2019-ben rendezték meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen a III. Balkán Konferenciát. A két évvel ezelőtti konferencián tárgyalt témák azóta sem váltak kevésbé időszerűvé, ami nem is meglepő egy olyan térséggel kapcsolatban, amelyet sok évszázados konfliktusok feszítenek. A konferencia anyaga 2021-ben tanulmánykötetben is megjelent, hogy segítsen az érdeklődőknek mélyebb betekintést nyújtani a régió sajátosságaiba.
Miközben a hazánkkal szomszédos balkáni régió csupán egy nemzedékkel ezelőtt véres háborúk színtere volt, a legfrissebb hírek pedig Bosznia-Hercegovina lehetséges széteséséről szólnak, továbbra sem lehet azt állítani, hogy Dunát lehetne rekeszteni a térség alaposabb megértését szolgáló munkákkal. Az Autonómia és önrendelkezés a Balkánon című tanulmánykötet szerzői – az NKE részéről öten is, köztük a kötet szerkesztője, Ördögh Tibor, az Európa-tanulmányok Tanszék docense – a segítségünkre vannak ebben.
Az autonómiák és az etnikai megközelítés korlátai
Amint azt a tanulmánykötet is kiemeli, a balkáni térség mai válságának a kiindulópontja a koszovói autonómia 1989-es eltörlése volt, és bár a Jugoszlávia romjain függetlenné vált országok egy része maga is különböző autonómiamodelleket alkalmaz – azok olykor az állam felépítésének a szerves részét képezik –, ezek mégsem produkálják a korábban remélt eredményeket. Eközben az etnikai heterogenitás inkább folyamatos centrifugális erőként van jelen az államok működésében, különösen ami Bosznia-Hercegovinát, Koszovót és Észak-Macedóniát illeti.
Ezek közül Bosznia-Hercegovina különösen eklatáns példája az államot a szétesés határára sodró etnikai problémáknak. A kötetben szereplő tanulmányok olyan szintű és mélységű ellentétekre mutatnak rá, ami után meglepő, hogy az ország – melyet az egyik tanulmány etnokráciaként határoz meg – még egyben van. Miközben ugyanezen tanulmány szerint a megoldáshoz elengedhetetlen lenne Bosznia-Hercegovinában az etnikai elvi alapok meghaladása, ez ugyanakkor szinte esélytelennek látszik, olyannyira elválaszthatatlan ez az állam szerkezetétől.
A személyi elvű autonómiákról szólva a kötet szerzői rámutatnak arra, hogy a térség legtöbb országában – a koncentráltan elhelyezkedő kisebbségi közösségekkel rendelkező Szlovénia kivételével – az efféle rendszerek csak részlegesen képesek lefedni az ilyen autonómiák által lehetségesen érintett személyek körét. Tekintettel a különféle objektív, mérhető tényezőkre – ilyen például számos kisebbség létszámának természetes csökkenése, vagy a csökkenő választási részvétel Horvátországban és Szerbiában –, a kötet megkérdőjelezi, hogy ezek a modellek képesek lennének akár csak lassítani is az asszimilációt vagy az elvándorlást.
Egységes kétségek
A balkáni államokat nem csupán belső feszültségek terhelik, de éppúgy jelen vannak az egymás közti konfliktusok is. Koszovó és Szerbia ellentéte magától értetődő. Azonban a kötet sorra veszi, hogy Horvátországnak is mind a négy balkáni szomszédjával van megoldatlan határvitája, és még Bosznia-Hercegovinának és Montenegrónak is csupán Szerbiával szemben nincs követelése.
Habár a Balkán sok tekintetben egységes régió, a közös gyökerek ellenére sem létezik közös jogi vagy közigazgatási kultúrája. Ami azonban közös, az többek között a jellemzően nehézkes, kiterjedt bürokrácia, valamint a korrupció, ami nem csupán ezen országok működésének a hatékonyságát rontja, de az euroatlanti integrációjuk esélyeit is.
A kötet több tanulmánya is rámutat, hogy bár a centrifugális hatást kifejtő etnikai erőkkel és a sokrétű terhes örökséggel szemben a lehetséges EU-tagság valamiféle ellensúlyt képez a nyugat-balkáni államok számára, ez mégsem gyakorol eléggé erőteljes hatást ahhoz, hogy ezeket az államokat kellőképpen ösztönözze a belső konfliktusaik és válságaik meghaladására, valamint hatékony intézményrendszerek kiépítésére. Mivel ráadásul a demokrácia és a jogállam fokozatos kiépítése ezen államok zömében nem belső, választói igény, hanem külső kényszer, ezért annak eredményessége kérdéses.
Mozaikos jövőképek
A balkáni országok között meglévő hasonlóságok mellett a kötetből világosan kirajzolódnak a vizsgált területeken meglévő különbségek is. Montenegró, azon belül is a montenegrói identitás alakulásának – alakításának – példája arra mutat rá, hogy a megfelelő körülmények, nem utolsósorban a kellő politikai és állampolgári akarat megléte esetén egy posztjugoszláv államban is lehetséges sikeres önazonossági koncepciók kidolgozása, és minimalizálhatók azok a tényezők, amelyek több más balkáni országban is az állam működését vagy akár fennmaradását veszélyeztetik.
Egyebek mellett olyan témákra is kitérnek a tanulmányok, mint a megállíthatatlannak tűnő kínai expanzió Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában, a konferencia óta már hágai őrizetbe került koszovói kormányfő ellentmondásos életútja, vagy éppen a vérbosszú intézménye, amely továbbra is az albán szokásjog részét – bár egyre inkább visszaszoruló részét – képezi.
A 2021-es Balkán-konferenciáról ITT írtunk.
Nyitókép: Trebinje, Bosznia-Hercegovina. Forrás: Depositphotos.com
