A Brexitről szóló népszavazás okozta sokkot, majd a kilépési tárgyalások kalandos fordulatait követően sokak szívéről nagy kő gördült le, amikor az utolsó pillanatban, „a karácsonyfa alatt” megszületett az egyezség az Egyesült Királyság és az Európai Unió jövőbeli kapcsolatrendszeréről. Bár méltán keltettek nagy érdeklődést a legkritikusabb tárgyalási pontok, például a kereskedelem vagy a halászat ügye, a szigetországba történő bevándorlás kérdésében is sok változást hozott 2021. január 1.
Az uniós egységes belső piac egyik alapszabadsága a személyek szabad mozgása, amely lehetővé teszi, hogy az uniós polgárok más tagállam területén munkát vállaljanak, tanulmányokat folytassanak és letelepedjenek anélkül, hogy állampolgárságuk miatt bármilyen hátrányos megkülönböztetés érné őket. Az egyenlő bánásmód elve nemcsak a munkavállalásra és az azzal kapcsolatos közvetlen körülményekre vonatkozik, hanem a fogadó ország szociális ellátórendszeréhez való hozzáféréséhez is. A szociális biztonsági rendszerek koordinációjára vonatkozó szabályok értelmében ugyanis az uniós polgárok ugyanolyan feltételekkel részesülhetnek a fogadó ország által nyújtott szociális ellátásokból, mint az adott állam polgárai.
2021. január 1-től azonban már nem olyan könnyű uniós polgárként hozzáférni a brit szociális ellátórendszerhez, hiszen a Brexit következtében a személyek szabad mozgásának megszűnésével a szociális biztonsági koordináció szabályai sem alkalmazhatóak tovább. Ez utóbbit nyilván nem is bánja annyira a szigetország, hiszen pont erről szólt a Brexitet szorgalmazók egyik legfőbb érve. Tudjuk, hogy az EU gazdaságilag fejlettebb nyugati és északi tagjai – köztük a Brexit előtt az Egyesült Királyság is – gyakran érvelnek azzal, hogy a Közép- és Dél-Európából érkező uniós polgárok költözését az országukban elérhető magasabb összegű segélyek és jobb színvonalú szociális szolgáltatások motiválják, nem pedig a munkavállalás. Különösen erősen jelentkezett ez az érv a román és a bolgár EU-csatlakozás kapcsán.
Ezzel kampányolt a Konzervatív Párt is az elmúlt években, a brit választópolgárok jelentős része pedig elhitte, hogy az olcsó keleti munkaerő az ő bérszínvonalát vagy állását veszélyezteti, habár ezt semmiféle tudományos vizsgálat vagy statisztikai adat nem támasztotta alá. A stratégia mégis bevált: a Konzervatív Párt nemcsak a 2015. évi parlamenti választást nyerte meg, de a Brexit népszavazást megelőző, EU-val folytatott tárgyalások során is jelentős eredményeket ért el David Cameron az uniós polgárok brit szociális ellátórendszerhez való hozzáférésének korlátozása terén. Ez azért volt különösen fontos, mert az EU valójában mindig is elutasította a segélyturizmus létjogosultságát, de az uniós tárgyalók igyekeztek kompromisszumra jutni a britek EU-ban maradásának reményében.
A kilépési tárgyalások során – dacára a kérdés brit belpolitikában játszott szerepének, de igazodva annak tényleges fontosságához a brit gazdaság szempontjából – messze nem a személyek szabad mozgása és ezzel összefüggésben álló szociális biztonsági jogosultságok voltak a legkritikusabb pontok. Ennek az is volt az oka, hogy a kérdésben kölcsönös érdekek álltak fenn: London is védeni kívánta az EU más tagállamaiban élő brit polgárok és családtagjaik jogait. Emiatt – habár az elmúlt években és főleg a Brexit-kampányban a szociális segélyturizmus kiemelt szerepet játszott – a Brexit-megállapodás a 2020. december 31-ig az Egyesült Királyságba költözött uniós polgárok számára garantálja a szerzett jogaikat.
Más a helyzet a 2021. január 1. után az Egyesült Királyságba érkező uniós polgárok esetében: őket pontalapú bevándorlási rendszer várja, amely a képességeket és a tehetséget helyezi előtérbe, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, hogy valaki az EU-ból vagy harmadik országból érkezik. Az angol nyelvtudás minden tanulmányi- és munkavállalási célú vízum esetében előírt követelmény, továbbá ez utóbbinál a legtöbb esetben az igénylés feltétele, hogy a kérelmező a szakképesítésének megfelelő állásajánlattal rendelkezzen.
A fentiek tekintetében talán nem túlzás azt állítani, hogy a britek elérték, amit névleg akartak: az uniós bevándorlás esetleges hátrányait kizárva, annak minden előnyét élvezni tudják. A szakképzett munkaerő iránti vendégszeretet továbbra is szinte határtalan, azonban a „segélyturisták” jobban teszik, ha otthon maradnak. A jövőre nézve az viszont gazdasági és szociális szempontból is kérdéses, hogy az olcsó munkaerő bevándorlásának korlátozása valóban pozitív hatással lesz-e a brit munkaerő-piac alakulására.
