Hol terült el és meddig állt fenn a Hucul Köztársaság? Miért nem kiáltották ki az önálló Székelyföldet? Kik akarták létrehozni a Szepesi Köztársaságot? Hogyan szűnt meg a Lajtabánság? A fura nevű államalakulatok közül az utolsó még akár ismerős is lehet, hiszen szorosan összefügg azokkal a fejleményekkel, amelyek következtében Sopron végül Magyarországon maradt az első világháború után. Ám az előbbiek nagyrészt hiányoznak a köztudatból. Pedig a magyar történelem részét képezik: a történelmi Magyar Királyság végnapjaiban bukkantak fel mint az összeomlásra adott sajátos – igaz, végül elvetett – válaszok.
Az első világháború végén, illetve a nyugati fronton 1918. november 11-én megkötött fegyverszünet utáni hónapokban Közép-Európa addigi, birodalmak által őrzött rendje semmivé foszlott. Oroszország, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia katonai veresége, továbbá az utóbbi felbomlása olyan energiákat szabadított fel a térségben, amelyek egy sor új állam létrehozását is eredményezték. A wilsoni nemzeti önrendelkezés szellemében fogant államalapítások többsége azonban kérészéletűnek bizonyult. A régió új berendezkedését ugyanis a győztes nagyhatalmak és helyi szövetségeseik – Prága, Bukarest, Belgrád és Varsó – határozták meg. A délszláv, cseh-szlovák, lengyel és román önrendelkezést a nagyhatalmak legitimnek tekintették és támogatták, míg a vesztes németeké, osztrákoké és magyaroké csak korlátozott mértékben érvényesülhetett. Számos helyi kezdeményezés így kudarcot vallott, majd feledésbe is merült – akár eljutottak a megvalósítás valamelyik fokáig, akár már a tervek szintjén megrekedtek. A történészek azonban a felejtés ellen dolgoznak – munkájuk eredményeképpen nemrég jelent meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen működő Közép-Európa Kutatóintézet és a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport közös szervezésében megtartott konferencia anyagából összeállított, Kérészállamok. Átmeneti államalakulatok a történelmi Magyarorság területén (1918–1921) című tanulmánykötet. A több mint 400 oldalas kiadványban 20 szerző 19 írása tekinti át a történelmi Magyarország területén kikiáltott vagy csak elképzelt államalakulatokat, az Adriától Kárpátaljáig, az Őrvidéktől a Székelyföldig. A számos szakmai műhelyből érkező szerzők esettanulmányait Ablonczy Balázs írása vezeti be, aki felállítja a „kérészállamok” tipológiáját, választ keresve azokra a kérdésekre, hogy miért és hogyan jöhettek létre, és miért buktak el, mégpedig inkább rövidebb, mint hosszabbb fennállást követően.
A kötetben szereplő tizenegy átmeneti állam története számos tanulságot tartalmaz és további kérdéseket is felvet, amelyek közül az alábbiakban négyre térünk ki.
Az államszerveződés történelmi esetlegessége arról árulkodik, hogy bár úgy tűnhet, egy állam megalapítása valami nagyon „komoly”, tudatos és ünnepélyes tett – legalábbis általában így kerül be a történelemkönyvekbe –, a kérészállamok példáiból jól látszik a véletlenek és a külső körülmények szerepe is. Jelen esetben az Osztrák-Magyar Monarchia háborús veresége és szétesése, a Magyar Királyságot sújtó, szinte mindenre kiterjedő válság, továbbá a nemzetiségek önrendelkezési törekvései és a szomszéd államok területi igényei teremtették meg azt a kontextust, amely lehetővé tette, hogy olyan helyeken is felmerüljön az államalapítás, ahol erre korábban nem is gondoltak. Ki számított volna arra, hogy ilyen igényeket fogalmaznak meg az ország közepén élő kunok nevében, Fiumében, a Magyar Királyság tengeri kapujában, a Magas-Tátra alatt elterülő, vegyes lakosságú Szepességben vagy épp Baranyában, ahonnan épp távozni készültek a megszálló szerb csapatok? Mindezek a kísérletek azonban elbuktak, csakúgy, mint az ebben az időszakban a független Ukrajnáért vívott küzdelem is, miközben például a balti államok sikeresen váltak ki az Orosz Birodalomból.
A wilsoni elvek szelektív érvényesülése a nemzeti önrendelkezés korlátaira mutat rá. Noha kérdéses, hogy a Magyarország nyugati peremén élő hiénceket, az északkelet-magyarországi kelet-szlovákokat/szlovjákokat vagy a székelyeket milyen mértékben lehetett önálló – vagy akár csak potenciális – nemzeteknek tekinteni, az ő önrendelkezésük mindenesetre nem kapott esélyt. Pedig ki tudja, milyen következményekkel járt volna egy független Kelet-Szlovákia létrejötte vagy „egy másik magyar állam”, a Székely Köztársaság megvalósulása Románia kellős közepén? A kötet szerzői ugyan nem mennek bele a nemzeti identitás különféle formáinak és megnyilvánulásainak szerteágazó kérdéseibe, de az egyes tanulmányokból így is kibontakozik a nemzeti, regionális, helyi és állampolgári identitások sokfélesége, ami így vagy úgy, de befolyásolta a helyi megmozdulásokat és sikerüket is. Paradox esetként tűnik fel a multietnikus – román–német–szerb–magyar lakosságú – Bánsági Köztársaság, ahol az önállóság hívei egy nemzetek feletti alternatívát fogalmaztak meg, mint ahogy az is érzékelhető, hogy az államalapítás sokszor csak kényszermegoldás volt (lett volna) az idegen fennhatóság elkerülésére. Ugyanakkor a helyiek önrendelkezését is elősegíthette, hiszen a soproni népszavazásra sem biztos, hogy sor került volna a „rongyos gárdisták” nyugat-magyarországi akciói és a Lajtabánság kikiáltása nélkül.
Érdekes szempontként jelenik meg a legitimitás kérdése. A magyar állam megroppanása idején joggal vetődhetett fel, hogy egy alulról építkező kezdeményezés akár jobban kifejezheti a kisebb-nagyobb közösségek érdekeit és igényeit, mint a központi hatalom. Az a hatalom, amely – azon túl, hogy belevitte az országot egy vesztes háborúba – képtelen volt kezelni a már évtizedek óta érlelődő, 1918 végén pedig egymásra torlódó szociális, nemzetiségi és politikai problémákat. A hagyományos elitek legitimációs válságát nemcsak a nemzetiségi vezetők, hanem különféle kalandorok, forradalmárok és önjelölt megváltók is kihasználták. Ez is közrejátszott a magyar kommunisták váratlanul sikeres hatalomátvételében és a „kommün” megszervezésében 1919 kora tavaszán. Ugyanakkor egészen más motiválhatta azokat a muraszombati járási vezetőket, akik 1919. május végén kinyilvánították a „Mura Köztársaság” elszakadását a Magyarországi Tanácsköztársaságtól – a határmenti csempészetben is érintett személyeket valószínűleg inkább személyes érdekeik vezérelték, mintsem a magasztos elvek.
De az sem kevésbé izgalmas, hogyan maradt fenn ezeknek a kísérleteknek az emléke. A kérészállamok története ugyanis nehezen fér bele a nemzet(állam)i narratívákba, sőt számos esetben kifejezetten megkérdőjelezik azok érvényességét. Nem csoda, hogy az országtörténetekből többnyire kimaradtak, vagy csak az apróbetűs részekben, „kicsi színesként” bukkannak fel itt-ott. A szlovák vagy a román történetírás nem sok figyelmet szentel a szlovák és román függetlenségi és egységtörekvésekkel nehezen összeegyeztethető kelet-szlovák, szepesi vagy székely kezdeményezéseknek, a szlovén történészek pedig sokáig vitatkoztak arról, hogyan is viszonyuljanak a Mura Köztársaság létrejöttéhez. Ugyanakkor van, ahol máig számon tartja őket a helyi emlékezet: a kárpátaljai Kőrösmező határában egy tábla üdvözli a „Hucul Köztársaság fővárosába” érkezőket, és az 1919 elején elvetélt székely önrendelkezés sem merült teljesen feledésbe. Még akkor sem, ha a mai székelyföldi autonomista mozgalom hívei nem is önálló állam, hanem csupán a területi autonómia megteremtését tűzték ki célul Románián belül, amihez 2004-ben még saját zászlót is alkottak.
Ezeket a fordulatos – tragikus és groteszk epizódokban egyaránt bővelkedő – történeteket mutatja be a Szeghy-Gayer Veronika és Zahorán Csaba által szerkesztett, a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában megjelent kötet, amelyet végigolvasva még a bevezetőben feltett kérdésekre is választ kaphatnak a történelem (félig) elfeledett fejezetei iránt érdeklődők.
Nyitókép: Fiumei barikád 1919-ben. Forrás: Fortepan / Schmal Alexandra
