenlítői állam közös nyilatkozatban nyilvánította ki területi igényét az Egyenlítő síkjában, a Földtől mintegy harminchatezer kilométerre található, nagyértékű geostacionárius pálya iránt (Bogotai-nyilatkozat).
Ezzel szemben a funkcionalista (avagy tevékenységi) elmélet azt hirdeti, hogy nem az a lényeg, hogy milyen magasan végeznek egy tevékenységet, hanem az, hogy mi is annak a tevékenységnek a célja, jellege, azaz légi vagy űrtevékenységről beszélünk-e? Itt azonban újabb problémába ütközünk. Nincs ugyanis egyértelműen definiálva a nemzetközi jogban, hogy mi minősül űrtevékenységnek. A nemzetközi egyezmények szövege alapján azonban arra a következtetésre juthatunk, hogy űrtevékenységről kizárólag abban az esetben beszélhetünk, amennyiben az űrobjektum (például műhold, űrhajó) Föld körüli pályára áll, és legalább egy kört megtesz a Föld körül. Erre pedig akkor képes, ha eléri a fent említett I. kozmikus sebességet. Ha ezt nem éri el, akkor – ahogy a Bezos és Branson kapszulája – nem áll pályára, hanem (egy parabola pályát leírva) visszazuhan a Földre. Ezt nevezzük űrugrásnak.
Minek minősül a két kereskedelmi űrugrás?
A kérdés nem eldöntött a nemzetközi jogban. A térbeli elhatároláson alapuló elmélet alapján (akár a Kármán-vonalat, akár a 100 kilométeres magasságot vesszük alapul) Jeff Bezos elmondhatja magáról, hogy az űrben járt, hiszen 107,5 kilométer magasságig emelkedtek (bár csak 2-3 perc erejéig). Ezzel azonban Richard Branson már nem büszkélkedhet, ugyanis alig lépték át a 80 kilométeres magasságot. A funkcionalista elmélet alapján azonban már egyikük sem mondhatja el magáról, hogy űrhajósok: egyikük sem tett egy kört a Föld körül, és meglehetősen távol voltak az I. kozmikus sebességtől, így – a nemzetközi egyezmények alapján – nem is kellett űrobjektumként feltüntetni kapszulájukat.
Az amerikai szabályozás – a hivatásos, kormányzati programhoz köthető űrhajósok mellett – külön „címet” hozott létre: a kereskedelmi űrhajósok (Commercial Space Astronaut Wings) kategóriáját. A Szövetségi Légügyi Hatóság (FAA) szigorította a kritériumokat a 2021. július 20-án kiadott rendeletében, annak érdekében, hogy az „űrhajós szárnyak” presztízsét megőrizzék. Ez alapján ugyan elegendő, ha a rakéta 50 mérföld (körülbelül 80 kilométer) magasba röpíti a kapszulát, azonban az egyszerű utasok nem, kizárólag a személyzet minősíthető űrhajósnak (már korábban kiképzéshez kötötte a hatóság a plecsni odaítélését).
Összefoglalva tehát, jogilag nem tisztázott, hogy Bezos és Branson járt-e a világűrben, azonban az egyértelmű a július 20-án megszigorított amerikai szabályozás szerint, hogy sem Branson, sem Bezos, sem a későbbi turisták nem minősülnek űrhajósnak.
