A klímakatasztrófa és a történetek ereje

Ökológiai válság van: a Föld biofizikai rendszere olyan gyorsan változik, hogy az számtalan élőhely és élőlény végtelen sokaságának halálát is eredményezheti. Milyen szerepe lehet a megoldási javaslatokban az energiatermelés átalakulásának és a fásítási programoknak? Rálelhetünk-e alternatív kivezető utakra?

A tudomány jelenlegi állása szerint a talajpusztulás, a biodiverzitás csökkenése, a hőmennyiség és annak globális eloszlásában bekövetkező eltolódás, a légkör összetétele és az óceánok vizének savasodása olyan visszafordíthatatlan folyamatokat indítottak el, amelyek rémisztően rossz életminőséget és kiszámíthatatlan tömegkatasztrófákat jelenthetnek a ma élők időskorára. Ennek ellenére az ökológiai válságról és a globális klíma megváltozása miatt bekövetkező katasztrófákról való gondolkodás és cselekvési terv az utóbbi évtizedre oly sok területen jellemző, információs buborékot képeznek. Másképpen fogalmazva: ez az egy bizonyos körben magától értetődő és meghatározó téma számos miliő mindennapjaiban szóba sem kerül, vagy hárítanak, s jól láthatók a tagadók, és az összeesküvés-tézisekre alapuló magyarázatokban hívők is. Amint azt egy a világjárványhoz és a klímakérdéshez való politikai hozzáállást vizsgáló felmérés sejteti, ez a helyzet bizonyos események hatására azonban változhat.

A történetek ereje

Egy jó eséllyel az élőhelyek pusztításához köthető világjárvány, egy megosztó-mozgósító személyiség megjelenése, valamint a szabályozásból következő konkrét gazdasági érdeksérelmek az ilyen kontextusformáló események között vannak. Más szóval: a globális szinten közös gondolkodás előfeltétele a narratíva. Mint arra számos történeti gondolkodó rámutatott, az emberi elme igazán csak történetekkel működtethető, illetve fogható cselekvésre. Az absztrakciókon alapuló logikai érvelés nem társadalomszervező erő, míg a történeteken alapuló meggyőződések és világképek igen. Ahhoz tehát, hogy a jelenleg a közeljövőre vonatkozó forgatókönyveknél jobb valóság jöjjön létre, kulcsfontosságú, hogy az antropocén korszakot beillesszük abba, ahogyan a történészek és mindenki más a történelemről gondolkodik. Az elnevezés azt jelenti, hogy „az ember korszaka”. A kifejezés 2000 körül jelent meg a tudományos vitákban, és azt a felismerést tükrözi, hogy az emberi tényező visszafordíthatatlanul megváltoztatta a Föld, mint biofizikai rendszer működését, s ennek a változásnak már jelenleg is rétegtani, kémiai és evolúciós nyoma van. A változás nem csak a klímára vonatkozik. Az antropocén magában foglalja azt az állítást, hogy az emberiség átlépte az ún. bolygó léptékű határértékeket a szén mellett, a nitrogén és a foszfor körforgásában és erőforrás felhasználás tekintetében is. Mindez az óceánok savasodás mellett az édesvíz készlet pusztulását, és az eutrofizációt, a termőföldek kimerülését, sivatagosodását eredményezi.

Ökológiai válság van: a Föld biofizikai rendszere olyan gyorsan és olyan összetett módon változik, hogy az számtalan élőhely és élőlény, köztük emberek végtelen sokaságának halálát is eredményezheti. Ehhez képest van szükség új történetekre.

Ezen a téren a vizualitás kulturális és mindennapi narratívákban megnövekedett szerepe komoly segítség. Az antropocénről ugyanis azért nehéz történeteket mondani, mert mindent egyszerre több léptékben kell szemléltetni, miközben néhány fényképfelvétel, illetve az azok közötti kapcsolat felvillantása révén egyszerre komplex és helyhez kötött információt közölhetünk.

Nézzük például azokat a tényezőket, amelyek a legnagyobb szerepet játsszák a szén-dioxid szint növekedésében! A szén energiatermelésben játszott szerepe minden bizonnyal az elsők között jutna eszébe bárkinek, aki legalább alapfokú ismeretekkel rendelkezik, de azok közül is sokaknak, akik írástudatlanok, de használnak gépeket. (Ne feledjük, ebbe a körbe jelenleg is sokszáz millió ember tartozik).

Átmenetek helyett halmozódás

Az antropocén korszakról született történeti monográfiák között egy francia szerzőpáros, Christophe Bonneuil és Jean-Baptiste Fressoz angolul The Shock of the Anthropocene címmel munkája váltotta ki a legnagyobb érdeklődést. Koncepciójuk lényege, hogy hipotézist és napirendet adjanak az antropocén korszak történeti vizsgálatához. Könyvük egyik fejezete, A szén-dioxid politikatörténete címmel azt mutatja be, hogy az energiatermelés eddigi története alapján illúzióban él az, aki azt gondolja, hogy a szén alapú energiatermelés csökkeni fog az alternatívák hatékonyabbá válásával: a szerzők szerint annyi fog történni, hogy a szénre alapuló mellett nap- és szélerőművek működnek, tehát a különböző erőmű típusok által egymásra halmozott energiatermelésről, nem pedig átmenetről van szó. „Nem tértünk át fáról szénre, aztán szénről olajra, s később olajról nukleáris energiára. Az energiafelhasználás története nem az átmenetekről, hanem a különböző energiaforrások felhasználásának egymásra halmozódásáról szól. A téves perspektívát a relatív és az abszolút, valamint a lokális és globális szint összekeverése eredményezi. Ha a 20. században a szén használata az olajéhoz képest csökkent is, ettől még a szénfogyasztás folyamatosan nőtt. Globális szinten sosem volt még olyan év, amikor annyi szenet égettek volna el, mint 2014-ben [a könyv írásának időpontja – a ford.].” Bonneuil és Fressoz azt állítják, hogy nem a hatékonyság az energiatörténet mozgatórugója.

A gázlámpák kora

Az általuk felhozott példák közül a gázlámpákra vonatkozó megállapításaik Magyarország energiatörténete szempontjából is fontosak. A 19. század Európa ugyanis nagyrészt a gázlámpák korszaka volt. Ezek működtetéséhez a gázt szénből állították elő, mégpedig nagyon alacsony hatásfokkal: „Vegyük például a gázvilágítás esetét. Ez a technológia, amely az 1810-es években Londonban jelent meg, hihetetlenül alacsony hatékonysággal működött. Abból állt, hogy a szenet még több szén felhasználásával desztillálták, hogy így gáz jöjjön létre a lakóépületek vagy az utcák megvilágításához. A technológia energiatermelése katasztrofális volt: a felhasznált szénnek csak harmadát fordította arra, hogy gázt termeljen, ennek a gáznak a harmada elszivárgott a rosszul záró csövekben és a végén maga a fény is halovány volt. A kortársak tisztában voltak mind a technológia veszélyességével, mind annak pazarló jellegével. Ebben az esetben az olajlámpákról gázvilágításra, tehát egy szerves és helyben használható energiáról hálózaton keresztül szétosztott fosszilis energiára való áttérés jelentősen megnövelte az energiafogyasztást, de főként a veszteséget növelte” – mutat rá a szerzőpáros. Fontos hozzátennünk, hogy a légszeszgyártás volt az első olyan technológia, amely összekapcsolta a tömeges energiafogyasztást és a széntermelést. Ezt a századforduló időszakában váltotta fel a villamosenergiára alapuló közvilágítás. Ez utóbbival beköszöntött a turbinák és erőművek korszaka. Mivel az energiatermelés a szénre és a szénhidrogénre alapul, a villamos energia iránti igény a 20. század második felében a Föld biofizikai átalakításának döntő tényezőjévé vált. Ezt a folyamatot mutatja az alábbi három fénykép.

A villamosenergia kora

A jelenetek egyben világossá teszik az egymásra halmozás tézisét is: a gázlámpa technológiájának léte nem jelentette azt, hogy a petróleumlámpák ne játszottak volna fontos szerepet a közvilágításban és villanyvilágítás elterjedése sem jelentette egyszersmind a szenet feldolgozó gázgyárak végét: a fűtésre és ipari üzemekben használható gáz iránti igény Magyarország városaiban éppen az első világháború után nőtt meg.

A magyarországi energiatörténetet befolyásoló országos cégháló, a koncessziókkal és bányászattal kapcsolatos helyi, városi szintű döntések érdekek és érdekellentétek korszakos jelentőségük ellenére kevés figyelmet kapnak a történészektől. Egyes magyarországi bányák történetéről és a bányászok társadalomtörténetéről természetesen van felhalmozott tudás. A 19-20. századi globális biofizikai változásokat előidéző energiatermelés hátterében levő transznacionális gazdaság- és kultúrtörténeti folyamatok regionális vetületére, a két lépték esetleges aszinkronitására és az egyedi regionális jellemzők azonosítására azonban alig irányul figyelem.

Az antropocén gazdasági és anyagi világgal kapcsolatos működési módjának sajátosan közép- és kelet-európai jellemzőinek megragadásában ugyanakkor jelentős lépés Gille Zsuzsa hulladékkal kapcsolatos, mind az államszocialista, mind a rendszerváltás utáni évtizedeket átfogó antropológiai kutatása. Gille nem csak azt állítja, hogy a hiánygazdaság és az újrahasznosítás között szoros kapcsolat volt, de azt is, hogy a hulladékkezelésnek az egykori ún. szocialista táboron belüli Magyarországon is korszakai voltak, s ezek a korszakok az „olcsó természet” iránti igénnyel is kapcsolatban álltak, vagyis logikájuk részben egybeesett a kapitalizmus működési elvével. Gille munkája kapcsolatot teremt az anyagok minőségével kapcsolatos gondolkodás történetisége, a társadalmi gyakorlatok és a politikai döntések között és mindezek transznacionális jellegét is szem előtt tartja.

Annyi a fenti fényképekből is felsejlik, hogy Trianon szerepet játszott a szénalapú energiatermelés felfutásában, s az is, hogy a két világháború közötti időszakot minden területi egyenlőtlenség ellenére is Magyarországon is a villamosenergia korának kell tekintenünk.

Az erdők szerepe

S vajon mi a helyzet a megoldási javaslatok történetiségével? Számos elemzésben a nagy számú fa telepítése tűnik olyan kézelfogható és kivitelezhető eszköznek, amelyen keresztül csökkenthető a légköri szén-dioxid szintje, így mérsékelhető az antropocén korszak válság jellege. A 2010-es években jelentős vita folyt arról, hogy vajon az erdőket szén-dioxid elnyelő gépezeteknek tekinthetjük-e, amelyek le tudják szorítani a globális hőmérséklet növekedésének szintjét a kritikusnak kalkulált érték alá.

Az évek során az derült ki, hogy a mérsékelt övi erdők árnyékoló hatásuk, míg a trópusi erdők metánkibocsátásuk miatt nem alkalmazhatók mechanikusan az üvegházhatás csökkentésére. A biodiverzitás változása és az erdők ember általi kiirtása közötti kölcsönhatás szintén változatosságot mutat az egyes konkrét tájak esetében. Az erdők és az antropocén binárisnál komplexebb kapcsolatát az antropocén történetiségéről szóló egyik legjelentősebb munka szerzői, Simon Lewis és Peter Maslin azzal is hangsúlyozzák, hogy a korszak kezdetét ahhoz az időpillanathoz kötik, amikor a 17. század elején Közép- és Dél-Amerika lakosságának elpusztítása közvetetten az erdőterületek jelentős növekedését, és így a szén-dioxid légköri jelenlétének csökkenését eredményezte. Vagyis az erdők olyan színterekké válhatnak, ahol a közösségek közötti erőszak és az antropocén korszak biofizikai-biokémiai formálódása közötti összefüggés jól láthatóvá válik. Erre a lehetséges összefüggésre a jelenkor dél-amerikai erdőirtásáról szóló kimutatások és elemzések is naponta emlékeztetnek.

A Nagy Természetátalakítási Terv A történeti nézőpont azt is láthatóvá teszi, hogy voltaképp már sok tapasztalat gyűlt össze az erdősítés bioengineering jellegű használatának lehetőségeiről és buktatóiról. Bonneuil és Fressoz legújabb munkája éppen arról szól, hogy az erdők és az erdőirtás hatásairól már a 18. század végére – jelentős részben a gyarmatosított területeken folyó nagyarányú tájátalakító tevékenység nyomán – sok ismeretanyag halmozódott fel. Ezt a tudást és annak terjedését jól tükrözi Jókai Mór Svábhegyen folytatott gazdálkodó tevékenysége, amelynek lényege abban állt, hogy a bányaterületet a szélirányokat is figyelembe vevő fatelepítéssel rekultiválta, majd jól működő ökológiai rendszert hozott létre a területen.

Az a feltevés, miszerint az erdők jelenléte és a sivatagosodás között ok-okozati kapcsolat van, a két világháború között és a második világháború alatt sem vesztett népszerűségéből. Ebbe a keretbe illeszkedett, hogy a Szovjetunióban 1948-től az erdősítés és a fásítás bekerült az ún. „Nagy Természetátalakító Terv” céljai közé. Az 19. század második fele és az 1920-as évek között az aggodalom az erdők területének csökkenésére és a talajok termőképességének csökkenésére vonatkozott. Az első világháború után a területének jelentős részét elvesztett magyar állam életképessége volt a tájátalakítással kapcsolatos gondolkodás egyik legfontosabb eleme. A korszak legnagyobb hatású mérnökei és gondolkodói úgy vélték, hogy ezen belül a vízhiány és ennek egyik feltételezett oka, az erdők hiánya az Alföldön az egész ország fejlődőképességének szűk keresztmetszete.

A két világháború közötti alföldfásítási programot a gazdasági világválság már az 1930-as évek elején jelentősen visszavetette, ugyanakkor hiba lenne, ha jelentéktelennek ítélnénk. Egyrészt azért, mert a korabeli erőfeszítések számos kistájon számottevő tájképi átalakulást eredményeztek. Másrészt pedig a következő korszak országfásítási programja támaszkodott az 1920-as évek második felében elindult kísérletekre és azokra a fafajokra, amelyek akkoriban kerültek előtérbe. Igaz ugyan, hogy az 1948 után induló ún. országfásítási programot közvetlenül a Szovjetunióban az 1947-48-as éhínség nyomán bűnbakká kikiáltott sivatagosodás és talajkiszáradás réme váltotta ki, s a sztálini Nagy Természetátalakítási Terv egyik magyarországi megjelenési módja volt, a magyarországi országfásítási program kontextusa azonban ennél időben és gondolatilag is jóval tágabb volt.

Gyep vagy erdő?

Az erdősítés hatását komplex és tájtörténeti gondolkodáson alapuló módszerrel értékelő kutatásokhoz egy magyarországi kutatás az 1950─1970 közötti fásítás most már több évtizedes távlatban elemezhető hatásainak közzétételével jelentős mértékben hozzájárult. A Tölgyesi Csaba és csoportja által végzett kutatás is aláhúzza, hogy amikor erdőterületek specifikus klimatikus és ökológiai hatásait elemezzük, akkor az emberi társadalom- kultúr- és politikatörténetet is figyelembe kell vennünk. 2020-ban az akkori legnagyobb országos online napilapban is helyet kapott tanulmány bizonyította, hogy a Duna-Tisza közén a fásítás, elsősorban az ide telepített fenyő- és nyár állományok káros hatással voltak a talajvíz szintjére, tehát lényegében nemhogy nem akadályozza, de még elő is segíti a talaj kiszáradását. A tanulmányban bemutatott vizsgálatok eredménye az volt, hogy a térségben a leghatékonyabb szénraktározó társulás a gyep, s nem az erdő.

Összességében, ha tudomást veszünk az antropocén korszak mint a létre veszélyes válságkorszak létezéséről, olyan fogalmi keretet kell alkalmaznunk, amely szintetizálja azokat a gazdaság- és társadalomtörténeti elemzéseket, amelyek az korszak lenyomata szempontjából fontos jelenségekre koncentrálnak. Ez azt is jelenti, hogy hibrid szereplők, így „természetes” vagy „mesterséges” nyersanyagként, segédanyagként vagy hulladékként kezelt anyagok, valamint a tájátalakító tevékenység és az ennek hátterében álló tudásformák kerülnek az elemzés fókuszába. Az antropocén válságaihoz vezető folyamatokat, s az esetleg kivezető, a jelenlegihez képest alternatív utakat az egyes lokalitások és régiók történetének olyan elemzésével lehet vizsgálni, amely folyamatosan értékeli, hogy a fókuszba került jelenségek milyen léptékekben érvényesek. Ezeket az antropocén történeteket kell azután a múlt vizuális nyomaiban megragadnunk és továbbadnunk.

Nyitókép: Az országos fásítási hét nyitónapja Érd határában, 1970. (Forrás: Fortepan 87149 Adományozó: Urbán Tamás)

Felhasznált irodalom

Geiger, Nathaniel  – Janet K.Swim 2016: Climate of silence: Pluralistic ignorance as a barrier to climate change discussion. Journal of Environmental Psychology, v. 47 (September 2016) 79-90.

Cook, John et al. 2016: Consensus on consensus: A synthesis of consensus estimates on human-caused global warming. Environmental Research Letters v. 11. 4. Article number 048002.

Harari, Yuval Noah 2017: Home Deus. A holnap rövid története

Bonneuil, Christoph -Jean-Baptise Fressoz 2017: The Shock of the Anthropocene

Jean-Baptise Fressoz-Fabien Locher 2020: Les Révoltes du ciel. Une histoire du changement climatique XVe-XXe siècle. SEUIL.

Gille Zsuzsa 2019: Létezik-e szocialocén? Fordulat (11.) 25. 79–101.

Lewis, Simon – Peter Maslin 2018: The Human Planet. How we created the Anthropocene. London.

Popkin, Gabriel 2019: How much can forests fight climate change? Nature 565 (7739.) 280–282.

Tölgyesi Csaba et al. 2020: Underground deserts below fertility islands? Woody species desiccate lower soil layers in sandy drylands. Ecography (43.) 6. 848–859.