Egyenruha, katedra, mikrofon

Aki kicsit is járatos pénzügyőri körökben, tudja, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnál ma már szinte nincs központi ünnepség vagy toborzófilm Suba László részvétele, hangja, orgánuma nélkül. De itt, az RTK-n ugyancsak „rákaptak”, így a kari rendezvényeken is gyakran szerepel műsorvezetőként, kérdezőként. Olyannyira, hogy nemrégiben meg is kérdezték tőle egy sűrűbb időszakban: te, Laci, azért még oktatsz is? Nos, igen. Több, mint húsz éve.
Suba László pénzügyőr alezredes, a Vám- és Pénzügyőri Tanszék adjunktusának pályaképe.

S hogy mindez hogyan kezdődött? Egy kedves magyartanárnővel, aki tanítványát, a kis Lacit benevezte a Kazinczy Ferenc Szép Magyar Beszéd Versenyre. Első alkalommal a megyei szintig jutott, másodjára azonban az országos 15 egyike lett, Kazinczy-emlékérmet kapott. Akkor, ott elhatározta: rádióbemondó lesz.

Mindez Gödöllőn történt, a híres Török Ignác Gimnáziumban. Szülei hagyták kibontakozni, egy jó szakmának is örültek volna, tanárai azonban biztatták, tanuljon tovább. Sokáig buszvezetőnek készült a szomszéd bácsi hatására, de nyomdász vagy tördelőszerkesztő is szívesen lett volna. „Egy esztétikusan elrendezett újságoldal, egy menetrend szerint érkező busz – ezekben a rend, a szépség, és a szabályrendszer a közös. Ez engem nagyon megragadott. Kiskoromban az autókkal is úgy játszottam, hogy a járművek csak az általam rajzolt útburkolati jelek mentén haladhattak az udvaron” – idézi fel.

Diploma? Miért ne?

A szabályszeretet azonban akkoriban még csak kevés szorgalommal párosult: az ELTE Tanárképzőre nem vették fel, márpedig a bemondóságnak a diploma előfeltétele volt. „Ha nem azt akarod, amire készülsz, akkor lehet, hogy egy kicsit nehezebb. Hiszen én nem tanár, hanem bemondó akartam lenni” – mereng. Aztán úgy alakult, hogy egy ismerős felvetésére jelentkezett a váci vámhivatalba pénzügyőrnek. Csodálkozott, hogy vámost nem a határra keresnek, de elment, s bár eleinte nem annyira tetszettek a feladatok, később eldöntötte: mégiscsak ez lesz az útja.

1991 óta hordja büszkén a zöld egyenruhát. Számos képzés és tanfolyam révén beletanult és megszerette ezt a sajátos, különleges szakmát. Fiatalon persze picit vonzó benne a hatalomérzés is – „megmondhatom az ügyfélnek, hogy vegye ki azt a csomagot a kamionjából” –, de szerencsés esetben ez azért a későbbiekben elmúlik, visszaszorul. A kilencvenes évek eleve egyébként is egy érdekes, színes időszak volt: importőrökkel-exportőrökkel foglalkozhatott akkor, amikor már a multik éppúgy megjelentek itthon, mint az egyszemélyes „autónepperek”. Mindenki külkereskedhetett, nemcsak az import-exportra szakosított vállalatok – az „impexek” –, mint a rendszerváltást megelőző évtizedekben.

Aztán a kilencvenes évek végén kollégákkal beszélgetve felmerült, hogy kellene egy diploma, és egyikük épp a Rendőrtiszti Főiskolára járt. Miért ne? – merült fel Suba Lászlóban, és jelentkezett arra a szakirányra, ahol most oktat. Akkoriban vámigazgatásinak hívták: levelező képzés, négy év –, s egy Vámigazgatási szervező főiskolai oklevéllel járt.

Ekkor – hogy, hogy nem – szembejött egy médiaiskola-hirdetés. A régi álom egészen addig parkolópályán volt, olykor felkérték ünnepélyen verset mondani, de semmi más nem történt. Ám most megszólalt benne a régi hang, és jelentkezett a Magyar Rádió Média Akadémiájára. Elvégezte, közben pályázat útján a Rendőrtiszti Főiskolára került oktatónak. Azóta tanít, főként vámjogot, NAV-informatikát, külkereskedelem technikát.

Nénik és bácsik: a legnagyobbak

A médiaiskolában aztán elmondta, hogy bemondó szeretne lenni. Vezetőjükhöz, Korbuly Péterhez irányították, meghallgatták, ettől kezdve havi 3–4 alkalommal egy-egy műszakra is felkérték. Az oktatói munka mellett hétvégente, éjszakánként csinálta, főleg a Bartók Rádióban, meg a Kossuth és a Petőfi éjszakai műsoraiban. Az akkori főnöke, a tanszékvezető Köpf László értékesnek tartotta mindezt, és beajánlotta a kommunikációs főosztályra. Ennek nyomán pedig a Pénzügyőrség elkezdte foglalkoztatni moderátorként.

A rádiós korszak sajnos elmúlt, a takarékossági intézkedések nyomán elküldték a külsős munkatársakat. „De arra, hogy a »nagyok« beengedtek maguk közé, és másfél évig tudtam velük dolgozni, nagyon büszke vagyok”. Az alázat és a fegyelem korábban is megvolt, a szeretet és befogadás jelentett talán a legtöbbet számára, azoktól „a néniktől és bácsiktól, akiket gyerekkoromban hallgattam a rádióban, s akik úgy beszéltek, ahogyan ma csak nagyon-nagyon kevesen!”

A legnagyobb cél

Amikor az oktatói állást megpályázta, megkérdezték, szerezne-e egyetemi végzettséget is. Tíz másodperc alatt kellett dönteni: igent mondott. S mivel a számok világával nincs annyira jóban, ezért a jogot választotta, Pécsett. 2009-ben diplomázott, közben egy PhD-t is szerzett – a Hadtudományi Doktori Iskolában, mert akkor Rendészettudományi még nem létezett. Témája a kommunikáció szerepe volt az Adó- és Vámhatóságnál.

Oktatni nagyon szeret, azt mondja, jó érzés elhinteni egy-egy gondolatot, és visszahallani a hallgatóktól később, akár egy másik órán, hogy emlékeznek rá – különösen, ha csak mellékszálként említette. Örömmel látja, hogy a digitális világunkban kikopott papíralapú jegyzetelés mintha fokozatosan visszatérne: mind többen hoznak laptop helyett spirálfüzetet és tollat. Az óráin a mobilozásért nem szól – „ha mindenkin számon kérném, nem tudnék a tananyagra figyelni” –, de ha egy-egy témakörnél nagyon sokan nem figyelnek, akkor arra lehet, hogy a vizsgán kicsit hangsúlyosabban rákérdez… S bár ezt nem jelzi előre, általában azért összekötik, és veszik a lapot a hallgatók.

Összevont, 90 perces órákat tart, de vallja: egy magára valamit is adó oktató nemcsak igényli, hogy figyeljenek rá, hanem maga is figyeli a csapatot, és ha lanyhul a figyelem, akkor bedob egy viccet, sztorit. Olyan információkra például, hogy az üres koporsó vámköteles, a holttestet tartalmazó azonban vámmentes – nos, ezekre azért felkapják a fejüket a hallgatók. Összességében a fegyelmezés sosem nehezíti a munkáját, korrekt, jó kapcsolata van a fiatalokkal. Ehhez az alapszabálya: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

Ami a nevelési feladatokat illeti, ez elvárás is az egyenruhás szakok oktatóival szemben – s ez elsősorban példamutatást jelent: öltözéket, megnyilvánulást, a tisztelet megadását, amiért cserébe el is várhatja ugyanezt az ember. „Ha a hallgatók fáradtak, akkor megállunk, van, hogy megkérdezem, mi az oka, meséljenek kicsit – és erre rászánunk néhány percet. Ennyinek muszáj lenni ahhoz, hogy aztán tovább tudjunk menni”. A nappalis hallgatókkal egyébként magázódnak, ez íratlan szabály a karon, a levelezősökkel tegeződnek. „Azt szoktam mondani, hogy kollégák vagyunk, csak annyi a különbség, hogy nekem előbb jutott eszembe, hogy diplomát szerezzek”. A nappalisokkal a záróvizsgákat követően, a Lónyay Menyhért Tanulmányi Díj átadásakor – amely eseményt természetesen László moderál – egy kis pezsgőzés keretében szoktak összetegeződni. Onnantól ők is kollégák. A tisztelet kapcsán egyébként vezérfonala egy idézet Arany János Domokos napra című verséből: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben / Ember lenni mindég, minden körülményben”. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor nincs nagy baj – vallja.

A cinkétől a szajkóig

Máig Gödöllőn él, immár feleségével és fiával. Örömmel tölt sok időt nagy kertjükben, olyankor „kiürül” a feje. „Egyszer a fiammal húsz, arra járó madárfajt számoltunk meg, a cinkétől a szajkóig. Valahol olvastam, hogy a madárpopuláció mérete és gazdagsága a természeti környezet, a kert minőségére utal. Úgyhogy ez büszkeséggel tölt el!” Túrázni és olvasni szeret még. Legutóbb egy Spiró esszékötetet, amelyben – egykori latinosként – egy gimnáziumi latintanárról szóló történet ragadta meg leginkább. Ha filmet néz, azt csakis úgy szereti, ha a teljes stáblistát is láthatja hozzá: a teljesség és a rend érzésére e téren is szüksége van.

Mint anno, gyerekkorában, a kisautózás idején.

Nyitókép: A Pénzügyőr Zenekar karácsonyi koncertjének konferálása a Szent István Bazilikában (Fotó: Láng-Miticzky András, NAV)