Miképpen képzelte Bibó István amerikai és olasz példák alapján a honi városfejlesztést? Hogyan működik a közösségi várostervezés? Mi az a poszturbanisztika és mit lehet tenni azért, hogy az emberek saját szülőföldjükön legyenek képesek boldogulni? Mindez kiderül A kisváros dicsérete című tanulmánykötetből, amelyet nemrégiben vehettek kézbe az olvasók. Recenzió.
„Neked adom ezt a szerelmet egész életedre. Még tizenöt év múlva is elutazol majd egy (…) kisvárosba …” Baka István Beavatások ciklusának Vasárnap délután című prózájából e két sort juttatta eszembe a közelmúltban megjelent könyv címe. Számomra, aki magam is közepes (nemzetközi mércével mérve inkább kis) városból, Veszprémből származom, e két fogalom: szerelem és kisváros így, önmagában kapcsolódik össze. Miként Baka István számára is örök kötődést adott a szülőváros, Szekszárd, vagy Jókainak a befutott íróként meglelt Balatonfüred, vagy éppen Babitsnak az Elő-hegyen kiépített szellemi fellegvárával Esztergom. S a sort még hosszan folytathatnánk.
Gondolom, így lehetnek ezzel a Tempevölgy sorozat 37. kötetének szerkesztői, Hörcher Ferenc, Körmendy Imre és Tóbiás Krisztián is. Nekik is megvan a maguk külön-külön és együtt is érvényes kisváros-koncepciójuk. Ezekből az elképzelésekből előbb egy konferencia születettPolgári öntudat, városfejlesztés és önkormányzati modellek Magyarországon és Európában. A közepes és kisebb városok példája címmel 2018. április 6-7-én Balatonfüreden, majd ez a könyv, a Balatonfüred Városért Közalapítvány kiadásában.
Mi a titkuk?
Kontinensünkön jelenleg a teljes lakosság háromnegyede él városokban, ezzel urbanizálódottság tekintetében Európa a második Amerika nyomában. Viszont 2050-re Ázsia, a maga rohamos városiasodásával várhatóan mind a két földrészt le fogja körözni, s egyre inkább a megapoliszok jellemzik majd az ottani életformát. Eközben az európai ember az egészséges, nyugodt, biztonságos környezetet sokkal inkább közepes- és kisvárosokban, illetve a nagyvárosoknak az ilyen adottságokat nyújtani képes kertvárosi kerületeiben fogja keresni.
Hogy mi a titka a kisvárosnak a könyv tanulmányainak szerzői szerint – s mi adja ezáltal a vezérfonalat a kötethez, arról a bevezetőben tesznek tanúbizonyságot a szerkesztők: a közepes és kisvárosok szintje olyan emberi közösségeket jelent, amelyek egymással még közvetlen kapcsolatban álló embereket és csoportosulásaikat foglalnak magukba. S e közvetlen emberi kapcsolatok szülnek olyan tudást, mutatnak fel olyan tapasztalatokat, amelyek a filozófia, az urbanisztika, a történettudomány, a helytörténeti kutatás, a szociológia, s a művészetek számára egyaránt kutatási témát adnak. A magyar kisvárosok története hozta létre például az önkormányzatiság számos izgalmas, egymástól is eltérő példáját; ezekben alakult ki a polgári öntudat hazai formája, a lokálpatriotizmus is e településforma esetében figyelhető meg a legjobban.
Bibó elképzelései
A kötet eszmetörténeti bevezető tanulmányában (Mester Béla: A város és vidéke a nemzeti kultúrában) egy XIX. századi gondolkodó, Hetényi Pál református lelkész és közíró jellegzetes reformkori problémafelvetéséről olvashatunk. Miként lehet a magyar iparfejlesztés, általában az országépítés és nemzetegyesítés ügyébe bekapcsolni a városokat, amelyeknek – a reformkorban nagy mértékben idegen ajkú – lakossága vagy nemzetközi példák alapján kívánja megszervezni és élni az életét, vagy saját köreibe zárkózva elhessegeti magától az újítások, a polgáriasodás szellemét. Az 1841-ben megfogalmazott gondolatok a kibontakozás útját az oktatás, s általában: a helyi, de nemzeti alapú közműveltség minőségének a javításában keresik: „Honi közmiveltség jótékony forrása fakad városainkban, ha ezek polgári szívvel és szájjal honfiak, azaz, a nemzeti fejlődés barátai lesznek.”
Egy bő évszázaddal későbbiváros-diskurzust elemez Kovács Gábor Erdei Ferenc és Bibó István szellemi kölcsönhatását bemutatva Országépítés városokkal – regionalitás, demokrácia, közigazgatás Bibó István koncepciójában című elemzésében. Bibó István – már 1950-re kiérlelt, de a nagyközönség számára csak a 70-es években hozzáférhetővé vált – városfejlesztési koncepciójára igen nagy hatást gyakorolt Erdei Ferencnek a 30-as években kidolgozott elképzelése. Ez a sokszor maradinak, zsákutcás fejlődési útnak tartott alföldi tanyavilágot éppen hogy megőrzendő hungarikumként, a magyar mezővárosok társadalmi szövetének eleven és elhagyhatatlan részeként értelmezte. A tanulmány sorra veszi, hogy Bibó István a maga urbanisztikai és közigazgatási elképzeléseinek a megalkotásánál milyen egyedi amerikai, valamint részben itáliai és angol városfejlesztési modelleket, sokszor utópiákat használt fel, s épített be (természetesen kritikával) a saját koncepciójába, mely így a magyar sajátságokat európai perspektívába tudta állítani.
Településfejlesztés, közösen
Körmendy Imre, a kötet társszerkesztője a hazai városok fejlesztésének egy lehetséges útját, a szó legnemesebb értelmében vett civil, közösségi várostervezést tárja elénk. Rámutat, hogy a településfejlesztés terén az együtt gondolkodásra már az amúgy a központi irányítás elsődlegességét hirdető szocializmusban is akadt néhány sikeres példa. A rendszerváltást követően pedig egyenesen egyértelművé vált, hogy nálunk ez a módszer vezethet a leginkább az élhető közösségi terek kialakításához. „Olyan a társadalom, mint a család. Kisgyermekkortól bevonni őket a döntésekbe – a koruknak megfelelő dolgokban” – így kínálja a lehetséges modellt.
Jász Borbála A polgári lakás metamorfózisa címmel tekinti át a személyes tér történetét. Narratívája a XIX. századi, nagyléptékű historizáló lakásépítésekkel kezdődik, s a szocialista modernizáció városépítészeti utópiája, a panellakások tömeges megjelenésével fejeződik be. A személyes tér az egyes embert közvetlenül körülvevő, az egyén számára menedéket nyújtó polgári lakás, ami az első olyan intimitást biztosító környezet, mely a szűkebb család tagjain kívül mások számára már csak meghívással és bizonyos szigorú társas érintkezési szabályok betartásával volt látogatható.
A várostervező halála
Weninger Sándor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) doktorandusza a településarculatról írva megállapítja, hogy a maihoz hasonló, modern városképi tervezés honi gyökereit a mai Budapesten – az akkori Pesten, Budán, Óbudán – érdemes keresni, méghozzá a XIX. század első felében. Persze, thetjük hozzá, a tudatos városkép-tervezés, ezáltal a város vizuális reprezentációjára való törekvés már a középkorban is létezett Magyarországon, elég csak körbesétálni néhány felvidéki magyar város – Kassa, Eperjes, Bártfa – egységes főterén. A szerző megállapítja: a településarculat a városmarketing fontos, a magyar gyakorlatban sok szempontból még kiaknázandó része. S a városaink számára örömteli fejlemény, hogy – meglátása szerint – az elmúlt 7–8 évben a magyar közép- és nagyvárosok marketingtevékenysége elől szinte az összes törvényi akadály elhárult.
Wesselényi-Garay Andor A válságtudománytól a poszturbanisztikáig címmel a városkutatás sajátos evolúcióját tekinti át, tudatosan provokatív írásában. Izgalmas szellemi időutazása végén, melankólia nélkül állapítja meg, hogy a klasszikus várostervező mint hivatás felett valószínűleg eljárt az idő, „a várostervező halála azonban új korszakot nyit, melynek hőse a poszturbanisztikával életvitel-szerűen foglalatoskodó aktor, a hipszter-urbanista.”
„Jobbat építeni, szépet építeni”
Hörcher Ferenc, az NKE Eötvös József Kutatóközpontjának Politika- és Államelméleti Kutatóintézetének igazgatója A léptékhelyes város dicsérete című tanulmányában reneszánsz hangulatú diskurzus-szövegkörnyezetet teremt, melyben bemutatja egy herceg, egy építész és egy filozófus együtt gondolkodását az élhető városról. A történet valós: Károly herceg brit trónörökös, Léon Krier építész és Roger Scruton filozófus gondolatainak termékeny kölcsönhatását tárja elénk a konzervatív kormányzati akaratból életre hívott „Jobbat építeni, szépet építeni” Bizottság (Building Better, Building BeautifulCommission)elnevezésű angol városszépítő grémium tevékenysége kapcsán. Scrutonról, a nemrég elhunyt konzervatív filozófusról szólva kiemeli: kantiánus alapon igazolta, hogy hétköznapi tevékenységeink esztétikai törekvéseinek természetes célkitűzése az, hogy úgy rendezzük el és be a körülöttünk lévő tárgyi világot, hogy az az általunk elképzelt közösség tetszését elnyerhesse. Mindez élesen szemben áll azzal a (poszt)modernista (s laikus olvasóként még hozzátehetjük: politikai gondolkodásában liberális-pluralista) elképzeléssel, amely szerint az esztétikai ítélet szubjektív, tehát döntéseink során nem hivatkozhatunk semmilyen közös mércére. Scruton szerint igenis, létezik tehát közízlés, s annak fontos szerepet kell kapnia egy otthonos város kialakításakor.
A történész Katona Csaba két fürdővárost vet össze írásában. Az angol Bath és a magyar Balatonfüred fejlődési pályája közötti párhuzamokat és különbségeket mutatja be aprólékosan. Kiemeli, hogy egy kisváros imázsának megteremtésekor nemcsak a szigorúan vett történelmi tényekre lehet építeni, hanem bizony a valós tényeken alapuló félig igaz, félig elrajzolt-eltúlzott legendáknak is szerepe lehet, erre példaként a füredi Anna-bál históriáját és identitásképző erejét emeli ki.
Kihasználni a lehetőségeket
Alföldi György és Balázs Bálint egy, az imént említett két fürdővárosénál sokkal nehezebb helyzetben lévő –, szakkifejezéssel: zsugorodó – város, Salgótarján jövőbeli lehetőségeivel foglalkozik. A szerzők fontosnak tartják, hogy egy kevéssé prosperáló település számára is szülessenek fejlesztési tervek, javaslatok. Egy évig tartó vizsgálataik végén egy olyan komplex tervet készítettek, amely például a város egykori büszkesége, az üveggyár területét kulturális és dizájn centrummá, részben lakható városrésszé formálná.
Szabó Julianna a turizmus és a polgárosodás első lenyomatait keresve Dunaharaszti és Siófok fejlődésében megállapítja: a XIX. század második felének két hatalmas területfejlesztési folyamata volt, s ezek a Kárpát-medence térszerkezetét alapjaiban változtatták meg. Az egyik a vasúthálózat kiépítése, a másik a természetes vizek – főképp a Duna, a Tisza és a Balaton – szabályozása. Dunaharaszti és Siófok perspektívái hirtelen tágultak ki és változtak meg a fejlesztések kapcsán. S mindkét település – bár nyaralótelepeik fejlődésében mutatkoztak különbségek – egyaránt élni is tudott a kínálkozó lehetőségekkel.
Helyben, sikeresen
A kötet záró írása több szempontból is kitekintés. Laczkó-Albert Elemér ugyanis egy külhoni, erdélyi települést vesz górcső alá: Gyergyóremetét. Számtalan statisztikával, a község földrajzi és oktatási viszonyainak egymásra vetítésével, a helyi fejlesztéspolitikai tapasztalatok segítségével azt az alapkérdést szeretné megválaszolni – ami egyébként a kötet valamennyi tanulmányának közös gondolati alappontja is egyben –, hogy milyen tudás, milyen képességek kellenek ahhoz, hogy sikeresek legyenek a kisebb településeken élők? Mit lehet tenni azért, hogy az embereknek ne kelljen elhagyniuk szülőföldjüket?
E színes, sokoldalú megközelítést nyújtó tanulmányfüzér segítségével ki-ki közelebb kerülhet a saját maga által hitelesnek tartott válaszhoz.
(A kisváros dicsérete. Szerk.: Hörcher Ferenc – Körmendy Imre – Tóbiás Krisztián. Balatonfüred, 2019.)
