A közép-európai régió nyugati feltérképezése a modern korban vált igazán látványossá. Franciák, angolok, svájciak, belgák – de a 20. század első feléig a magukat az ún. Mitteleuropához tartozónak vélő németek vagy hollandok is –, ha nem vágytak éppen egzotikus messzeségbe, és a közeli Másikra voltak kíváncsiak („the close other” – Piotr Piotrowski lengyel művészettörténész meghatározása), akkor Európa déli vagy keleti területeit keresték fel.
A nyugatról vagy északról érkező utazókat – bármilyen háttérrel és céllal is vágtak neki a közeli Másik tájainak – időben változó percepció jellemezte. A közép-európai összehasonlító kutatások egyik részterülete az itteni népek, tájak és társadalmak (nyugat-)európai megközelítéseinek az összevetése, ami a 19. század utolsó harmadára, illetve – az új Duna-menti államalakulatok konstrukciója miatt – az 1918–1945 közötti időszakra vonatkozóan tűnik a leggazdagabbnak. De a közép-európai tanulmányok szemszögéből a hatások ellentétes áramlási iránya is érdekes: ilyenkor a kutatók azt firtatják, hogy a történetileg erős német kulturális befolyásnak kitett közép-európai kis népeket milyen időben módosuló angol vagy francia tájékozódás jellemezte a múltban. (Az előbbiek kapcsán lásd például az Angol utazók Magyarországon című cikket). A közelmúltban jelent meg például egy munka (Laura Fournier Finocchiaro–Tanja-Isabel Habicht szerk.: Gallomanie et Gallophobie. Le mythe français en Europe au XIXe siècle. Rennes, 2012.), amely európai (és részben közép-európai) összehasonlító keretben vette górcső alá kifejezetten a Párizs-rajongásokat.
Jóllehet Magyarországról mindig több és vigyázóbb szem vetült Párizsra és Franciaországra, mint fordítva, és éppen ezért a magyar tudományosságot is intenzívebben foglalkoztatja a francia orientáció kérdése, a Magyarország iránti szerényebb francia érdeklődés kutatása is viszonylag nagy múltra tekint vissza nálunk. A francia–magyar kulturális kapcsolatok hazai vizsgálata – csak látszólag paradox módon – a Trianon utáni Magyarországon kapott erőre, ám a német orientáció ellehetetlenítette az újabb eredmények második világháború alatti megjelenését, amire végül csak 1948-ban, az országra hulló vasfüggöny legördülése előtti utolsó pillanatban került sor. A szocializmus is árnyékot vetett a két ország közötti kulturális-tudományos kapcsolatok hazai kutatására, ami – némi hetvenes-nyolcvanas évekbeli előzménnyel – végül az utóbbi időben indulhatott megint fejlődésnek.
A közelmúltbeli francia–magyar kutatások egyik kiemelkedő példája Catherine Horel (a Francia Tudományos Akadémia kutatási igazgatója, a Sorbonne professzora) Közép-Európával és Magyarországgal foglalkozó munkássága. Magyar nyelvre is lefordított művei – mint A Középnek mondott Európa (2011) vagy a Horthy (2017) – jól mutatják a magyarul is kiválóan tudó francia kutatónak a magyar történelemre és a francia–magyar kapcsolatokra vonatkozó erudícióját. A Francia utazók Magyarországon (1818–1910) rendkívül olvasmányos stílusban, az olvasót a hosszú lábjegyzetektől megkímélve megírt, idézet- és képgazdagon megjelentetett munka (igaz, a képek nem a bemutatott úti beszámolókból származnak), amely élvezetes olvasmány, mégpedig nemcsak szaktudósoknak. Egyúttal az utazási irodalmak történeti megközelítésével kapcsolatos újabb tudományos kérdésekre is igyekszik választ találni. Horel eredetileg franciául megjelent legutóbbi könyve olyan, korábban megszakadt kutatások nyomába lép, mint a már név nélkül fentebb megemlített Lelkes István (1932) vagy Birkás Géza munkái (1948). Hozzájuk képest azonban sokkal tágabban, gazdagabban értelmezi vizsgálatának tárgyát, aminek a bemutatását kiválóan strukturálja is három nagy témacsoport szerint, melyek a következők: klisék (ezen belül: tájak, nemzeti karakterek, nemzetiségiek ábrázolásai), magyar főváros (a „felfedezésétől” a Millenniumig) és politika (a közös politikai világképtől a szakításig és a kapcsolatok újraszövéséig). Horel azért döntött így, mert a beszámolók egy jelentős része – a példányszámért aggódva, ahogy a szerző fogalmaz – a korábban kialakult sematikus képet görgette tovább szinte végig a 19. század folyamán. Idővel azonban, ahogy bővültek, gazdagodtak az ismeretek, az egzotikus klisék száma is csökkenni kezdett, viszont egy bizonyos szintű elmaradottság érzékeltetése továbbra is megmaradt. A századfordulón pedig a legtöbb beszámoló a magyarokat úgy festi le, mint akik hajdani elnyomottakból elnyomókká váltak – ami rokonságot mutat a brit közvéleményben bekövetkezett, Jeszenszky Géza könyvében részletesen is elemzett fordulattal (Az elveszett presztízs – Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában /1894–1918/. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2020.) Ebben a kérdésben a francia beszámolók az anakronizmus hibájába esve – mondja Horel – az erős, egységes, republikánus Franciaország képét vetítették rá a Habsburgoktól függő helyzetben lévő országra.
A szerző a jobbára ismeretlen, az országról és kultúrájáról sokszor csak bizonytalan tudással rendelkező, különböző szakmai hátterű franciákat és úti beszámolóikat mutatja be típusok szerint. A Magyarországra és a magyarokra irányuló francia tekintet változásai jelentik Horel munkájának a keretét – a munka intervallumait is a magyar történelemből nem ismert fordulatokat jelző dátumok alkotják (1818 és 1910), bár a francia utazók magyar-képének megformálásában 1848 és 1896 is fontos szerepet játszik. A beszámolók keletkezése éppúgy kapcsolódik a közlekedés forradalmához, mint a mobilitás okaihoz (például a turizmus elterjedéséhez) vagy az úti beszámoló műfajának változásaihoz. Bár a könyvnek nem témája, de felvet olyan továbbgondolható kérdéseket is, mint hogy miben hasonlított és különbözött a francia utazók percepciója, mondjuk a kontinenssel hol szorosabb, hol távolságtartóbb viszonyt ápoló brit- vagy éppen a német kultúra erős befolyása miatt domináns helyzetben lévőnek tekintett német társaikétól. Egy következő hasonló munka témája lehet Magyarország és a magyar kultúra 20. századi francia megítélésének a bemutatása, amihez viszont az útirajzok körén jóval túlmenően is be kellene vonni forrásokat az elemzésbe, ahogy a politikai és kulturális kontextusok intenzívebb egymásba játszásával és a geopolitikai helyzetek gyorsabb változásaival, a globális háborúk hatásaival is számot kellene vetni.
Nyitókép: A pesti alsó rakpart 1900 körül. Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
