Peter Uwe Hohendahl könyve a Carl Schmitt munkásságával foglalkozó ipar létező hiányosságára mutat rá, amikor a német gondolkodó sokszor figyelmen kívül hagyott 1945 utáni írásait állítja középpontba, de nem éri el a maga által kijelölt célt. Ennek ellenére a Cornell University irodalom- és eszmetörténészének Perilous Futures című könyve tanulságos olvasmány, ami újabb érveket kínál a Schmitt aktualitásáról és aktualizálhatóságáról szóló vitához.
Az angol nyelvű Schmitt-recepció jelentősége sokszor nem abban mérhető, hogy az újabb és újabb munkák közvetlenül mennyit adnak hozzá a német jogtudósról való tudásunkhoz, hanem abban, hogy milyen irányba tereli a vele kapcsolatban fontosnak és legitimnek tartott kérdéseket. Így amikor Peter Uwe Hohendahl, a 19–20. századi német irodalmi és társadalomelméleti gondolkodás alapos ismerője monográfiát jelentet meg Schmittről, akkor annak önmagán is túlmutató komoly tétje van. Ebből a szempontból a Perilous Futures eredményei azonban ellentmondásosak.
Hohendahlnak messzemenőkig igaza van abban, hogy mindaz, amit ma Schmittről tudunk, és ahogy ma Schmittet használjuk, meglehetősen féloldalas, mert leginkább azokhoz a szövegekhez kötődik, amelyeket a német jogtudós az 1920–1930-as években írt. Pedig az egyetemi világtól való eltiltása ellenére Schmitt 1945 után is több olyan munkát írt, amelyek jelentősége vagy összemérhető a korábbi híressé és hírhedtté vált munkáival vagy érdemben befolyásolják azok értelmezését. A Hohendahl által választott munkák jelentősége vitathatatlan: a hangsúly fejezetenként a személyes naplóbejegyzéseket tartalmazó Glossariumra, a nemzetközi jog és politika átrendeződéséről szóló Nomos der Erde című munkára, a Schmitt által is A politikai fogalma kiegészítésének tekintett partizán-könyvre, valamint az utolsó monográfiaként megjelent Politikai teológia II-re helyeződik. Kimaradnak ugyanakkor olyan munkák, mint a Hamletről szóló, államelméletileg is érdekes könyvterjedelmű elemzés, az értékek zsarnokságáról szóló dühös vitairat 1959-ből, vagy a hatalom természetéről szóló 1954-es rádiójáték (amely magyarul már 1991-ben megjelent), hogy csak a jelentősebbeket és a Hohendahl elemzése szempontjából is relevánsnak tekinthető szövegeket említsem.
Az elemzés kereteit Hohendahl esetében az határozza meg, hogy Schmitt döntően más helyzetben találta magát a világháborút követően, személyes helyzetének alakulása ellenére 1945. azonban nem jelent egyúttal tartalmi értelemben vett lényeges fordulópontot is. Ez a tétel azonban nehezen alapozható meg, ha olyan szövegekről van szó, amelyekkel Schmitt már a háború előtt elkezdett foglalkozni, mint például a Nomos-könyv, ami végül csak 1950-ben jelent meg, és amivel éppen az lenne az érdekes, hogy miként változik meg a jelentése az eltérő világpolitikai helyzetben, nem pedig az, hogy – amint a szerző írja – a nagytér (Großraum) fogalma azért maradhatott használatban 1945 után is, mert elég absztrakt volt ahhoz, hogy elkerülje a nemzetiszocialista terminológiát sújtó tilalmat. Kérdés marad ugyanakkor, hogy valóban van-e jelentősége a „korai” és a „kései” Schmitt elválasztásának, hiszen ez módszertani szempontból sem tartható, de olykor tartalmilag is félrevezető, hiszen Hohendahlt olvasva éppen azt érthetjük meg, hogy ez legalább annyira probléma, mint az elemzés adottnak tekinthető kiindulópontja.
Pedig a kiindulópont valóban sokat sejtet és üdvözlendő. Hohendahl egyrészt arra vállalkozik, hogy visszahelyezze Schmitt szövegeit megfogalmazásuk kontextusába, és ami még fontosabb, e szövegek szoros olvasatát végezze el. A fejezetek nagyjából eleget tesznek az első törekvésnek, de nem teljesítik a szoros olvasás ígéretét. Hohendahl olvasásmódja nem Schmitt szövegeinek belső szerkezetét, működésmódját elemzi, hanem egyes elemeket emel ki, hogy láthatóvá tegye azok összefüggését a történeti-politikai környezettel. Ennek köszönhetően a politika puszta hatalmi szempontjai és morális-teológiai megalapozásának szükségessége között ingadozó Schmitt képe, ami végső soron Hohendahl könyvének az alaptörténete, csak az elemzésekhez illesztett kijelentés, nem pedig az elemzés eredménye lesz.
A fejezetek mélysége erősen hullámzó. A Schmitt személyes írásaival (Ex Captivitate Salus, Glossarium) foglalkozó nyitófejezet alig lép túl a közhelyeken. Ráadásul a könyv 2018-as megjelenése felveti azt a problémát, hogy mennyiben lehet teljeskörű következtetéseket levonni Schmitt nemzetiszocialista szerepvállalásával kapcsolatos önfelmentésével kapcsolatban a Glossarium erősen csonkított korábbi kiadása alapján, ha a szerző számára már elérhető volt a csonkítatlan változat – már ha egyáltalán abból indulunk ki, hogy magyarázó kapcsolat van a személyes naplóbejegyzések, a nyilvános politikai pozíció és az elméleti szövegek között.
Ellenpéldaként megemlíthető ugyanakkor A partizán elméletéről szóló fejezet, ami már inkább érdemi kontextuális olvasatát adja a szövegnek, egyrészt belehelyezve a szöveget a kortárs német biztonságpolitikai diskurzusba, másrészt azonban helyesen bemutatva, hogy a hadviselési szempontoknál sokkal fontosabbak a munka politikaelméleti rétegei. Hasonló módon érvényesül a kontextuális megközelítés a Politikai teológia II esetében, de ez talán inkább annak köszönhető, hogy a szöveg közvetlenül mások (Erik Peterson, Hans Blumenberg) írásaival szemben fogalmazódott meg.
Hohendahl olvasatának korlátait mutatja, hogy míg a naplóbejegyzésekről szóló elemzések a teológia szerepét taktikai lépésként félreértik (pl. 40.), a Politikai teológia II-ről szóló fejezet, a szekularizációról folytatott vita kapcsán már mélyebb elemzést ad, de csak azért, hogy kijelentse, Schmitt felfogása szerint a politika végső soron nem autonóm, hanem a teológiai pozíció által meghatározott. Ezzel Hohendahl lényegében azt üzeni, hogy Schmitt a politikára redukált teológiától élete vége felé a teológiára redukált politikához jutott el, ami viszont mindkét esetben a politika és a teológia közötti analógia szerepének figyelmen kívül hagyásából következik.
Átfogó elemzésről tehát nincs szó, a szerző válogat az életműből, aminek természetesen van létjogosultsága, ha olyan elemzési keretet kapunk, ami indokolja a szelekciót (hiszen végső soron már olvashatunk az 1945 utáni recepcióról angol és német nyelvű elemzést, valamint az Oxford-kézikönyv fejezetei is foglalkoznak a kései írásokkal). Csakhogy nehéz lenne megállapítani a könyv gondolatmenetét, mert az, hogy Hohendahl mit állít Schmitt aktualizálhatóságával kapcsolatban, leginkább a zárófejezetből derül ki, de az az itt megfogalmazott állítás, miszerint Schmitt – rendkívüli, teológiai eredetű pesszimizmusa miatt – csak korlátozottan alkalmas kortárs politikaelmélet megfogalmazására, továbbá nem kompatibilis a baloldali törekvésekkel, és a jobboldalon is legfeljebb egy Trump-féle populista demokráciafelfogáshoz kapcsolható, csak esetlegesen kapcsolódik a korábbi fejezetek elemzéseihez.
Arra a kérdésre, hogy vajon mire is jók Schmitt kései művei, Hohendahl válasza tehát az, hogy ezek az írások csak rendkívül korlátozottan alkalmasak mai politikai viták megvívására, és gyakran azok is félreértik, illetve sokkal inkább szisztematikusan félreolvassák Schmitt műveit, akik használni akarják. A szerzőnek mindebben akár igaza is lehet, de ezt könyve nem tudja meggyőzően alátámasztani.
Peter Uwe Hohendahl: Perilous Futures. On Carl Schmitt’s Late Writings, Ithaca/London: Cornell University Press, 2018.
