Pályájuk kései szakaszában lévő professzorok könyveinek olvasása néha roppant unalmas feladat tud lenni. Nem ritkán fordul elő ugyanis, hogy addigi igen termékeny és kétségkívül magas színvonalú, nagy jelentőségű kutatásaik eredményeit foglalják össze újból – az olvasó számára általában kevés izgalmat szolgáltató módon. Stefano Bartolini nemrég megjelent munkája azonban egészen biztosan nem ebbe a kategóriába tartozik.
Ahogy a könyv címe (The Political) is sugallja, Bartolini annak próbált meg utánajárni, hogy mi is az a „politikai” vagy másként fogalmazva: mitől politikai a politikai cselekvés. Bartolini könyve azért is érdekes, mert a pártszervezetek kutatása terén szerzett nemzetközi hírnevű kutató tér vissza a politikával foglalkozó kutatások alapkérdéséhez. Bartolini válaszát továbbá az teszi igazán izgalmassá, hogy nem azzal kezdi és fejezi be mondanivalóját, amivel a legtöbb kortárs reflexió: nem Carl Schmitt politikameghatározása körül forog Bartolini írása. Hivatkozik ugyan a sokat vitatott szerzőre, aki jól ismert módon a barát-ellenség megkülönböztetésében, a konfliktusok meglétében, de leginkább azok intenzitásában látta az általa is „politikai”-nak nevezett jelenség lényegét.
Az olasz szerző meghatározása szerint azonban egy tevékenység attól lesz politikai, hogy viselkedési minták követésére bírja rá egy olyan közösség tagjait, akik egyáltalán nem vagy pedig csak nagyon nagy költségek árán tudják elhagyni az adott közösséget. Ráadásul mindezt monopol pozícióból teszi az adott politikai szereplő, azaz nincs másik szereplő a színen, amelyik hasonló módon képes lenne specifikus viselkedési minták elfogadására bírni egy jól körülhatárolt politikai közösség tagjait. Relatíve zárt közösségek monopol hatalomgyakorló intézményei általános és állandóan érvényes viselkedésmintákat kényszerítenek a közösségek tagjaira – ez az a szituáció, amit Bartolini kifejezetten politikai szituációnak tart.
Bartolini saját definícióját elhatárolja a politikai fogalmának más jellegű meghatározásaitól. Meglátása szerint a politikai tevékenységet intuitív és taxonómikus módon meghatározó definíció nyilvánvalóan elégtelen, az intézményekhez kötődő definíció pedig, amelyik a politikacsinálás intézményi helyéhez köti a politikai meghatározását, már eleve adottnak veszi a politikai intézmények (miben)létét, noha Bartolini szerint a politikai intézmények létrehozatala maga a legexplicitebb politikai tevékenység. Ezen utóbbi tevekénység meghatározására pedig képtelen az intézményorientált definíció, hiszen a politikai intézményeket eleve adottnak veszi. Szintén hiányosnak tartja a politikai folyamatot mint érdekaggregációt megragadó elméleteket, amelyek leginkább közgazdaságtani eredetükben rejlő problémákkal küzdenek, mivel úgy tekintenek a politika szereplőire, mint a piaci szereplőkre, akik önként kerülnek interakcióba más szereplőkkel, ám ezen interakciókból ki is léphetnek vagy önként vállalhatnak olyan korlátokat, amelyek a jövőre nézvést megkötik saját cselekvési opcióikat (a szerződések betartatásával megbízott harmadik felet). Márpedig a piaci interakciók területének elhagyásával ellentétben a politikai közösség elhagyásának nagyon nagy ára van, másrészről pedig a kölcsönös ígéretek betartása sem önkéntesen vállalt módon működik a politikai közösségekben – ez is adottság, nem pedig szándékolt cselekmény következménye. Megint más megközelítésben a politika széles értelemben vett értékek allokálásáról szól, magyarán arra a kérdésre adja meg a választ, hogy ki kap mit, mikor és hogyan. Csakhogy erre a kérdésre bármiféle hatalmi viszony kapcsán válaszolni tudunk, azaz nem látszódik, hogy mitől lenne specifikusan politikai tevékenység az értékek allokációja.
A politikai eredetét ugyanakkor megint mások a konfliktusok meglétében (és kibékítésének képességében) látják. Bartolini nem tagadja a politikai konfliktusos jellegét, mindössze azt mondja, hogy a konfliktusok intenzitásának kritériuma önmagában még nem elég, tovább kell specifikálni azt a tevekénységet, amit politikainak nevezhetünk. A saját definíciója éppen ezért nagyban támaszkodik a politikát valamiféle hatalomgyakorlással és kényszerítéssel, azaz vertikális viszonnyal leíró hagyományra, amely Max Webertől kezdve, Harold Lasswellen át, Bertrad de Jouvenelt és Robert Dahlt is magába foglalja. Ugyanakkor azt mondja Bartolini, hogy ezeknek a szerzőknek sem sikerült specifikálniuk azt, hogy mitől lesz politikai a hatalom gyakorlása, elvégre a hatalom is nagyon sokféle lehet (gazdasági, kulturális, pénzügyi stb.), vagy másként fogalmazva (Foucault nyomán) mindenütt találni hatalmi viszonyokat.
Éppen ezért Bartolini szerint további két kritériuma van annak, hogy egy cselekvést politikai cselekvésnek tekintsünk. Egyrészről az adott közösség elhagyása (kivonulás) vagy lehetetlen vagy pedig roppant költséges a politikai közösségek esetében, aminek az a következménye, hogy a közösség tagjai kénytelenek egymással tárgyalásos, konfliktusos, versengő vagy éppen kooperatív interakcióba kerülni, amely során viselkedési minták elfogadására ösztönzik vagy kényszerítik a közösség többi tagját. Ráadásul a politika konfliktusos és hatalmi természete miatt mindezt az alá-fölérendeltség viszonyai között tudják csak megtenni. A politikai cselekvés másik konstitutív kritériuma pedig a hatalomgyakorlás monopolizációja, ami azt jelenti, hogy a viselkedési minták kötelező jellegű és kikényszeríthető előírása egy bizonyos intézmény letéteménye – legyen ez egy egyetlen személyből álló intézmény (abszolút monarchia), vagy éppen olyan komplex intézmény, amelynek belső tagoltsága miatt a hatalom gyakorlása ellenőrzött.
A cselekvés más területeivel szemben, ahol a kivonulás lehetősége adott és/vagy a hatalom nem monopolizált, a gyakorlati politikai cselekvést érintően van három olyan apória, amelyeket teoretikus szinten ugyan lehet kezelni, a politikai gyakorlatban azonban nem. Egyrészről annak a kérdésnek az eldöntése, hogy ki tartozzon a közösség tagjai közé annak létrejöttekor (amikor a közösségi szabályokat elfogadják) elméletileg ugyan megválaszolható, ám a gyakorlat mindig azt mutatja, hogy az nem választás, hanem eleve adottság kérdése. Másrészről nincs semmilyen lehetőség annak megalapozására, hogy milyen szabályok alapján döntsenek a közösség életét szabályozó szabályokról, hiszen ezeket a szabályokat is valamilyen szabály alapján kellene elfogadni. Végül pedig a politikai gyakorlat szintjén megoldhatatlan kérdés az is, hogy azok, akik a szabályok elfogadásában nem vettek részt vagy pedig ellenezték bizonyos szabályok elfogadását, miért is engedelmeskedjenek ezen szabályoknak (legitimációs probléma). Vagyis bárminemű valódi politikai cselekvés kénytelen ezzel a három adottsággal együtt élni: elméleteket ugyan ki lehet találni a kérdések megválaszolására, ám azok mindig csak olyan utólagos teoretikus igazolások maradnak, amelyek a politikai cselekvés valódi környezetére csak mérsékelt befolyással lesznek. Ezen apóriákra hivatkozva aztán minden politikai cselekvés, sőt minden politikai közösség alapja megkérdőjelezhetővé válik: vagyis ezek lesznek a politika végső kérdései.
Ezen a ponton persze Bartolini elég közel kerül Carl Schmitt meghatározásához, amennyiben a schmitti szuverenitásfogalom jellegzetessége is a megalapozhatatlanság – szuverén az, aki a kivételes állapotról vagyis az érvényes szabályok felrúgásáról dönt. Ráadásul Bartolini explicit elhatárolja a politikai meghatározásának lehetőségét bárminemű szerződéselmélettől (amelyek nem számolnak általában a politikai gyakorlat apóriáival). A schmittiánus hangok mellett pedig a politikai realizmus alapgondolata is átüt Bartolini munkáján: a politikai cselekvés elsődleges és legfontosabb feladata ugyanis az olasz politikatudós szerint is a politikai rend és a polgárok jogosultságainak biztosítása, mégpedig egy vertikális alá-fölérendeltségi kontextusban. Ez utóbbi ugyanis megkerülhetetlen eleme a politikának, bármennyire is szép elméletek születtek a politikai közösség tagjainak horizontális kapcsolatairól (ld. pl. deliberatív demokrácia elméletei).
Stefano Bartolini: The Political (London/New York: ECPR Press/Rowman & Littlefield, 2018)
