„A történelem halad, és ebben benne lehetek”

Egy időben az Antarktiszra készült, végül a rendszerváltás idején Nagy-Britanniában kutatva találkozott a fenntarthatóság fogalmával és feladatával ifj. Zlinszky János, aki aztán hazatérve számos nemzetközi környezetpolitikai fórumon képviselte Magyarországot. Pániknak, görcsnek nincs értelme, ellenben teljesen meg kell változtatni a viszonyunkat a világhoz – üzeni a fiataloknak. Portré.

„Jó szerencse, semmi más”.  – Bár nagyon is megdolgozott szakmai hírnevéért, elismeréseiért, sikerei kapcsán beszélgetésünk elején mégis Zrínyi Miklós jelmondatát idézi a 64 esztendős biológus, ökológus, kutató, környezetvédelmi stratéga. És Pál apostolt, aki ugyancsak e szellemben tart tükröt a korinthusiaknak: „Mid van, amit nem kaptál?”. Zlinszky Jánosnak meggyőződése: utóbbi kérdést mindannyian feltehetjük magunknak. Érdemes is időnként. Ami őt illeti, ezt rendre megteszi: nagyon hálás a számos lehetőségért, amit eddigi élete során kapott.

Az élet szépségei

Budapesten nőtt fel, rendkívül összetartó családban. Olyanban, amelyben a nemzedékek nagyon erős szálakkal kötődtek egymáshoz. Tele volt a lakás fényképekkel; ma azt mondanánk, a szülők gyakran sztoriztak a felmenőkről, akik így a mindennapok részévé váltak. „Az embernek már tízévesen lettek benyomásai egy évszázadról. Sok írásos és anekdotikus információ is fennmaradt az őseim gyerekkoráról, csínytevéseiről. És nemes cselekedeteikről is: három nagyszülőm nagyszülője is ’48-as honvéd volt, így került közelségbe a történelem. A generációknak ez az átjárhatósága befolyásolja az embert”. Az egyik rokon például Nagysándor József adjutánsa volt. „Féltve őrzött kincs az aradi vértanú német nyelvű levele, amelyben megnyugtatja ükanyámat, hogy a fia jól viseli magát. Az aláírás persze le van róla vágva, hiszen egy ilyen levél őrzéséért a Bach-korszakban börtön járt volna…”

A történelem mellett a művészettörténész édesanya a szépség fogalmát töltötte meg tartalommal. Az Iparművészeti Múzeum bútorosztályát vezette; Zlinszky János testvéreivel sokat játszott az intézmény raktárában – az intarziás bútorok között pedig egy-egy odavetett megjegyzésből rengeteget tanult. A szeme megszokta a szépet, jegyzi meg.

A gyermekkort emellett az egyházi és családi ünnepek tették emlékezetessé és tartalmassá. Volt olyan karácsony, hogy a kis lakásban több, mint 20-an szorongtak – a szülők sokszor az ismerős magányos öregeket is meghívták.

Saját közegben

A humán érdeklődés, a klasszikus műveltség e környezetben ivódott a három testvér lelkébe a jogtörténész, római jogász édesapa révén. „Szüleink, nagyszüleink a szólásokat, közmondásokat azokon a nyelveken idézték, amelyeken azok megszülettek, így az ember abba nőtt bele, hogy nyelveket tudni jó és természetes. Nálunk a lakásban a bécsi rádió szólt – apám törvénytisztelő emberként nem hallgatott Szabad Európát -, hiszen az nem volt betiltva. A szüleim sokszor németül beszéltek, hogy mi ne értsük. Hegyeztük is a fülünket!”. A német nyelvet nyelvterületen is mód volt gyakorolni: unokatestvéreik éltek Bécsben, s minthogy ők nem ’56-os menekültek voltak, Zlinszky János testvéreivel nyaranta kiutazhatott hozzájuk. Az orosz eközben kötelező volt az iskolában, franciát magánúton tanultak – ezekhez jött még aztán a piaristáknál a latin és az egyetemen az angol.

A humán pálya kézenfekvőnek tűnhetett, de egyházi gimnazistaként érdemben mégsem jöhetett szóba. Márpedig nem volt kérdés, hogy a Piarista Gimnáziumban érettségizik majd Zlinszky János. „Ez afféle felszabadulás volt az általános iskola után, ahol számos, otthon természetes dologról – vallás, családi történelem – nem lehetett beszélni. A középiskolában végre a saját közegemben voltam. Ennek persze ára volt: a politikai vetületet is hordozó szakmákról gyakorlatilag le kellett mondania mindenkinek, aki belépett egy egyházi iskolába.”

Mélységek és magasságok

Ám efelett aggódni – ez egy pillanatig sem jött szóba. Ahogyan panaszkodni sem lehetett soha senkit hallani odahaza. Pedig érthető lett volna: a család szinte a DNS-ében hordozta a szakmai vargabetűket, a szélsőséges megítélést, elismerést, helyzeteket. Zlinszky János anyai nagyapja, a bécsi magyar nemesi testőrség tisztjének fia, maga is hivatásos katona, tábori vadász lett. Végig harcolta az első, majd a második világháborút, ezredesként szerelt le, és noha az új hatalom sem talált rajta érdemi kivetnivalót, a biztonság kedvéért egy MÉH-telepen kapott éjjeliőri munkát. Édesapja pedig – akit eltávolítottak a jogi karról – kezdetben ácsként kereste kenyerét, hogy aztán jó pár évtizeddel később mégis alkotmánybíróként és jogi kar dékánjaként menjen nyugdíjba.  „Gyerekkoromban apám napközben ácsként tetőket épített, aztán hazajött, belépett az ajtón és élte az értelmiségi életet. Otthon, este velünk játszott, s éjjel kutató volt, az asztalfióknak írt. Nagyapámnak csodálatos könyvei, színes albumai voltak történelmi egyenruhákról, fegyvernemekről – ezekből mesélt, magyarázott nekünk. Számunkra pedig mindebből csak a tudás öröme jött le.”

Mindeközben szép lassan körvonalazódott a természettudományok felé vezető út is. Méghozzá a cserkész édesapa révén, aki előszeretettel szedte össze rokonok, barátok gyerekeit és vitte őket a természetbe. Rengeteget túráztak, még egyetemista korban is. „Már rég menő ügyvéd volt, amikor mi még mindig könyörögtünk, hogy vigyen magával. Nagyon meg tudta mutatni a természetet, és nagyon rá tudott csodálkozni a szépre. Fenntarthatóságról akkor persze még senki nem beszélt, de természetvédelem már akkor is létezett. Elkezdett érdekelni. Minthogy az erdész szakhoz kellett matekból felvételizni, biológiára pedig nem, így ez a kérdés el is dőlt. Az ELTE biológia szakára vettek fel, ami csodálatos időszak volt.”

A piaristáknál erős volt a tanár-diák kapcsolat, sokat követeltek és sokat adtak. A matek-fizika szakos osztályfőnök számtalan túrára vitte a csapatot, a hittant oktató Jelenits István tanár úrral pedig volt, hogy a Tátráig bicikliztek. „Azt láttam, hogy a szakmai tudás és a kereszténység nem konfliktusos dolog – már otthonról is ezt hoztam és a piaristák is ezt erősítették bennem.”

Köszönteni a vizet

Akkoriban a pártállam mondta meg azt is, milyen szakmából hány emberre lesz szükség 4-5 év múlva, így az ELTE biológiára is csak évi 20 embert vettek fel. (Zlinszky Jánost például az egyházi középiskola miatt csak egy év kihagyás, meg a kötelező katonaság után, de: „jelentem: tüzérőrmester vagyok!”).

Ez a kis létszám ismét csak különleges tanár-diák kapcsolat megalapozását tette lehetővé. „Megmutatták, hogy a tudomány érdekes és halad, és azt is, hogy abban meglepetések vannak. Az egyik evolúciógenetika óra végén például ezzel állt meg Vida professzor: „és most itt tartunk, ennyit tudunk ma!”. Ez egyetemistaként hihetetlenül inspiráló: együtt állunk, egy helyen vagyunk a professzorunkkal, és innen nézünk együtt előre. Vagy egy másik élmény: Felföldy Lajos hidrobiológia tanár megkérdezte tőlünk, mi az első dolog, amit egy új, ismeretlen víz partján teszünk. Mondogattunk olyanokat, hogy hőmérsékletet, átlátszóságot, meg egyebeket mérünk, egy idő után azonban kifogytunk az ötletekből. Ő csak a fejét rázta, majd azt mondta: „Legelőször is köszöntjük a vizet!” Ezeknek az embereknek a világhoz, természethez való hozzáállása és lelkesedése voltak az igazán meghatározó élmények”.

A hidrobiológia érdekelte leginkább, diplomázás után így szerencsés módon Tihanyba, a Balatoni Limnológiai Kutatóintézetbe került, éppen akkor – a 80-as évek elején -, amikor az algásodás miatt a legrosszabb volt a vízminőség. Zlinszky János számára nagy élményt és motivációt jelentett, hogy egy országos probléma tudományos megoldásához kötődött a munkája. A Herodek Sándor által vezetett kutatócsoport modern eljárásokkal, rendszerszemléletű megközelítéssel, de lényegre törően dolgozott. Élményt jelentett a fiatal biológus számára, hogy a kommunizmusban is lehet olyan tudományos munkát végezni, amire utána Nyugaton is felfigyelnek. Sőt: meghívják dolgozni.

Mint a csokoládéboltban

Az északír kutatási lehetőség azért nem egy csapásra jött. Eredetileg fél évre a Déli-sarkvidékre készült Zlinszky János egy lengyel kutató expedícióval – ám az utazását az intézetigazgató nem engedélyezte. „De ez is így volt jó. Így ugyanis ott lehettem azon a németországi konferencián, ahol az előadásomat követően megkaptam az észak-ír meghívást. Oda pedig már családostul mehettünk, három évre, ’88-ban”. Eredetileg állást ajánlottak, ám ehhez akkor nem kaphatott munkahelyi jóváhagyást. PhD-ösztöndíj elfogadását viszont engedélyezte az MTA. „Az utolsó kommunista évben mentünk ki, és én váltig állítom: ’88 augusztusában még semmit nem lehetett sejteni abból, hogy mi fog itthon aztán történni.”

Odakint élményszámba ment a kísérő típusú témavezetés, a kapcsolódó végtelen önállósággal együtt.  „Megérkezésemkor kikérték a véleményemet arról is, hogyan rendezzék be a labort, milyen műszereket vásároljanak. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek a csokoládéboltban”.

Tanulságos volt az a mindent nagyobb kontextusba helyező megközelítés, amit egyes kollégáktól láthatott. Kinti témavezetője például kovamoszatokkal foglalkozott, de az is érdekelte tudósként, hogy mi a kovaföld jelentősége abban az ír tájban, ipari hagyományokban. Amit a mikroszkópban látott, azt időperspektívába és történelmi tájperspektívába tudta helyezni. Ez ugyancsak meghatározó élményt jelentett.  

Lecke a nagyhatalmaktól

Közben családja számára is tartalmasan teltek a hónapok, évek. Orvosként végzett feleségével még negyedéves egyetemistaként házasodtak össze. A külhoni évek alatt az itthon ritmikus sportgimnasztikában csapatbajnok Krisztina gyermekcsoportokkal dolgozott, nem is akármilyen eredménnyel: egyik csapatát az északír iskolabajnokságból két év alatt bevitte az Egyesült Királyság bajnokságába.

A három esztendő alatt azt is megélték, milyen lehet emigrációban élni. „Amikor egyszer csak felbukkant a BBC-ben, hogy lőnek Temesvárott, és kitört a romániai forradalom, akkor persze azonnal felmerült az emberben, hogy felpakol és hazajön új világot csinálni. Végül maradtunk. Ám azt érdekes volt megfigyelni, hogy a román forradalom első hírből 24 óra alatt a harmadik helyre csúszott, mert az első hír az lett, hogy sikerült a kútba esett kutyát kimenteniük a tűzoltóknak. Ekkor azért az ember kap egy leckét abból, hogy mennyire érdekli a nagyhatalmakat, hogy mi történik nálunk.”

Kármentés

Az északír időszak meghatározó olvasmányélménye a Római Klub első jelentése, a Növekedés határai című emblematikus kutatás volt, amelyet eredetileg ’72-ben publikáltak, de a szocialista országokban indexen volt. Azaz csak számozott példányokban, pártkörökben lehetett olvasni, ott is csak azért, hogy eldöntsék: kiadandó vagy nem. (A döntés az volt, hogy nem, mert imperialista propaganda, amelynek célja, hogy visszavesse a szocialista tábor fejlődését.) A könyv üzenete ez volt: ha az ember által irányított gazdaság nincs harmóniában a gazdaság természeti alapjaival, akkor ugyan van annyira erős, hogy ezeket az alapokat tönkre teheti, de ha ezt megteszi, akkor azt az ágat vágta el, amelyiken maga is ül. Ebből következően a reálgazdaság és a természet viszonya kiszámítható dolog.

’90-ben látható volt az is, hogy jelenleg a nem fenntartható pályán vagyunk – miközben van másik sínpár. „Ezzel az erős élménnyel tértem haza. A disszertáció kinti megvédése után már azt kerestem, hogy miképpen lehetne ennek az üzenetnek a szolgálatába állni”.

Hazatérve a Környezetgazdálkodási Intézetbe hívták. Akkoriban az egyik legnagyobb gondot környezetvédelmi szempontból az orosz laktanyák területének kármentesítése okozta. Nagy projektek indultak annak érdekében, hogy megakadályozzák a hátrahagyott, súlyos környezeti szennyezések tovább terjedését. „A kiváló főigazgató, Endrédy István mellett dolgozhattam, neki volt az a zseniális ötlete, hogy a Vörös Hadsereg által okozott károk kapcsán kártérítési igénnyel lehet fellépni. Magyarország volt az egyetlen állam, amely nem fizetett azért a sok „értékes épületért”, amiket itt hagytak az oroszok a kivonuláskor, ugyanis szorgos munkával bemutatta az okozott környezeti kárt. A kár persze nagyobb volt, mint az itt hagyott értékek…”

Megrendítő pillanatok

Innen a Regionális Környezetvédelmi Központba vezetett az út, a szakember a hazai székhelyű nemzetközi szervezet egyik vezető munkatársa lett és maradt több mint húsz éven át. Nemzetközi környezetpolitikai folyamatokba nyílt alkalma bekapcsolódni, részt vett az európai környezetvédelmi miniszterek rendszeres értekezletein, az éghajlatváltozási keretegyezmény országainak tanácskozásain, ENSZ közgyűléseken.  Ezzel párhuzamosan tanítani kezdett a „Pázmány” Jogi Karán – ahol mód nyílt a környezettudományi képzést elindítani. Az intézmény ugyanis kezdettől felvállalta, hogy a mai helyzetben egy jogásznak erkölcsi kötelessége környezetjogot is tanulni.

„A 2005 és 2014 közti egy különleges időszak volt.  Sólyom László köztársasági elnök úr meghívott tanácsadónak az ő „zöld elnökségét” segíteni, néhány év múlva pedig első „zöld ombudsmanunk”, Fülöp Sándor – ő jelenleg kollégánk az NKE-n – pedig a hivatalába főosztályvezetőnek. Akkoriban ez az intézmény még nem tisztán jogi ügyként kezelte a környezetvédelmet. Azt tartották, hogy jogszabályi keretek között is lehet nem fenntartható módon működni, és ez ellen is fel kell lépni. Ma már sajnos elsősorban a jogszerűség kérdését vizsgálják.”

2011-ben a magyar EU-elnökség alatt a kormány rábízta a tanácsi környezetvédelmi munkabizottságok elnöklését, s ezzel az Unió képviseletét nemzetközi fenntarthatósági fórumokon. „1988-ban még egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valaha azt a mondatot elmondhatom, hogy „Speaking on behalf of the European Union and its Member States”. Ezek megrendítő pillanatok az ember életében: a történelem halad, és ebben valahogyan benne lehetek”.  

A „nagypolitikában” való munka 2014-ben az ENSZ-ben folytatódott. „Felejthetetlen, ahogy több mint 190 karikás szemű, fáradt, boldog delegáció felállva, közfelkiáltással ünnepli az ENSZ Fenntartható Fejlesztési Célrendszerének elfogadását, annak az alapos, megfeszített, széleskörű munkának eredményét, aminek ott része lehettem.

Volna mit megőrizni

Néhány éve érkezett a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre, örömmel, hogy a fenntarthatóság kérdésköre súlyt kap ebben az intézményben. Meggyőződése: az állam működését szavatoló szakembereinek kell, hogy legyen szilárd, korrekt alapműveltségük a fenntarthatóság problémájával kapcsolatban. „Természeti erőforrásaink értéke nő, ahogyan a világ más részein folyamatosan pusztul. Sajnos nálunk is pusztul, de még mindig jobban állunk sokaknál. Volna mit megőrizni.” Büszkén említi, hogy a Vízügyi Kar Vízdiplomácia mesterkurzusának keretében a téma külügyi vonatkozásairól tanulnak a hallgatók. Annál is inkább fontos ez, mert az Alaptörvényben az szerepel, hogy Magyarország külpolitikáját a fenntarthatósági törekvés határozza meg. Azaz a külpolitikát a globális fenntarthatóság érdekében kell folytatni.  

Ami az ifjabb generációk környezettudatosságra nevelését illeti, úgy véli, olyan ez, mintha  az ember azt döntené el, hogy akar-e, mer-e tükörbe nézni. Azaz: megzavarja-e a lelki nyugalmát a valósággal? Mindenesetre nem kerülhető el a szembesülés a tarthatatlan helyzettel. „„Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén” – írja József Attila. Márpedig a fiatalság csodás, innovatív, felkészült, és egyfajta lazaság, könnyedség is benne van. Nem kell görcsölni, még kevésbé lebénulni, hanem meg kell változtatni a viszonyunkat a világhoz. Ki vagyok én és mi a dolgom a természettel meg a többi emberrel? Lehet kerülgetni, de ez az alapkérdés. És a válasz az, hogy jóakarat kellene, hiszen a jóakaratú emberek osztályrésze a külső és belső békesség.”

Sokan most meg vannak vezetve a fogyasztásra való ösztönzés által, de nem erre kellene hallgatni. Ha a valósággal szembesülnek, és a jóakarat megvan bennük, akkor utána fognak nézni a valós helyzetnek, lehetőségeknek, találékonyak lesznek, összefognak. És ez a szemlélet már levezethető a mindennapi cselekedetek szintjére. „Érték-relativizmussal nem megyünk semmire. Ami az életet szolgálja, az jó, és ami végső soron az élet ellen van, az rossz. Ez ilyen egyszerű”.