Bár úgy tűnik, hogy a mai konzervatívok többsége „megbékélt” a kapitalizmussal, a valóság az, hogy a konzervatívok és a „kapitalisták” kapcsolata soha nem volt egyszerű történelemben.
Az úgynevezett korai konzervatív szerzők, mint például Friedrich von Gentz Németországban, majd Adam Müller és Justus Möser, de Bonald és de Maistre Franciaországban éles kritikát fogalmaztak meg a kapitalizmussal szemben. Első pillantásra talán úgy tűnhet, hogy az angolszászok (például Burke) inkább elfogadták a „szabad versenyt”, de még az ő esetükben sem volt teljes a kapitalizmussal kapcsolatos jelenségek elfogadása – ahogyan Burke például a Töprengésekben kritikusan említette az „ökonómusok korát.” Coleridge, Wordsworth és Carlyle, majd később T. S. Eliot, az olyan katolikus szerzők, mint Hilaire Belloc és G. K. Chesterton kimondottan éles polémiát fogalmaztak meg a kapitalizmussal szemben.
Belloc és Chesterton jelentős mértékben hozzájárultak a disztributizmus közgazdasági elméletének kidolgozásához, amely a katolikus társadalmi tanításon, különösen két enciklikán alapult: XIII. Leó pápa Rerum novarum (1891) és XI. Pius pápa Quadragesimo anno (1931) című enciklikája. Az elosztással kapcsolatos nézetek először Hilair Belloc egyik legismertebb politikai művében, a The Servile State (A mű magyar fordításban nem jelent meg, jelentése körülbelül: „rabszolgaállam”) fogalmazódtak meg. Belloc hangsúlyozta, hogy a tömegtermelés az élet zsarnoki szabványosításához, a kollektivizáláshoz és az óriásvállalatok uralmához vezethet.
Gilbert Chesteron A józan ész nevében című művében, ahogyan más műveiben is hangsúlyozta, hogy a modern progesszió ideológiája elválaszthatatlan a modern ipari kapitalizmus által létrehozott normáktól. Chesterton trösztellenes elképzelései, a kis ingatlanok társulásáról tett megjegyzései, és legfőképpen a modern ipari kapitalizmus által teremtett fenyegető perspektívákból való „kiútról” szóló állításokat fogalmazott meg. A társadalmi asszociáció gondolata, amelyet egy „egyszerűbb életmódhoz” való visszatéréssel lehetne elérni, különösen a konzervatívok számára, ma is aktuális.
A brit katolikus gondolkodó értelmezésében a kapitalizmus nem általában véve tőkés gazdaságot vagy a tőke használatát jelenti a gazdaságban – hiszen ilyen értelemben a legegyszerűbb halász-vadász vagy gyűjtögető törzsi társadalmaktól eltekintve szinte minden emberi társadalmat „kapitalistának” kellene tekintenünk, vagyis a fogalomnak nem volna sajátságos és precízen körülhatárolható jelentése. A kapitalizmus szerinte olyan gazdasági szerkezetet jelöl, ahol létezik egy viszonylag szűk csoport, amelynek akkora tőkéje van, hogy a polgárok többsége kényszerből szolgál neki munkabérért.
A kapitalizmus ilyen értelemben vett kialakulásával kapcsolatosan Chesterton nem fogalmazott meg történeti érveket, azonban kijelentette: az a társadalom, amelyben „jelenleg” [vagyis 1926-ban, amikor a mű megjelent] Anglia és a világ nagyobbik fele él, az kapitalista gazdasági rendszer által meghatározott társadalom. Hozzátette: ez „[…] a fennálló rendszer, különösen, ahogy az ipari országokban működik, már mostanra veszélyessé vált, és vészes gyorsasággal alakul át halálos csapdává.”
Az egyre inkább globálissá váló kapitalizmus a modernitás valódi rákfenéje, amely éppenséggel nem a szabadságot, a valódi „szabad versenyt” vagy a „mindenki boldogulását”, a társadalom általános gazdagodását és az áruknak az egész világra kiterjedő békés cseréjét segíti elő, hanem mindenekelőtt a kultúra és szellemellenes üzleti világ terjeszkedését szolgálja, amelyet Chesterton többek között a valódi tulajdon hiányával, illetve a prostitúcióval állított párhuzamba.
„A tulajdon szó valódi ellentéte a prostitúció. Nem igaz, hogy az ember minden korban áruba bocsájtja azokat a dolgokat, amelyek a szónak ebben az értelmében szentek, legyen az akár a test, akár a határok.”
Vagyis a brit gondolkodó szerint nem igaz az, hogy az ember minden körülmények között a maximális haszonra törekszik, és hogy minden társadalom természetes fejlődése elvezet a modern ipari kapitalizmushoz. A valóságban éppen ez az, ami „pontosan soha nem történik meg,” vagyis a modern ipari kapitalista gazdálkodást megelőző, megközelítőleg hasonló méretű kisbirtokokon alapuló parasztgazdaságok rendszere nem azért fejlődött át a jelenlegi szisztémába, mert ez természeti szükségszerűség – vagy ha tetszik, a „haladás” iránya éppen ez volt.
A társadalmi és a gazdasági viszonyok ott, ahol a kisbirtokos parasztság erős, nem teszik lehetővé a modern kapitalizmus kibontakozását, viszont: „Az úr és a jobbágy bárhol szinte egy csapásra változhattak munkaadóvá és alkalmazottá. Ellenben a szabad emberek körében, még ha szegényebbek vagy gyengébbek voltak is, a puszta hagyományok meggátolták az ipari kapitalizmus kialakulását.”
A modern ipari kapitalizmus legjellemzőbb jelensége Chesterton értékelésében a „Tröszt”, vagyis olyan gazdasági monopólium létrejötte, amely szándékosan megfojtja és ellehetetleníti a kisvállalkozásokat, miközben maga nem ritkán valóságos bűnszövetkezetként működik rendszerint összefonódva a politikai és államhatalommal. A monopólium ilyesféle formája szerinte azért lehetséges, mert az erőltetett iparosítás következtében előállnak a szupergazdag kapitalisták, milliárdosok, akik saját üzleti érdekeik szerint képesek az állam és a társadalom befolyásolására.
A kapitalizmus fent leírt folyamatainak révén a brit utópista szocialisták (Bellamy, Wells, Webb) világát már meg is valósították a kapitalisták: a „centralizált, személytelen és monoton civilizáció” – „pontos leírása a ma létező civilizációnak.” – írja Chesterton. „A kapitalizmus alkalmazottjai […] pontosan ugyanazokkal a késztetésekkel és erényekkel rendelkeznek, „amelyek akkor is meglennének benne, ha az állam szolgája vagy albérlője lenne.” „Attól a pillanattól, amikor felébred, addig a pillanatig, amikor ismét aludni tér, az élete mások által készített medrekben folyik, akiket többnyire nem ismer és nem is fog ismerni soha.”
De vajon milyen megoldást javasol a szerző az előállt, pozitív végkicsengést a legkevésbé sem ígérő helyzetre? Mindenekelőtt azt a disztributív államot, amelyet már Belloc is megemlített 1912-es művében, és amely Chesterton értelmezésében egyfajta visszatérést jelentene a kisbirtokos szabadparaszti gazdaságok rendszeréhez, a nagybirtokok, trösztök, gazdasági-ipari-politikai összefonódások felosztásával (disztribúció) és a társadalom nagy részének az agráriumba való visszaterelésével. Chesterton hangsúlyozta: nem egy „viruló üzletből” szándékozik elcsábítani embereket, hanem egy már csődbe fulladt kísérlet utáni újrakezdést javasol – az akkori (vagyis az első világháborút közvetlenül követő) brit gazdaság helyzetét a XIX. századi kereskedelmi fölény elvesztésének viszonylatában értékelve. Úgy vélte: a kapitalizmus további útja mindenféleképpen gazdasági és társadalmi összeomláshoz vezet, miközben az emberek többségében még mindig megvan ahhoz a kedv, elszántság és akarat, hogy elszakítsák magukat a modern ipari civilizáció által kínált kétségtelen előnyöktől és visszatérjenek egy „egyszerűbb” életformához. Ezzel kapcsolatosan is a rá jellemző iróniával fogalmazott: „Meglehet, a mai embernek nagyon nehéz elképzelnie egy olyan társadalmat, amelyben az emberek nem a telhetetlenségükért vagy felebarátaik letiprásáért csodálják egymást, de biztosíthatom Önöket arról, hogy a földi paradicsomnak efféle különös szigetei még fennmaradtak a földön” (Chesterton, 2019: 24. o.).
Források
Gilberth Keith Chesteron: A józan ész nevében. Századvég, Budapest, 2019.
