RECENZIÓ – Byung-Chul Han legújabb könyve a jelenkor civilizációs válságára adott válaszként fogalmazza újra a remény fogalmát és annak társadalmi-politikai jelentőségét.
A koreai származású, Németországban élő Byung-Chul Han napjaink egyik sztárfilozófusa. Németül több mint harminc, angolul pedig csak az elmúlt tíz évben huszonhárom könyve jelent meg (nemegyszer százezres példányszámban), ezek közül mintegy tucatnyi immár magyarul is olvasható. Némileg paradox módon tehát maga is haszonélvezője, amolyan „celebje” az általa rendszeresen kritizált későkapitalista, fogyasztói társadalomnak, miközben ténylegesen elutasítja az abban való részvételt: közösségi oldalakon nem szerepel, interjút rendkívül ritkán ad és magánéletéről is alig tudni valamit.
Habár nem a szó szoros értelmében vett politikai filozófus, a jelenkori nyugati társadalom már említett kritikája több művében is közvetlenül politikai témákhoz vezeti. A kiégés társadalma, Az átláthatóság társadalma, a Pszichopolitika, Az erőszak topológiája, a Mi a hatalom?, A csillapító társadalom vagy az Infokrácia általában igen borús képet festenek a posztmodern korszak technicizált, önkizsákmányoló, az elnyomás új formáit, a „lájk diktatúráját” meghonosító, sőt abba végzetesen belemerevedő világáról.
Érdekes persze, hogy a nyugat hanyatlásának ez a narratívája – amely egy konzervatív kritikus szájából elhangozva legfeljebb harsány gúnykacajra késztetné a progresszív európai értelmiséget – ilyen népszerűségre tudott szert tenni, de ahogy jeleztem, Han esetében nem ez az egyetlen paradoxon. A legfrissebb ellentmondás legutóbbi munkájának már a címében is megjelenik, amely A remény szelleme címet viseli, máris felkeltve az érdeklődést, hogy vajon mivel tudja még biztatni a szerző az általa amúgy majdhogynem menthetetlennek ítélt nyugati civilizáció emberét a 2020-as években.
Nos, ha ezzel a kíváncsisággal olvassuk a művet, akkor csalódni fogunk, ugyanis a bevezetés (Preludium) fő állítása az, hogy a remény – hasonlóan ellentétéhez, a szorongáshoz – valójában tárgytalan, és éppen ebben különbözik a vágyaktól vagy szükségletektől, amelyeknek konkrét kielégítésére a mai fogyasztói társadalom berendezkedett. A (reménnyel nem összetévesztendő) „optimizmus” vagy „pozitív gondolkodás” azért képtelen válaszolni a szorongás általánosan jelenlévő érzésére, mert ez utóbbi nem valamilyen konkrét veszélyre vonatkozik (bár sokszor úgy tűnik, lásd a háborúkkal, a klímaváltozással vagy a járványokkal kapcsolatos félelmeket), hanem jóval általánosabb jelenség, amely végső soron a közösség elvesztéséből, a neoliberális rezsim individualizáló tendenciáiból és teljesítménykényszeréből származik.
Ezen a ponton persze máris felsejlik, hogy Han radikális civilizációkritikája miért befogadható mégis a nyugati mainstream számára. A neoliberalizmus emlegetése, a kapitalizmus bírálata vagy a demokrácia féltése a szorongást kihasználó „jobboldali populizmustól” összességében egyfajta progresszív, forradalmi retorikával párosul, amely mindent megkérdőjelez, kivéve magának a forradalomnak mint a remény végső beteljesülésének az eszméjét. Voltaképpen meghökkentő, hogy a könyv egyetlen egyszer sem tér ki a ténylegesen lezajlott forradalmak történeti bűneire vagy az utópikus gondolkodás totalitárius tendenciáira, hanem a „forradalom” és az „utópia” szavak mindvégig egyértelműen pozitív jelentésűek maradnak: „Csak álmodozók képesek forradalomra. Az álmodozás politikai dimenzóval és utópikus potenciállal bír, miközben az éjszakai álom sosem lép túl a magánéleten.”
A remény tehát nem pusztán passzív vagy kontemplatív erény, hanem mozgósító ereje van, ahogyan azt a könyv első, Remény és cselekvés című fejezete kifejti. „Ez táplálja a forradalom szellemét”, éspedig éppen azáltal, hogy eszkatologikus jellegű: nem valamilyen konkrét célt kíván elérni, hanem általában tagadja azt, ami van. Napjainkban ugyanis – és ebben azért van némi igazság – általában szembesülünk az értelem, a nyelv, a fogalmak és az értékek kiüresedésével és összeomlásával, ami nem megoldásra váró „probléma”, hanem abszolút negativitás, amely megváltásra szorul. (A magyar olvasó persze némi elégtétellel állapíthatja meg, hogy Pilinszky János mindezt már évtizedekkel Han előtt megértette, amikor a pszichológiáról így vélekedett: „Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”)
A párhuzam talán nem véletlen, mert Han (a maga sajátos módján) szintén katolikus, és a könyv második felében egyre inkább el is mozdul a remény politikai értelmezése felől annak teológiai (ha nem egyenesen misztikus) megragadása felé. A Remény és tudás című fejezet a korábban idézett szerzők (Eagleton, Freud, Nietzsche, Derrida, Arendt, Kafka, Hegel, Deleuze, Guattari) mellé most felsorakoztatja Szent Pált, Luthert, Pascalt és Moltmannt, ezzel hangsúlyozva a szükségképpen csak a már lezártra vonatkozó esszenciális tudás és a jövőre nyitott, szeretetteljes megismerés különbségét. Az igazi tudás eszerint sokkal inkább a „még-nem-tudatosban”, az „előérzetben”, a „varázslatban”, a „szép” megtapasztálásában áll, és ezért maga is a szükségképpen jövőidejű és racionálisan rögzíthetetlen reményhez kötődik. Annyiban persze mégiscsak visszakanyarodunk a politikához, hogy Han magát a remény keresztény teológiáját is forradalminak tartja, miközben egy félmondatban nagyvonalúan átsiklik afölött, hogy abban persze a gondolkodás forradalmáról és nem erőszakos társadalomátalakításról van szó.
A remény és a szeretet után – nem meglepő módon – végül elérkezünk a harmadik teológiai erényhez, a hithez is. Az utolsó, A remény mint életforma címet viselő fejezet hosszú Heidegger-polémiája igazából csak annyiban érdekes, hogy a szorongásban feltáruló és alapvetően önmagába zárt Dasein (ittlét vagy jelenvalólét) heideggeri emberével szemben ismét a közösségre és a jövőre nyitott személy szabadsága jelenik meg ellenpontként. A remény voltaképpen nem más, mint bizalom a sohasem teljesen kiismerhető másik emberben és az előre sohasem megjósolható jövőben, tehát voltaképpen „hit”, de még annak is csak a legáltalánosabb formája: hit, amely hisz, és nem amit hiszünk.
Azt tehát továbbra sem fogjuk megtudni, mit kell hinnünk, szeretnünk vagy remélnünk, hiszen ezek egyikének sincs pontosan meghatározható tárgya, de legalább annyiban biztosak lehetünk, hogy ha korunkat teljesen reménytelennek látjuk, akkor valójában már közel a megváltás, hiszen abszolút remény – a maga dialektikus módján – csak abszolút reménytelenségből csírázhat ki. Mivel azonban az ilyen remény teljességgel transzcendens, valahonnan máshonnan, „felülről” származik, kétséges marad, hogy van-e a róla való álmodozásnak bármilyen konkrét politikai üzenete. Ha ugyanis van, vagy legalábbis megpróbálnánk cselekvésre lefordítani, akkor a mindennapiság és a megszokás forradalmi elutasítása óhatatlanul a politika legfontosabb (vagy talán egyetlen) vezérlőelvét, a gyakorlati észt küszöbölné ki, és ugyanolyan tragikus következményekhez vezethetne, mint amelyeket – ezt nem érdemes elfelejteni – éppenséggel a legutóbbi néhány évszázad forradalmai hoztak létre.
Byung-Chul Han: The Spirit of Hope. Cambridge: Polity Press, 2024.
Nyitókép forrása: Global Panorama / Flickr
